J. Rowling - Harry Potter és a Főnix Rendje

— Hagrid! — szólt, miközben átverekedte magát egy szedresen, ami fölött a vadőr könnyedén átlépett. — Hova megyünk?

Igen élénken emlékezett még rá, mi történt vele legutóbb, mikor letért a többé-kevésbé biztonságos erdei ösvényről.

— Már nem vagyunk messze — felelte kitérően Hagrid. — Gyertek, gyertek… és maradjatok szorosan mögöttem.

Ezt könnyebb volt mondani, mint megtenni. A tüskés bokrok — amelyeken Hagrid úgy csörtetett át, mint más a pókhálón — alaposan megtépázták Harry és Hermione talárját, mi több, a gyerekek nem egyszer annyira belegabalyodtak a növényzetbe, hogy csak hosszas munkával tudták kiszabadítani magukat. Az erdőnek ezen a részén már olyan sötét volt, hogy az összevissza karcolt Harry sokszor csak alaktalan fekete foltnak látta az előtte haladó Hagridot. A tompa csendben a legapróbb zaj is félelmetes volt.

Ha megroppant egy gally vagy megzörrent az avar, Harry rögtön támadót sejtett a sötétben. Azt is furcsának, sőt vészjóslónak találta, hogy hosszú útjuk során még egyetlen erdőlakóval se találkoztak.

— Nagy baj lenne, ha világítanánk a pálcánkkal, Hagrid? — kérdezte Hermione.

— Nem, dehogy — felelte suttogva a vadőr. — Sőt…

Hirtelen megállt, és Harryék felé fordult. Hermione ezt nem vette észre, úgyhogy teljes lendülettel nekiment, s ha Harry nem kapja el, hanyatt esett volna.

— Jobb lesz, ha megállunk egy percre — folytatta Hagrid — és elmondok egy-két dolgot, mielőtt odaérünk.

— Legfőbb ideje — zihálta Hermione, s miután Harry talpra állította, mindketten elsuttogtak egy lumost. Pálcáik végén apró lángocska gyulladt, s a fény rávetült a vadőr szorongó-szomorú arcára.

— No hát — dörmögte Hagrid. — Szóval… az a helyzet…

Nagy levegőt vett.

— Az a helyzet, hogy engem bármelyik nap lapátra tehetnek — bökte ki.

Harry és Hermione egymásra néztek, majd ismét a föléjük tornyosuló Hagridra emelték pillantásukat.

— De hát ha eddig nem küldtek el… — próbált ellenkezni Hermione. — Miből gondolod, hogy…

— Umbridge azt hiszi, én dugtam be azt a furkászt a szobájába.

— És nem te voltál? — vágta rá a kérdést Harry.

— Persze hogy nem! — fortyant fel Hagrid. — De ha felbukkan valahol egy varázslény, Umbridge rögtön engem gyanúsít! Mióta csak megérkeztem, keresi az alkalmat, hogy kiakolbólíthasson. Szívesebben maradnék, de ha nem lenne… szóval ha nem lenne az a dolog, amiről beszélni akarok, inkább most rögtön lelépnék. Nem akarom, hogy az egész iskola előtt rúgjon ki, mint Trelawneyt.

Harry és Hermione tiltakozni akartak, de Hagrid hatalmas keze egyetlen mozdulatával elhallgattatta őket.

— Azért nem dől össze a világ, ha elmegyek. Legalább tudok majd segíteni Dumbledore-nak meg a Rendnek. Ti meg megkapjátok Suette-Polltsot… Ő majd szépen felkészít titeket a vizsgára…

Hangja megremegett és elcsuklott.

— Miattam ne aggódjatok… — tette hozzá sietve, mikor Hermione meg akarta simogatni a karját. Zekéje zsebéből előhúzott egy hatalmas, pöttyös zsebkendőt, és megtörölte vele a szemét. — Nem mondanám el ezt nektek, de muszáj. Ha elmegyek… szóval nem léphetek le úgy… úgy, hogy senki nem tud róla… mert… szóval a segítségeteket kérem. Meg Ronét is.

— Segítünk, persze! — vágta rá Harry. — Mit kell tennünk?

Hagrid nagyot szipogott, és szótlanul megveregette Harry vállát, aki nekiesett a legközelebbi fának.

— Tudtam, hogy számíthatok rátok — dörmögte bele Hagrid a zsebkendőjébe. — Sose… felejtem el… nektek… Na gyertek… már nem vagyunk messze… vigyázzatok, szúrós bokor…

További negyedórás gyaloglás következett. Harry már épp meg akarta kérdezni, mennyire van még az a „nem messze”, mikor Hagrid hirtelen felemelte a kezét, és megállt.

