J. Rowling - Harry Potter és a Főnix Rendje

— Istenem, bár hagytad volna, hogy visszamenjen! — fakadt ki Hermione. Lehuppant a fatörzsre, és a kezébe temette arcát. — Mit kezdesz egy ádáz, vad óriással, aki még csak nem is akar itt lenni!

— Az túlzás, hogy ádáz… — Hagrid még mindig idegesen tördelte a kezét. — Igaz, meglegyint néha, ha rossz kedve van, de napról napra szelídül… Már sokkal kezesebb, mint volt.

— Akkor minek kellenek azok a kötelek? — kérdezte Harry. Most tűnt csak fel neki, hogy az alvó Gróptól karvastagságú kötelek futnak a földön a közeli, nagyobb fák törzse felé.

— Megkötve kell tartanod őt? — rémüldözött Hermione.

Hagrid zavartan pislogott.

— Hát… igen — felelte kelletlenül. — Mondom… mondom, hogy nincs tisztában az erejével.

Harry egyszerre megértette, miért nem találkoztak egyetlen erdőlakóval sem a rengetegnek ezen a fertályán.

— Elárulnád, miféle segítséget vársz Harrytől, Rontól és tőlem? — kérdezte rosszat sejtve Hermione.

— Hát azt, hogy viseljétek gondját — felelte Hagrid. — Ha én már nem leszek itt.

A gyerekek megsemmisülten néztek egymásra. Harry most már nagyon bánta, hogy vaktában megígért minden tőle telhető segítséget Hagridnak.

— Pontosan mit értesz ez alatt? — puhatolózott Hermione.

— Etetni nem kell! — sietett leszögezni Hagrid. — Megszerzi ő magának, amire szüksége van… Madarászik, szarvast fog, ilyesmi. Nem, nem, csak társaságra van szüksége. Az kell, hogy foglalkozzon vele valaki, tanítgassa, ha én már nem tudom.

Harry ismét a hullámzó test felé fordult. Ellentétben a hatalmas termetű, de arányos testű Hagriddal, Gróp torzszülött benyomását keltette. Ami kezdetben a földhányás bal szélén fekvő, mohos sziklatömbnek tűnt, abban Harry most felismerte Gróp fejét; az az óriás testéhez képest aránytalanul nagy s szinte tökéletesen gömbölyű volt, és Vernon bácsiéhoz hasonlóan nyak nélkül vagy legalábbis igen kurta nyakkal csatlakozott a roppant vállhoz. A golyófejet sűrű csigákban növő, lelapult, páfrányzöld haj borította, s püffedt szem domborodott ki belőle. A széles hátra így-úgy összefércelt állatbőrökből álló piszkos, barna gúnya feszült. Lábait az óriás fektében felhúzta a hasához, így Harry csak szánkó nagyságú, kosztól feketéllő talpait láthatta.

— Szóval azt akarod, hogy tanítsuk — szólt tompán Harry. Most már értette, mire vonatkozott Firenze üzenete: A kísérlete csak kudarccal végződhet. Jobban tenné, ha felhagyna vele. Hát persze, az erdő lakói bizonyára végighallgatták a bizarr nyelvórákat, amelyeket Hagrid Grópnak tartott.

— Igen… De az is elég, ha csak beszélgettek vele egy kicsit — magyarázta reménykedve Hagrid. — Ha megtanul a nyelvünkön, megérti majd, hogy szeretjük őt, és azt akarjuk, hogy köztünk maradjon.

Harry rápillantott Hermionéra, aki az ujjai között nézett vissza rá.

— Isten bizony, visszasírom Norbertet — motyogta Harry.

Hermione reszketős kis nevetéssel válaszolt. Hagrid nem fogta fel, vagy legalábbis eleresztette a füle mellett a megjegyzést.

— Akkor hát vállaljátok? — kérdezte.

Harry nem akarta megmásítani a szavát.

— Megtesszük, amit tudunk, Hagrid — felelte.

— Tudtam, hogy nem hagysz cserben, Harry — hálálkodott könnyes mosollyal a vadőr, és újra megtörölte az arcát. — Nem akarok túl sok munkát sózni rátok… hiszen vizsgáitok lesznek… csak ugorjatok el ide hetente egyszer abban a láthatatlanná tévő köpenyben, és beszélgessetek egy kicsit vele. Na, föl is ébresztem, hogy bemutassalak titeket…

— Mi? Ne! — Hermione rémülten felpattant. — Ne ébreszd fel, Hagrid, nem kell…

A vadőr azonban addigra már átlépett az előttük fekvő fatörzsön, és megindult Gróp felé. Mikor már csak három méter választotta el az óriástól, felemelt a földről egy letört ágat, bátorítóan hátramosolygott a gyerekekre, aztán jó erősen megbökte Gróp háta közepét az ággal.

