J. Rowling - Harry Potter és a Főnix Rendje

Harry villámgyorsan megragadta a lányt, és lerántotta magával a kidőlt fa törzse mögé. Gróp keze súrolta ugyan a fát, de a levegőbe markolt.

— Rossz vagy, Gróp! — hallotta Harry Hagrid ordítását. Hermione reszketve-nyöszörögve kapaszkodott belé. — Nagyon rossz vagy! Ne nyúlkálj… Au!

Harry kidugta a fejét a fatörzs mögül. Hagrid a hátán feküdt, és az orrát markolta. Gróp szemlátomást megunta őket; felegyenesedett, és tovább folytatta a fenyőhajlítgatást.

— Jól van — morogta rekedten Hagrid, és egyik kezével vérző orrát, a másikkal nyílpuskáját markolva feltápászkodott. — Na… ezzel megvolnánk. Bemutattalak neki titeket… Most már megismer, ha jöttök. Jól van… hát akkor…

Felnézett Grópra, aki sziklaarcán átszellemült mosollyal hajlította a föld felé az öles fenyőfát. A gyökerek nyikorogva és recsegve szakadtak ki a földből.

— Na jó… ennyi elég volt mára — dörmögte Hagrid. — Amondó vagyok, menjünk vissza…

Harry és Hermione bólintottak. Hagrid a vállára vetette nyílpuskáját, és vérző orrát összecsippentve elindult visszafelé a fák között.

Jó darabig egyikük se szólalt meg — még akkor sem, amikor meghallották a távoli recsegést és robajt, ami jelezte, hogy Gróp fenyőfája megadta magát. Hermione sápadt volt, és konok hallgatásba burkolózott. Harry se tudta, mit mondjon. Mi lesz, ha az iskolában híre megy, hogy Hagrid egy óriást rejteget a Tiltott Rengetegben? Ráadásul ő, Harry, barátai nevében is megígérte, hogy folytatják Hagrid kilátástalan próbálkozásait az óriás civilizálására. Hogy hiheti Hagrid — ha mégoly bámulatos önámítási képességgel tud is agyaras szörnyetegekben kedves, ártatlan állatokat látni — hogy Gróp valaha is képes lesz beilleszkedni az emberek közé?

Harry és Hermione épp egy disznóparéjos részen igyekeztek átbotorkálni, mikor Hagrid hirtelen megtorpant.

— Állj!

A vadőr kihúzott egy nyílvesszőt a vállára vetett tegezből, és a nyílpuska idege elé helyezte. Harry és Hermione előreszegezték pálcáikat; most, hogy megálltak, már ők is hallották a zajt.

— A ménkűbe! — morogta Hagrid.

— Megmondtuk neked — zendült egy mély férfihang valahol a fák közt — hogy nemkívánatos személy vagy az erdőben.

A lombokon átszűrődő zöldes-sárgás fényben egy pillanatig úgy tűnt, mintha a hanghoz tartozó meztelen felsőtest a levegőben úszna — azután Harry látta, hogy a törzs alul gesztenyebarna lószügyben és -lábakban folytatódik. A kentaurnak magas pofacsontú, büszke arca és hosszú fekete haja volt. Akárcsak Hagrid, ő is fel volt fegyverkezve: nyílvesszőkkel teli tegez és embermagas íj lógott a vállán.

— Szervusz, Magorián — köszönt gyanakvó-óvatosan Hagrid.

A kentaur háta mögött megzörrentek a levelek, és további öt, lótestű férfi bukkant ki a fák közül. Ott volt köztük a fekete szőrű, szakállas Goron is, akit Harry ugyanazon a négy év előtti estén ismert meg, mikor Firenzével találkozott.

Goron nem adta jelét, hogy felismerte volna Harryt.

— Ááá — szólt, gonosz dallamba húzva a hangot. Aztán Magorián felé fordította a fejét. — Úgy emlékszem, megbeszéltük, mit csinálunk, ha ez az emberfajzat még egyszer beteszi ide a lábát.

— Most hirtelen „emberfajzat” lettem? — mordult fel Hagrid. — Csak mert nem hagytam, hogy meggyilkoljátok a társatokat?

— Hiba volt beleavatkoznod, Hagrid — felelte higgadtan Magorián. — Mi nem úgy gondolkodunk, ahogy ti. Firenze elárult és megszégyenített bennünket.

— Ezt meg honnan veszed? — mérgelődött Hagrid. — Firenze segít Albus Dumbledore-nak…

— Emberek szolgája lett! — vágott a szavába egy markáns arcú, szürke kentaur.

