J. Rowling - Harry Potter és a Főnix Rendje

Két másodperc se telt bele, és a seprűk lebegve megálltak gazdáik előtt. A döbbent csöndet csak a kőpadlónak ütköző lánc csörrenése törte meg.

— A viszont-nem-látásra! — szólt Fred, és a lába közé kapta seprűjét.

George is felpattant a magáéra.

— Ne várja, hogy írjunk! — búcsúzott.

Fred végighordozta tekintetét a néma sokaságon.

— Akinek tetszik az emeleten megtekinthető mobilmocsár, megtalál minket az Abszol út 93. szám alatt — jelentette be zengő hangon. — Az új boltunkban!

George rámutatott Umbridge-re, és hozzátette:

— A roxfortosok külön kedvezményt kapnak, ha megígérik, hogy termékeink segítségével elkergetik innen ezt a vén denevért!

— Elkapni őket! — rikácsolta Umbridge.

A Főinspektori Különítménynek azonban nem volt esélye. Alighogy elindultak az ikrek felé, azok elrugaszkodtak a földtől, és máris ötméteres magasságban lebegtek. Fred megkereste tekintetével a kopogószellemet, és odakiáltott neki:

— Fűts be neki a nevünkben, Hóborc!

És Hóborc, aki soha senkitől nem fogadott el parancsot, most lekapta harang alakú sapkáját, és vigyázzba vágta magát a levegőben. Fred és George a diákok mennydörgő tapsa közepette megfordították seprűiket, kiröppentek a nyitott tölgyajtón, s elnyelte őket az aranyló naplemente.

A következő néhány napban olyan sokan és sokat beszéltek az iskolában Fred és George szökéséről, hogy Harry biztosra vette, a történet bekerül az örök életű roxforti legendák közé. Egy hét se telt bele, és már a jelenet szemtanúi is úgy emlékeztek, hogy az ikrek zuhanórepülésben rátámadtak Umbridge-re, és megsorozták trágyagránátokkal a főinspektort. Fred és George távozása után — a megnyilatkozásokból ítélve — szinte mindenkinek megfordult a fejében, hogy követni kellene őket. Harry gyakran hallott efféle kijelentéseket: „Komolyan, néha kedvem lenne seprűre pattanni, és elhúzni innen a csíkot”, vagy: „Még egy ilyen óra, és átmegyek Weasleybe.” Az ikrek más módon is gondoskodtak róla, hogy még sokáig emlegessék őket. Először is, nem hagyták meg, hogyan lehet eltüntetni a keleti szárny ötödik emeleti folyosóját elborító mocsarat.

Umbridge és Frics számos módszert kipróbáltak, de sikertelenül.

A területet végül elkerítették, és a dühöngő Frics csónakkal szállítgatta a lápon túli tantermekbe igyekvő diákokat. Harry gyanította, hogy McGalagony vagy Flitwick könnyűszerrel el tudná távolítani a mocsarat, de ők — akárcsak a tűzijátékok támadásakor — inkább hagyták, hadd szenvedjen Umbridge.

Ott volt emellett az a két seprű alakú lyuk Umbridge szobájának ajtaján, amelyeket Fred és George Jólsep-R-jei ütöttek, mikor visszatértek gazdáikhoz. Frics kicserélte az ajtót, Harry Tűzvillámát pedig a pincébe költöztette. Az a hír járta, hogy Umbridge fegyveres biztonságiőr-trollt állíttatott a seprű őrzésére. Akár így volt, akár nem, a főinspektor mindenesetre nagyon tévedett, ha azt hitte, ezzel minden gondja megoldódott.

A Fred és George példáján felbuzdult diákok között lelkes versengés alakult ki az iskolai főzsivány megüresedett posztjáért. Új ajtó ide vagy oda, valakinek sikerült becsempészni egy orrontó furkászt Umbridge szobájába. Az állat fényes tárgyakat keresve csatatérré változtatta a helyiséget, végül pedig rávetette magát a belépő Umbridge-re, és ujjlerágással próbálta megszerezni a főinspektor gyűrűit. A folyosókon annyira gyakorivá váltak a trágyagránátos és bűzpatronos merényletek, hogy sok diák már rutinszerűen buborékfej-bűbájt alkalmazott, mielőtt az óra végén kilépett a tanteremből. A varázs biztosította számukra a tiszta, bűzmentes levegőt, jóllehet, úgy festettek tőle, mintha gömbölyű akváriumot húztak volna a fejükre.

