J. Rowling - Harry Potter és a Főnix Rendje

Umbridge még a délutáni sötét varázslatok kivédése óra kezdetén is úgy zihált, mintha futóedzésről jött volna.

— Remélem, van annyi eszed, Harry, hogy lemondj az őrült tervedről — suttogta Hermione, mikor kinyitották a könyvüket A megtorlás elkerülése; tárgyalásos konfliktusrendezés című fejezetnél, ami sorrendben a 34. volt. — Nézd, milyen harapós kedvében van Umbridge!

A főinspektor időről időre gyűlölködő pillantást vetett Harryre, aki fejét leszegve, üres tekintettel bámulta A defenzív mágia elméletét, és zűrzavaros gondolataival viaskodott…

El tudta képzelni, mit szólna McGalagony, ha néhány órával az Umbridge-dzsel vívott szócsata után hírét venné, hogy rajtakapták őt a főinspektor szobájában… Nyugodtan megteheti, hogy szépen felmegy a Griffendél-toronyba, és majd valamikor a nyári szünetben kifaggatja Siriust a merengőben látott jelenetről… csak épp ha erre a józan ész diktálta választásra gondolt, úgy érezte, mintha ólomgolyóbist nyelt volna… és persze ott volt Fred és George, akik mindent szépen kiterveltek; ott volt a Siriustól kapott kés, ami a táskájában lapult apja láthatatlanná tévő köpenyével együtt.

De mégis, ha elkapják…

— Dumbledore magára vállalt mindent, hogy az iskolában maradhass, Harry! — suttogta felemelt könyve mögé rejtőzve Hermione. — Ha most kirúgatod magad, hiába volt az áldozata!

Mondjon le tervéről, és ne foglalkozzon vele tovább, mit művelt az apja több mint húsz éve, egy nyári napon?

De ekkor eszébe jutott Sirius, amint megjelent a Griffendél klubhelyiségének kandallójában…

Kevésbé hasonlítasz apádra, mint hittem… Jamesnek épp a kockázat miatt tetszett volna az ötlet…

Hát persze… de akar-e még bármiben is hasonlítani az apjára?

— Könyörgök, Harry, ne csináld! — rimánkodott Hermione az óra végét jelző csengőszó alatt.

Harry nem válaszolt. Már végképp nem tudta, mit tegyen.

Ron a jelek szerint eltökélte, hogy nem nyilvánít véleményt, nem ad tanácsot az ügyben. Még csak rá se nézett Harryre; mikor azonban Hermione még ezek után is folytatni akarta Harry puhítását, fojtott hangon így szólt:

— Most már hagyd békén, jó? El tudja dönteni, mit akar.

Harry hevesen dobogó szívvel lépett ki a tanteremből. Néhány lépést tett még csak a folyosón, amikor távoli, de összetéveszthetetlen zaj ütötte meg a fülét: az akció elkezdődött. Sikolyok és kiáltások szűrődtek le valahonnan fentről; a termekből kitóduló diákok mind megtorpantak, és ijedten a mennyezetre bámultak…

Umbridge úgy rohant ki a sötét varázslatok kivédése teremből, ahogy csak kurta lába bírta. Menet közben előhúzta pálcáját, és hátát mutatva Harrynek, elfutott az ellenkező irányba. Itt volt az alkalom: most vagy soha.

— Harry… ne csináld… — könyörgött erőtlenül Hermione.

Harry azonban már döntött; megigazította a táskát a vállán, és a keleti szárny felé tóduló diákok között cikázva futásnak eredt.

Az Umbridge szobájához vezető folyosó néptelen volt. Harry elbújt egy lovagi páncél mögé, s magára öltötte az ezüstszín láthatatlanná tévő köpenyt. Ezután kilépett rejtekhelyéről, és Umbridge szobájának ajtajához lopózott.

A bűvös kés már a kezében volt. Bedugta a pengét az ajtó résébe, néhányszor fel-alá mozgatta, majd kihúzta. Halk kattanás hallatszott, és az ajtó kitárult. Harry beosont, gyorsan becsukta maga mögött az ajtót, azután körülnézett.

A szobában semmi nem mozdult, eltekintve a giccses kismacskáktól, amelyek fáradhatatlanul hancúroztak az elkobzott seprűk fölött lógó tányérjaikon.

