J. Rowling - Harry Potter és a Főnix Rendje

— Szuper — suttogta hangosan Dean Thomas — akkor lesz egypár nyugis hetünk.

Harry elképzelte magát, amint hat hét múlva a szobájában ül a Privet Drive-on, az iskolai bagolyra várva. Remek, gondolta csüggedten, egy levelet legalább biztosan kapni fogok a szünidőben.

A vizsgasorozat nyitánya a hétfő délelőttre időzített bűbájtan írásbeli volt. Vasárnap ebéd után Harry Hermione kérésére megpróbálta kikérdezni a lánytól az anyagot, de a dolog kudarcba fulladt: Hermione szörnyen izgatott volt, és félpercenként kikapta Harry kezéből a könyvet, hogy ellenőrizze, mennyire pontosan válaszolt. A végén még jól orrba is bökte Harryt A bűbájtan fejlődése című kötet hegyes sarkával.

— Jobban megy ez neked egyedül — mondta könnyes szemmel Harry, és a lány kezébe nyomta a könyvet.

Ron befogott füllel olvasta az elmúlt két év bűbájtan-jegyzeteit, és folyamatosan motyogott. Seamus Finnigan hanyatt feküdt a padlón, és egy helyettesítő bűbáj meghatározását darálta. Dean ellenőrizte a definíciót a Varázslástan alapfokon ötödik kötetében.

Parvati és Lavender a mozgatóbűbáj gyakorlása gyanánt tolltartóikat versenyeztették az asztalon.

A vacsoraasztal mellett aznap este a szokásosnál nyomottabb volt a hangulat. Harry és Ron alig szólaltak meg, ellenben igen jó étvággyal ettek az egész napos tanulás után. Hermione újra meg újra letette kését-villáját, hogy előkapjon egy-egy könyvet a táskájából, és kikeressen belőle ezt vagy azt. Ron épp figyelmeztette őt, hogy egyen rendesen, különben rosszul fog aludni, amikor egyszerre kiesett a villa a lány kezéből.

— Te jó ég! — suttogta Hermione az ajtó felé meredve. — Ők azok? Ők a vizsgáztatók?

Harry és Ron egy szempillantás alatt megfordultak. A bejárati csarnokban ott állt Umbridge, néhány, többségében aggastyánkorúnak tűnő varázsló és boszorkány társaságában. A főinspektor zavartnak és izgatottnak tűnt — Harry nem kis örömére.

— Nézzük meg őket közelebbről! — indítványozta Ron, és barátai rábólintottak.

Felpattantak az asztaltól, és sietve elindultak az ajtó felé. A bejárati csarnokba érve aztán lelassították lépteiket, és ráérősen elsétáltak a vizsgáztatók mellett. Azok között volt egy alacsony, görnyedt boszorkány, akinek olyan ráncos volt az arca, mintha pókok szőtték volna be — Umbridge feltűnően tiszteletteljes hangon beszélt vele, így Harry gyanította, hogy ő lehet Griselda Marchbanks.

Marchbanks professzor bizonyára nagyothallott, mert kiabálva beszélt a tőle fél méterre álló Umbridge-hez.

— Persze, persze, jól utaztunk! Milliószor jöttünk már ide! — harsogta öreges türelmetlenséggel. — De mostanában nem hallottam hírt Dumbledore-ról! — folytatta, s körülnézett a csarnokban, mintha azt remélné, hogy az igazgató kiugrik valamelyik seprűtároló szekrényből. — Gondolom, nem is sejtik, hol lehet.

— Nem — felelte Umbridge, és vetett egy sötét pillantást Harryék felé, akik a márványlépcső aljában időztek, látszólag arra várva, hogy Ron megkösse a cipőjét. — De biztosra veszem, hogy a Mágiaügyi Minisztérium hamarosan a nyomára bukkan.

— Nem hinném! — kiabálta Marchbanks professzor. — Hacsak Dumbledore nem akarja kifejezetten, hogy megtalálják! Nekem elhiheti… nálam tette le a RAVASZ-t átváltoztatástanból és bűbájtanból! Bámulatos volt, amit a pálcájával művelt!

Harryék a tőlük telhető leglassúbb léptekkel vonszolták magukat felfelé a márványlépcsőn.

— Nos igen… — hallotta Harry Umbridge válaszát. — Kérem, fáradjanak velem a tanári szobába! Fogyasszanak el egy csésze teát a hosszú út után.

