J. Rowling - Harry Potter és a Főnix Rendje

— Ron talán ügyesebb lesz most, hogy az ikrek nincsenek itt — jegyezte meg Hermione, mikor Harryvel már a stadion felé sétáltak.

— Szerintem azért volt eddig olyan béna, mert izgult, hogy mit fognak szólni a bátyjai.

Luna Lovegood bukkant fel előttük, fején egy élő sasnak tűnő valamivel. Egy csapatnyi mardekáros röhögcsélve mutogatott rá, de ő szokása szerint fel se vette.

— Te jó ég, most jut eszembe! — kiáltott fel Hermione. — Cho is játszani fog, nem?

Harry, aki ezzel rég tisztában volt, csak mordult egyet.

A lelátó felső harmadában találtak helyet maguknak. Kellemes, derűs idő volt — Ron nem is kívánhatott jobbat — s Harry minden rossz tapasztalata ellenére remélni kezdte, hogy barátja ezúttal nem fog okot adni a mardekárosoknak a Weasley-induló újbóli elzengésére.

A kommentátor szerepét ezúttal is Lee Jordan töltötte be. Lee az ikrek távozása óta csak árnyéka volt önmagának, s mikor sorban megnevezte a pályára lépő játékosokat, hangjából teljességgel hiányzott a tőle megszokott pajkos vidámság.

— …Bradley… Davies… Chang…

Az enyhe szélben meglibbenő hosszú fekete haj és a szép arc láttán Harry gyomra már nem ugrott hátraszaltót, csupán fáradtan rándult egyet. Fogalma sem volt, mit vár Chótól, de azt tudta, hogy a veszekedésekből elege van. A féltékenység is csak tompa tüskeként szúrt a lelkébe, mikor a lány felszállás előtt nevetve csevegni kezdett Roger Daviesszel.

— És felröppennek! — zendült Lee hangja. — Davies azonnal megszerzi a kvaffot. Megindulhat tehát a Hollóhát csapatkapitánya… Megkerüli Johnsont, kicselezi Bellt, Spinnet mellett is elrepül… Ez már gólhelyzet! Dobni készül, és… és… — Lee elkáromkodta magát. — És bedobta… Harry és Hermione együtt nyögtek fel a többi griffendélessel.

Amint az várható volt, a szemközti lelátón dalra fakadt a mardekáros kórus:

— Harry… Hermione — morogta egy rekedt hang Harry fülébe.

Harry hátrafordult. A széke mögül Hagrid szakállas arca nézett le rá. A vadőr elég nehezen tudta bepasszírozni magát a sor közepére — erre utalt legalábbis a Harryék mögött ülő első- és másodévesek zilált külseje. Hagrid leguggolt, mintha el akarna bújni, de még így is egy méterrel kilógott a nézők közül.

— Velem tudtok jönni? — súgta Harryéknek. — Most kéne, mikor mindenki a meccset nézi.

— Öhm… nem érne rá egy kicsit később? — kérdezte Harry. — Tudod, mi is néznénk a meccset.

— Nem — rázta a fejét a vadőr. — Most kéne mennünk, amikor senki nem figyel. Kérem szépen…

Hagrid orrából csöpögött a vér, és mindkét szeme körül fekete monokli sötétlett. Harry rég nézett ilyen közelről az arcába, és megdöbbentette a mély szomorúság, amit a sötét szempárban látott.

— Megyünk — bólintott. — Persze hogy megyünk.

Hermionéval kioldalaztak a sorból — mindazok nem titkolt bosszúságára, akiknek fel kellett állniuk miattuk. A Hagrid sorában ülök nem méltatlankodtak, inkább igyekeztek papírvékonyra összehúzni magukat.

Mikor kiértek a lépcsőre, a vadőr nyugtalanul körülpislogott.

— Rendesek vagytok, nagyon rendesek… — dörmögte. — Remélem, nem vesz észre minket.

— Mármint Umbridge? — kérdezte Harry. — Ne félj, ő nem törődik most velünk. Bebástyázta magát a különítményesei közé. Biztos arra számít, hogy balhé lesz a meccsen.

— Nem is ártana egy kis ramazuri — morogta Hagrid, és megállt, hogy kikémlelje, figyeli-e valaki a stadion és vadőrlak közötti parkrészt. — Akkor több időnk lenne.

— Miről van szó, Hagrid? — kérdezte gyanakodva Hermione, miután szapora léptekkel elindultak a Tiltott Rengeteg felé.

— Mindjárt meglátjátok — felelte Hagrid. Hátranézett a válla fölött, mivel a stadionban most felzúgott a tömeg. — Nocsak… gólt dobott valaki?

— Aha… biztos a Hollóhát — felelte borúsan Harry.

— Az jó, az jó — motyogta szórakozottan a vadőr.

A gyerekek csak futva tudtak lépést tartani a szüntelenül jobbra-balra tekingető Hagriddal. Mikor a kunyhó közelébe értek, Harryék automatikusan az ajtó felé vették az irányt, Hagrid ellenben egyenesen továbbsietett az erdő széle felé. Ott magához vette az egyik fa tövének támasztott nyílpuskát, majd, látva, hogy Harryék lemaradtak, hátrafordult.

— Arra megyünk — mondta, és bozontos üstökével az erdő felé intett.

— A Tiltott Rengetegbe? — rémüldözött Hermione.

— Igen… No gyertek gyorsan, észre ne vegyenek minket!

Harry és Hermione néma pillantást váltottak, aztán követték a vadőrt. Hagrid vagy tíz lépéssel előttük csörtetett a zöldes fényben játszó fák között, karján a keresztbe támasztott nyílpuskával. Harry és Hermione futólépésben tudták csak utolérni.

— Miért kell fegyver, Hagrid? — kérdezte Harry.

— Csak óvatosságból hoztam el — felelte vállvonogatva a vadőr.

— Mikor a thesztrálokhoz mentünk, nem hoztál nyílpuskát — jegyezte meg félszegen Hermione.

— Nem, mert akkor nem mentünk be olyan mélyre. Meg hát az még akkor volt, mielőtt Firenze a kastélyba költözött.

— Miért fontos, hogy Firenze itt van vagy sem? — kíváncsiskodott Hermione.

— Mert a többi kentaur most legszívesebben keresztben lenyelne engem, azért — felelte fojtott hangon Hagrid, és körbepislogott. — Azelőtt… na jó, akkor se voltunk épp puszipajtások, de harag sem volt köztünk. Ők elvoltak magukban, de ha hívtam őket egy szóra, mindig jöttek. Hát ennek most már vége.

Hagrid szomorúan sóhajtott.

— Firenze azt mondta, haragszanak rá a társai, amiért Dumbledore szolgálatába állt — szólt Harry. Le se vette a szemét Hagrid arcáról; úgyhogy kis híján hasra is esett egy kiálló gyökérben.

— Az nem kifejezés, hogy megharagudtak — felelte borúsan Hagrid. — Toporzékoltak a dühtől. Ha nem lépek közbe, halálra rugdosták volna Firenzét…

— Rátámadtak? — hüledezett Hermione.

— Úgy bizony — morogta Hagrid, miközben utat tört magának néhány alacsony ág között. — Rárontott a fél csorda.

— És te szétkergetted őket? — álmélkodott Harry. — Egy szál magadban?

— Még szép! — méltatlankodott a vadőr. — Talán néztem volna végig, hogy megölik? Még szerencse, hogy épp arra jártam… Erre mit csinál Firenze? Ostoba üzeneteket küldözget nekem! — tette hozzá váratlan ingerültséggel.

Harry és Hermione meglepett pillantást váltottak, ám Hagrid nem fejtette ki bővebben a dolgot.

— Egy szó mint száz — folytatta kissé zihálva — a kentaurok azóta a pokolba kívánnak engem. És ez baj, mert az ő szavuk sokat számít itt a rengetegben. Hiába, nekik van a legtöbb eszük az erdőlakók közül.

— Miattuk jöttünk ide, Hagrid? — kérdezte Hermione. — A kentaurok miatt?

— Á, dehogy… Nem róluk van szó. Persze megnehezíthetik a dolgunkat… No de mindjárt meglátjátok.

Ezzel Hagrid befejezettnek tekintette a társalgást, és előresietett.

Amíg ő egyet lépett, Harryéknek hármat kellett, ha nem akartak túlságosan lemaradni mögötte.

Az erdő mélye felé haladva egyre nehezebbé vált az előrejutás az ösvényen. A sűrűn növő fák alatt itt már alkonyati sötétség honolt. A tisztást, ahova Hagrid a thesztrálokat hívta, már régen elhagyták, de Harryt csak akkor fogta el nyugtalanság, mikor a vadőr lekanyarodott az ösvényről, és a fák között utat törve megcélozta az erdő legsötétebb részét.