— Nyavalyát! — csattant fel Hagrid. — Szívességet tesz Dumbledore-nak…

— Kifecsegi az embereknek a titkainkat — szólt csendesen Magorián. — Ez megbocsáthatatlan bűn.

Hagrid vállat vont.

— Tartsátok, aminek akarjátok — felelte. — Akkor is rosszul tettétek, hogy…

— Te tetted rosszul, emberfajzat — vágott a szavába Goron — hogy a figyelmeztetésünk ellenére bemerészkedtél az erdőnkbe!

— Na ide figyelj ! — fortyant fel Hagrid. — Elegem van ebből a mi erdőnk badarságból! Nem ti mondjátok meg, hogy ki jöhet be ide és ki nem!

— De te még úgy se, Hagrid — felelte Magorián. — Most még utadra engedünk, mert veled vannak az ivadékaid…

— Ezek nem az övéi! — vágott a szavába Goron. — Ezek az iskola diákjai, Magorián! Ott van a fejükben az áruló Firenze tanítása!

— Egyre megy — rázta a fejét Magorián. — Csikókat megölni szörnyű bűn. Nem bántjuk az ártatlanokat. Ezúttal még elengedünk, Hagrid, de többet ne lássunk itt. Eljátszottad a kentaurok barátságát, mikor segítettél megszökni az áruló Firenzének.

— Még csak az kéne, hogy elkergessen az erdőből egy rakás vén öszvér! — heveskedett Hagrid.

— Hagyd már! — rémüldözött Hermione. Goron és a szürke kentaur dühösen kapáltak. — Könyörgök, menjünk innen! Menjünk már!

Hagrid elindult, de számszeríját nem eresztette le, és még mindig fenyegetően meresztette a szemét Magoriánra.

— Tudjuk, mit rejtegetsz az erdőben, Hagrid! — kiáltott utána a kentaur, miközben társaival együtt visszahúzódott a fák közé. — És fogytán a türelmünk!

Hagrid megfordult, s úgy tűnt, menten visszacsörtet Magoriánhoz.

— Addig marad itt, amíg csak akar! — kiabálta. — Ez az erdő ugyanannyira az övé is, mint a tiétek!

Harry és Hermione eközben közös erővel tolták őt az ellenkező irányba. Hagrid lenézett rájuk, s arcán a düh csodálkozásnak adta át a helyét: most vette csak észre, hogy Harryék a hasát nyomkodják.

— Csigavér, gyerekek — szólt, és továbbindult. Harryék zihálva követték. — Ostoba öszvérek ezek, nem kell törődni velük.

— Hagrid — zihálta Hermione, miközben megkerült egy csalánost, amire még emlékezett az odaútról. — Ha a kentaurok nem akarnak embereket látni az erdőben, akkor nem túl jó ötlet, hogy mi Harryvel…

— Ugyan már, hallottátok, mit mondott — legyintett a vadőr. — Nem bántják a csikókat, mármint a gyerekeket. És különben sem tűrhetjük, hogy parancsolgassanak nekünk.

— Legalább megpróbáltad — morogta oda Harry a magába roskadt Hermionénak.

Hamarosan visszataláltak az ösvényre, és további tíz perc gyaloglás után ritkásabb erdőterületre értek — ott foltokban már kilátszott a derült, kék ég a lombok között. Nemsokára távoli lárma — ujjongás és kiabálás — ütötte meg a fülüket.

Mikor feltűnt előttük a kviddicsstadion, Hagrid megállt.

— Megint gólt szerzett valaki? — tanakodott. — Vagy vége a meccsnek?

— Nem tudom — felelte csüggedten Hermione.

Harry végignézett a lányon. Hermione haja tele volt gallyakkal és levelekkel, talárja több helyen elszakadt, arcán és kezén tucatnyi karcolás vöröslött. Harry sejtette, hogy ő maga se néz ki sokkal jobban.

— Szerintem vége! — folytatta Hagrid, még mindig a stadion felé hunyorogva. — Nézzétek! Jönnek kifelé az emberek. Ha siettek, elvegyülhettek köztük, és nem fog feltűnni, hogy máshol jártatok.

— Jó ötlet — bólintott Harry. — Hát akkor… Viszlát, Hagrid.

Amint hallótávolságon kívül tudták a vadőrt, Hermione remegő hangon ezt rebegte:

— Nem hiszem el. Nem hiszem el. Egyszerűen nem hiszem el…

— Nyugodj már meg! — szólt rá Harry.