Az este a vizsgadrukk jegyében telt. Minden ötödéves úgy érezte, tanulnia kellene még egy kicsit, de a jelek szerint senki nem volt igazán képes erre. Harry korán lefeküdt, de aztán hosszú ideig — ő óráknak érezte — álmatlanul forgolódott az ágyban. Eszébe jutott a pályaválasztási tanácsadás és McGalagony dühös kijelentése, hogy ha törik, ha szakad, aurort fog faragni belőle. Most, a vizsgák küszöbén már azt kívánta, bár könnyebben elérhető célt tűzött volna ki maga elé. Tudta, hogy nem ő az egyetlen a hálóteremben, akinek nem jön álom a szemére — de társai hallgatásba burkolóztak, és végül szép sorjában el is aludt mindenki.

Az ötödévesek a reggelinél is feltűnően hallgatagok voltak.

Parvati végig varázsigéket motyogott, és a reszkető sótartóra meredt; Hermione A bűbájtan fejlődésé t olvasta, de olyan gyorsan, hogy nézni is fárasztó volt; Neville pedig folyton elejtette evőeszközeit, és többször is felborította a lekvártartót.

Reggeli után az ötöd- és hetedévesek a bejárati csarnokban maradtak, a többi évfolyam tanulói pedig elmentek órára. Fél tízkor aztán osztályonként visszahívták a vizsgázókat a nagyterembe, amit időközben átrendeztek — pontosan úgy, ahogy Harry a merengőben látta, mikor becsöppent James, Sirius és Piton RBF-vizsgájára. A házak hosszú asztalai eltűntek; a helyükre sok kis asztal került, s azok mindegyike a tanári asztal felé nézett. McGalagony ez utóbbi mögött állva fogadta a bevonuló diákokat. Mikor mindenki elfoglalta a helyét, és a társaság elcsendesedett, a tanárnő így szólt:

— Kezdhetik a munkát! — Azzal megfordította a tartalékpennák, tintásüvegek és pergamentekercsek mellett álló jókora homokórát.

Harry kalapáló szívvel ránézett a feladatlapra — tőle jobbra a harmadik oszlopban, négy sorral előrébb Hermione akkor már szorgalmasan körmölt — és elolvasta az első kérdést: Add meg a) a tárgyak röptetését szolgáló varázsigét, és b) írd le a hozzá tartozó pálcamozdulatot!

Harry emlékei közül felszínre bukkant egy régi jelenet: egy furkósbot a magasba röppen, majd nagyot koppan egy troll kőkemény kobakján… Harry halványan elmosolyodott, a pergamen fölé hajolt, és írni kezdett.

— Ugye, nem is volt olyan nehéz? — kérdezte Hermione két órával később, mikor a három jó barát már a bejárati csarnokban álldogált. A lány láthatóan aggódott, és remegő kézzel szorongatta feladatlapját. — A vidító varázsról nem írtam le mindent, mert kifutottam az időből. Ti beírtátok a csuklásszüntető ellenbűbájt? Én úgy éreztem, az már kicsit sok lenne… És a huszonhármas kérdésnél…

— Hermione! — szólt rá szigorúan Ron — nekünk elég volt egyszer átrágni magunkat a kérdéseken. Nem fogunk minden vizsga után ismétlést tartani veled.

Az ötödévesek együtt ebédeltek a többi évfolyammal (arra az időre visszakerültek a nagyterembe a hosszú asztalok), aztán átvonultak a szomszédos kisebb helyiségbe. Ott várták a gyakorlati vizsgát, amire névsor szerint, kis csoportokban hívták be őket.

A várakozók fel-alá járkáltak, varázsigéket motyogtak és pálcamozdulatokat gyakoroltak, aminek következtében időről időre hátba vagy szemen bökték egymást.

Hermione viszonylag hamar sorra került. Egész testében remegve indult el a nagyterembe nyíló ajtó felé, Seamus Finnigannel, Anthony Goldsteinnel és Daphne Greengrass-szal a nyomában.

Akik túl voltak a vizsgán, nem tértek vissza a szobába, így Harryék nem tudhatták meg, jól vette-e Hermione az akadályt.

— Ne féltsd Hermionét! — legyintett Ron. — Az utolsó bűbájtan-dolgozata százhúsz százalékos lett, nem emlékszel?

Tíz perccel később nyílt az ajtó, és kiszólt Flitwick professzor:

— Parkinson, Pansy; Patil, Padma; Patil, Parvati; Potter, Harry.