— Csendesen! — suttogta. — Ne csapjunk zajt.

Nesztelenül osonva továbbhaladtak, és kisvártatva felbukkant előttük egy jókora — majdnem Hagrid magasságú — elsimított felszínű földhányás. Harry hatalmas állat odúját sejtette benne.

A domb körül tövestül kicsavart fák hevertek; gyökereik és ágaik kerítés vagy barikád módjára körítették a földhányást. Megálltak az egyik vízszintes fatörzs mellett.

— Alszik — suttogta a vadőr.

A levegőt betöltő tompa, ritmikus fújtatás valóban egy hatalmas tüdő zajának tűnt. Harry ránézett Hermionéra; a lány tátott szájjal, falfehéren meredt a földhányásra.

— Hagrid… — Hermione megszeppent hangja alig hallatszott a lény robajló szuszogása mellett. — Ki ez?

Harry elcsodálkozott a kérdésen. Neki az volt a nyelve hegyén, hogy: „Mi ez?” Hermione kezében remegni kezdett a varázspálca.

— Hagrid, azt mondtad… azt mondtad, hogy egy se akart eljönni!

Harry a vadőrre nézett — aztán belehasított a felismerés, és rémült nyögéssel a földhányásra kapta tekintetét.

Az föl-le mozgott a szuszogás ritmusára… mivel nem földhányás volt, hanem egy domború hát…

— Hát… nem is… nem akart eljönni — dörmögte feszengve Hagrid. — De el kellett hoznom, Hermione! Muszáj volt!

— Miért? — kérdezte sírós hangon Hermione. — Miért? Jaj istenem, Hagrid…

— Mert tudtam, hogy ha elhozom — felelte a vadőr, szintén könnyekkel küszködve — és megtanítom erre-arra… akkor utána mindenkinek megmutathatom, hogy milyen szelíd!

— Szelíd!? — visította Hermione, mire Hagrid riadt pisszegésbe kezdett. A hatalmas lény mordult egyet álmában, és fészkelődni kezdett. — Ő sebesített meg, nem? Miatta vagy tele folyton sérülésekkel…

— Nincs tisztában vele, milyen erős — magyarázta őszinte meggyőződéssel Hagrid. — De tényleg egyre jámborabb, már nem csapkod annyit…

— Szóval ezért tartott két hónapig, mire hazaértél — csóválta a fejét Hermione. — Jaj, Hagrid, miért kellett elhoznod, ha nem akart jönni? Nem lett volna jobb neki az övéi között?

— Folyton bántották a többiek, mert olyan kicsi! — felelte kétségbeesetten Hagrid.

— Kicsi? — hüledezett Hermione. — Kicsi!?

Hagrid sebekkel borított arcán legördültek az első könnycseppek.

— Értsd meg, nem hagyhattam ott! Ő… ő az öcsém!

Hermione tátott szájjal meredt a vadőrre.

— Hagrid… — szólt tétován Harry. — Mit értesz az alatt, hogy az öcséd?

— Jó, igazából csak a féltestvérem — ismerte be a vadőr. — Az anyám összeállt egy óriással, miután elhagyta apát… és úgy született Gróp…

— Gróp?

— Igen… valahogy így hangzik, mikor a nevét mondja — magyarázta zavartan Hagrid. — Nem nagyon tud a mi nyelvünkön… de már tanítgatom… Anyám vele se törődött sokkal többet, mint velem. Tudjátok, az óriásnők azt szeretik, ha szép nagy gyerekeik születnek, Gróp meg olyan kis pöttöm… Csak öt méter magas.

— Direkt mélynövésű! — Hermione hangja hisztérikusan csengett. — Ki sem látszik a földből!

— Ide-oda rugdosták a többiek… Nem hagyhattam ott…

— Madame Maxime mit szólt hozzá, hogy elhozod? — kérdezte Harry.

— Megértette, hogy ez fontos nekem — felelte lapátkezeit tördelve Hagrid. — Bár szó, ami szó, egy idő után belefáradt a dologba… Azért is váltunk el útközben… de megígérte, hogy senkinek nem szól Grópról…

— Hogy a csudába tudtad észrevétlenül elhozni ide? — kérdezte fejcsóválva Harry.

— Pont azért tartott ilyen sokáig — magyarázta Hagrid. — Csak éjszaka jöhettünk és csak lakatlan vidékeken át. Meg hát Gróp folyton vissza akart fordulni.