Frics lovaglóostorral hajkurászta a rendzavarókat, csakhogy azokból olyan sok volt, hogy ha tízfelé osztódik, akkor se bírt volna velük. A főinspektori különítményesek igyekeztek segíteni neki — legalábbis azok, akik épp nem szorultak maguk is segítségre.

Warrington, a Mardekár kviddicscsapatának tagja rémes bőrbetegséget kapott — úgy festett, mintha kukoricapehely borítaná a testét — Pansy Parkinsonnak pedig — Hermione nagy örömére — egy teljes tanítási napot ki kellett hagynia, mivel agancsa nőtt.

Időközben az is kiderült, hogy a Weasley ikrek jóvoltából a roxfortosok jelentős készleteket halmoztak fel Maximuláns betegítőszerekből. A sötét varázslatok kivédése órák elején szinte minden diák belázasodott, elájult, hányni kezdett vagy heveny orrvérzést kapott. Umbridge visított dühében, de hiába próbálta kideríteni a titokzatos tünetek okát, a betegek makacsul kitartottak amellett, hogy az umbridge-itisz nevű kórságban szenvednek.

A főinspektor négy teljes osztályt büntetőmunkára ítélt, de miután ezzel se sikerült megfékeznie a járványt, az ötödik alkalommal már elengedte a vérző, ájuldozó, verejtékező és öklendező tanulókat.

Azonban még a Maximuláns szerek használói se vehették fel a versenyt a káosz urával, Hóborccal, aki a jelek szerint szent kötelességének érezte, hogy teljesítse az ikrek utolsó kívánságát. Naphosszat visszhangzott a kastély a kopogószellem eszelős kacagásától, s amerre járt, útját pánik és pusztulás kísérte: padokat döntögetett, óra alatt ki-be röpködött a termekbe a táblán keresztül, összetörte a szobrokat és vázákat. Mesterkedése következtében, a tépett idegzetű Fricsnek két ízben is lovagi páncélból kellett kiszabadítania a nyávogó Mrs Norrist. Hóborc lámpákat tört, gyertyákat fújt el, égő fáklyákkal zsonglőrködött a visító diákok feje fölött, és csinos toronyba rakott pergamenhalmokat vetett tűzre vagy épp szórt ki az ablakon. Egy alkalommal úgy csinált árvizet a második emeleten, hogy a mosdóban kitépte az összes csapot a falból, egyik reggel pedig egy zsák tarantulát szórt szét a zsúfolt nagyteremben.

Ha épp nem volt jobb ötlete, akár órákon át is Umbridge feje fölött lebegett, és idétlen hangoskodásba kezdett, valahányszor a főinspektor megszólalt.

Fricsen kívül az iskola egyetlen alkalmazottja se vállalt szolidaritást Umbridge-dzsel. Egy alkalommal, mikor Hóborc épp egy kristálycsillár leszerelésén fáradozott, Harry fültanúja volt annak, hogy az arra haladó McGalagony odaszól a kopogószellemnek:

— Ne jobbra forgasd azt a csavart, hanem balra!

Mindennek a tetejébe Montague-nál krónikusnak bizonyult a toalettbeli tartózkodás okozta elmezavar, s egy keddi nap reggelén megjelentek az iskolában felháborodott szülei.

— Nem kellene elmondanunk Madam Pomfreynak, mi történt? — szólt nyugtalanul Hermione, mikor a bűbájtanterem ablakán kinézve észrevette az érkező Mr. és Mrs Montague-t. — Talán akkor tudna segíteni azon a fiún.

— Ne félj, Montague előbb-utóbb magától is meggyógyul — legyintett Ron.

— Addig meg hadd szidják Umbridge-et — tette hozzá Harry.

A fiúk megkocogtatták pálcáikkal az elvarázsolandó teáscsészéket. Harryén négy igen kurta láb nőtt, amelyek hiába nyújtózkodtak, nem érték el az asztalt. Roné hosszú pipaszárlábakat eresztett — azok nagy nehezen felemelték ugyan a csészét, de pár másodperc múlva összecsuklottak, és a csésze elrepedt az asztalon.

Hermione gyorsan megsuhintotta pálcáját.

— Reparo! — suttogta, mire a csésze azonnal összeforrt. — Jól van, de mi lesz, ha Montague mégse gyógyul meg magától?