Harry ledobta a köpenyt, a kandallóhoz sietett, s ott másodpercek alatt meg is találta, amire szüksége volt: egy csillogó Hop-porral teli dobozkát.

A dobozt remegő kezében tartva letérdelt a kihűlt kandalló elé.

Sosem csinált még ilyet, de ismerte a módszert. Fejét a tűzrács fölé dugva kivett egy csipetnyit a porból, és az odakészített fahasábokra szórta. Azokból egy szempillantás alatt smaragdzöld lángok törtek fel.

— Grimmauld tér tizenkettő! — mondta hangosan és érthetően Harry.

Az utazás élete legfurcsább élménye volt. Igaz, jó párszor lépett már kandallóba, de minden korábbi alkalommal az egész teste pörgött a lángok között, az ország összes varázslótűzhelyét összekötő szövevényes hálózatban suhanva. Ezúttal viszont a térde ott maradt Umbridge szobájának hideg kőpadlóján, és csak a feje száguldott a smaragdzöld tűzben.

Aztán a pörgés egyszerre véget ért. Harryt émelygés fogta el a melegtől; úgy érezte, mintha egy különösen vastag sálba lenne csavarva a feje. Pislogni kezdett, s mikor kitisztult szeme előtt a kép, hosszú étkezőasztalt pillantott meg maga előtt: a Grimmauld téri ház konyhai tűzhelyében volt. Az asztalnál egy férfi ült, pergamenlap fölé hajolva.

— Sirius?

A férfi összerezzent, és felkapta a fejét. Nem Sirius volt, hanem Lupin.

— Harry! — kiáltott fel döbbenten a varázsló. — Mit keresel itt? Mi történt? Jól vagy?

— Igen — felelte Harry. — Csak gondoltam… Szeretnék beszélni Siriusszal.

— Szólok neki. — Lupin felállt, bár szemlátomást még mindig nem ocsúdott fel teljesen meglepetéséből. — Felment megkeresni Siport. Már megint napok óta nem láttuk.

Azzal kisietett a konyhából. Harry egyedül maradt a székkel és az asztallábakkal. Csodálkozott, hogy Sirius nem említette, milyen kényelmetlen dolog fejjel a tűzben beszélgetni; neki már most tiltakozott a térde a kőpadlóval való huzamos érintkezés ellen.

Fél perc se telt bele, és Lupin visszatért, nyomában Siriusszal.

— Mi történt? — kérdezte rögtön a varázsló. Menet közben hátravetette hosszú fekete haját, majd gyorsan lekuporodott a tűzhely elé, úgy, hogy a feje majdnem egy szintbe került Harryével.

Lupin aggódó arccal letérdelt mellé.

— Jól vagy, Harry? Segítségre van szükséged?

— Nem — rázta a fejét Harry. — Semmi ilyesmi… Csak beszélni akartam vele… az apámról.

A két varázsló meglepett pillantást váltott. Harrynek nem volt ideje rá, hogy zavart mentegetőzésbe kezdjen; egyre jobban fájt a térde, s úgy becsülte, hogy már legalább öt perc eltelt a figyelemelterelő akció kezdete óta — az ikrek pedig mindössze húsz percet ígértek neki. Köntörfalazás nélkül belevágott hát mondókájába: beszámolt róla, mit látott a merengőben.

Miután befejezte, a két varázsló néhány másodpercig hallgatott.

Aztán Lupin csendesen így szólt:

— Nem szeretném, ha annak alapján ítélnéd meg az apádat, amit láttál, Harry. Tizenöt éves volt…

— Én is annyi vagyok! — csattant fel Harry.

— Figyelj rám! — szólt csitítóan Sirius — James és Piton az első találkozásuktól fogva gyűlölték egymást. Van úgy, hogy emberek ellenszenvesek egymásnak, ezt te is jól tudod. James megtestesítette mindazt, ami után Piton csak sóvároghatott: közkedvelt volt, szinte mindenben tehetséges, remek kviddicsjátékos… Piton meg egy furcsa kis különc volt, semmi más nem érdekelte, csak a fekete mágia, James pedig — akármi is volt a benyomásod róla — gyűlölte a fekete mágiát.

— Igen, de rátámadt Pitonra, pedig semmi oka nem volt rá! Csak azért… csak azért, mert azt mondtad, hogy unatkozol — fejezte be kissé zavartan.

— Szégyellem is a dolgot — felelte Sirius.

Lupin ránézett barátjára, majd így szólt: