J. Rowling - Harry Potter és a Főnix Rendje

— Nyugodjak meg!? — csattant fel a lány. — Egy óriás van az erdőben! És mi járhatunk hozzá nyelvtanfolyamot tartani, amíg a felbőszült kentaurok el nem kapnak minket! Ezt egyszerűen — nem — hiszem — el!

Közben csatlakoztak a kastély felé tartó hugrabugosok zsibongó seregéhez.

— Amíg Hagrid itt van, semmit nem kell csinálnunk — csitította a lányt Harry. — Az sem biztos, hogy egyáltalán felmondanak neki.

— Ne viccelj már, Harry! — Hermione megtorpant, úgyhogy az emberfolyamnak meg kellett kerülnie őt, mint valami szigetet. — Biztos, hogy Umbridge fel fog mondani Hagridnak, és ezek után azt mondom, hogy igaza is lesz!

Harry némán, vádlón meredt a lányra. Hermione szeme lassan megtelt könnyel.

— Ezt nem mondtad komolyan — szólt csendesen Harry.

— Jó… persze… persze hogy nem — motyogta Hermione, és dühös mozdulattal megtörölte a szemét. — De miért kell neki ilyen helyzetbe hozni magát — és minket!?

— Nem tom…

Ő a gólkirály!

— Mikor unják meg végre ezt a hülye kornyikálást? — bosszankodott Hermione. — Hogy lehetnek ennyire eltelve maguktól?

A füves emelkedőn tengernyi diák vonult felfelé sűrű tömegben.

— Gyere, siessünk! — szólt Hermione. — Nem akarok a mardekárosokkal találkozni.

— Hermione… — szólalt meg lassan Harry.

Az ének egyre hangosabban és lelkesebben zengett — s a kórust nem a zöld-ezüst mardekárosok alkották, hanem azoknak a kezeknek a gazdái, amelyek a piros-arany tenger közepén egy magányos alakot emeltek a magasba.

— Nem igaz… — suttogta Hermione.

— De igaz! — vágta rá Harry.

— Harry! Hermione! — harsogta az örömtől megittasultan Ron, és meglengette az ezüst kviddicskupát. — Sikerült! Győztünk!

Harry és Hermione boldogan ránevetett az elhaladó Ronra.

A tölgyajtónál támadt némi fennakadás, mert Ron feje minduntalan beleütközött az ajtókeretbe, de az éneklő griffendélesek csak azért is a vállukon akarták bevinni őt. Végül is sikerült venniük az akadályt, és a csapatot elnyelte a bejárati csarnok. Harry és Hermione mosolyogva álltak, míg az énekszó el nem halt a távolban. Akkor aztán megint találkozott a tekintetük, és arcukról lehervadt a mosoly.

— Inkább majd holnap mondjuk el neki — szólt Harry.

Hermione csüggedten bólintott.

— Jó — felelte. — Nekem nem sürgős.

Felballagtak a bejárati lépcsősoron, majd a tölgyajtóhoz érve mindketten ösztönösen megfordultak, és vetettek még egy hosszú pillantást a Tiltott Rengeteg felé. Harry nem tudta, csupán képzelődik-e, de mintha a távolban kisebb madárcsapatot látott volna felrebbenni — olyan riadtan, mintha valaki kirántotta volna alóluk a fát.

A Griffendél kupagyőzelme olyan örömmámorral töltötte el Ront, hogy még másnap is csak a meccsről lehetett beszélni vele. Harry és Hermione ilyenformán nehezen találtak alkalmat rá, hogy megemlítsék Grópot — bár, mi tagadás, nem is volt túl sok kedvük hozzá, hogy ilyen letaglózó hírrel rángassák vissza barátjukat a valóság rideg talajára. Mivel aznap is kellemes, meleg idő volt, rávették Ront, hogy menjen le velük a tóparti bükkfa alá tanulni — ott ugyanis kisebb volt az esély rá, hogy kihallgatják őket. Ron nem lelkesedett túlságosan az ötletért; szemlátomást élvezte, hogy minden arrajáró griffendéles megveregeti a vállát (arról nem is beszélve, hogy társaik időről időre elzengték a Weasley-dal átköltött változatát) — de végül beadta a derekát, és kijelentette, hogy tulajdonképpen neki is jólesne egy kis friss levegő.

Harry és Hermione lepakolták könyveiket, és letelepedtek a bükkfa árnyékában. Közben tizedszer is meghallgatták Ron beszámolóját első sikeres védéséről.

— Miután beengedtem Davies lövését, gondolhatjátok, nem voltam feldobva, de… nem tudom, mikor Bradley egyszer csak felbukkant a semmiből, az ugrott be, hogy — ezt meg tudod fogni! Kábé egy másodpercem volt eldönteni, hogy merre repüljek, és úgy tűnt, hogy Bradley a jobb oldali karikát akarja megcélozni — mármint a nekem jobb oldalit, ami neki a bal oldali volt — de valamiért gyanús volt, hogy át akar verni, úgyhogy megreszkíroztam, és balra vetődtem — szóval neki jobbra — és hát… láttátok, mi történt — fejezte be szerénykedve. Közben beletúrt a hajába, hogy szélfúttának tűnjön, és körülnézett, hogy vajon a közelben tartózkodók — egy csapat pusmogó hugrabugos — hallották-e a szavait. — Aztán öt perccel később, mikor Chambers támadott… Mi van? — kérdezte Ron, miután a pillantása Harry arcára tévedt. — Mit vigyorogsz?

— Nem vigyorgok — felelte gyorsan Harry. Lesütötte a szemét, mintha átváltoztatástan-jegyzeteit nézné, és igyekezett komolyabb arcot vágni. Nem akarta mondani, de Ron ebben a percben kísértetiesen emlékeztette a Griffendél csapatának egy másik, hajdani játékosára, aki egykor ugyanez alatt a fa alatt, ugyanígy borzolgatta a haját. — Csak örülök neki, hogy győztünk.

— Győztünk, bizony! — Ron élvezettel visszhangozta a boldogító szót. — Láttátok, milyen képet vágott Chang, mikor Ginny elhalászta az orra elől a cikeszt?

— Gondolom, elbőgte magát — morogta keserűen Harry.

— Igen… de csak dühében. — Ron összevonta a szemöldökét. — Láttad, amikor leszállás után földhöz vágta a seprűjét, nem?

— Hát öö…

— Nem, Ron, nem láttuk — szólt sóhajtva Hermione. Letette a könyvet, és bocsánatkérően felnézett Ronra. — Az az igazság, hogy az egész meccsből csak Davies első gólját láttuk.

Ron gondosan felborzolt haja kissé lekókadt ettől a hírtől.

— Nem néztétek meg a meccset? — kérdezte megsemmisülten. — Nem láttátok a védéseimet?

— Nem — felelte Hermione, és vigasztalóan kinyújtotta Ron felé a kezét. — De hidd el, nem rajtunk múlott. Muszáj volt elmennünk!

— Igen? — morogta vörösödő arccal Ron. — És miért volt muszáj?

— Mert Hagrid elhívott minket — vette át a szót Harry. — Végre rászánta magát, hogy elmondja, mitől van tele kék-zöld foltokkal, mióta visszajött az óriásoktól. Azt mondta, menjünk el vele. az erdőbe. Nem lehetett nemet mondani neki… hiszen ismered. Szóval vele mentünk, és…

Az ötperces beszámoló végére Ron felháborodása elmúlt, és döbbenetnek adta át a helyét.

— Elhozott egyet, és az erdőben rejtette el?

— Pontosan — felelte Harry.

— Nem. — Ron olyan határozottan rázta a fejét, mintha a tagadásával meg nem történtté tudná tenni a dolgot. — Nem tehetett ilyet.

— Márpedig megtette — bólintott komor fintorral Hermione. — „Kicsi Gróp” öt méter magas, az a hobbija, hogy hétméteres fenyőfákat tép ki gyökerestül, és engem… — Itt horkantott egyet. — Engem Hermi néven ismer.

Ron felnevetett, de inkább úgy, mintha sírna.

— És Hagrid azt akarja, hogy…

— Hogy adjunk nyelvórákat az óriásának — bólintott Harry.

— Teljesen megbolondult — csóválta a fejét Ron.