Az óriás akkorát ordított, hogy belevisszhangzott a néma erdő, s a madarak csicseregve felrebbentek a fák koronáiról. Gróp lomhán megmozdult — beleremegett a föld, mikor hatalmas tenyerét letámasztva térdre emelkedett — és Hagrid felé fordította fejét, hogy megnézze, ki zavarta meg az álmát.

— Jól vagy, kicsi Gróp? — szólította meg a vadőr. Könnyednek szánt hangon beszélt, de azért hátrált egy lépést, és az ágat is bökésre készen tartotta. — Jól aludtál?

Harry és Hermione gyorsan megkeresték azt a legtávolabbi helyet, ahonnan még láthatták az óriást. Gróp feltérdelt két, még álló fa között. Harryék felnéztek megdöbbentően nagy arcába. A derengő fényben szürke telihold módjára lebegő ábrázat kőtömbből faragott, primitív szoborra emlékeztetett. Az orr tömpe és alaktalan volt, a féltégla méretű, csálé, sárga fogakkal teli száj pedig ferdén lejtett. Az arc méretéhez képest apró, iszapzöld szemek pillanatnyilag félig csukva voltak — Gróp még nem ébredt fel teljesen.

Az óriás most felemelte kugligolyó méretű bütykeit, hevesen megdörzsölte a szemét, majd meglepő fürgeséggel talpra állt.

— Te jó ég! — sikoltott fel Hermione.

A fák, amelyekhez az óriás csuklójára és bokájára erősített köteleket kötötték, vészjóslóan megnyikordultak. Jól mondta Hagrid: Gróp valóban legalább öt méter magas volt.

Az óriás ködös tekintettel körülnézett, majd kinyújtotta esernyő méretű kezét, s egy magas fenyőfa egyik felső ágáról leemelt egy madárfészket. Mikor látta, hogy nincsenek benne fiókák, bosszús morgással kiborította, tojások záporát zúdítva a földre.

Hagrid védekezően a feje fölé kapta a kezét.

— Idefigyelj, kicsi Gróp! — kiabálta. Csak óvatosan mert felfelé sandítani, mert további tojásoktól tartott. — Elhoztam két barátomat, hogy bemutassam őket! Ahogy a múltkor megígértem! Emlékszel? Mondtam, hogy ha majd el kell utaznom, egy kis ideig ők fognak vigyázni rád! Emlékszel, kicsi Gróp?

„Kicsi Gróp” azonban most is csak mordult egyet. Nemigen lehetett megállapítani, hogy figyelt-e Hagridra — talán annyit se fogott fel, hogy a vadőr hozzá beszél. Megragadta a fenyőfa csúcsát, és maga felé húzta — szemlátomást csak azért, hogy lássa, hogyan lendül vissza, ha majd elengedi.

— Hagyd abba, kicsi Gróp! — harsogta Hagrid. — Ezt is ki fogod dönteni! Hallod?

És valóban, a fenyő gyökerei körül repedezni kezdett a talaj.

— Barátokat hoztam neked! — ordította Hagrid. — Barátokat! Nézz már ide, te mamlasz, nézd meg őket!

— Hagyd, Hagrid…! — nyöszörögte Hermione, de a vadőr addigra felemelte az ágat, és jó erősen megbökte vele az óriás térdét.

Gróp elengedte a fát — az rémisztő suhogással visszalendült, fenyőtűzáport zúdítva Hagridra — és lenézett.

Hagrid odasietett a gyerekekhez.

— Ő Harry, Gróp! Harry Potter! Ő jár majd ide meglátogatni téged, ha el kell utaznom! Érted?

Az óriás, aki most vette csak észre Harryéket, lehajtotta kőtömb fejét, hogy jobban lássa apró látogatóit.

— Ő meg Hermione, hallod? Her… — Hagrid tétovázott, majd a lányhoz fordult: — Nem bánnád, ha csak Herminek szólítana, Hermione? Nehéz neki ilyen hosszú nevet megjegyezni.

— Persze, nem gond — cincogta Hermione.

— Ő Hermi, Gróp! Ő is meglátogat majd! Ugye, milyen jó lesz? Mi? Két barátod is lesz, akivel… Gróp, ne!!!

Az óriás keze faltörő kos gyanánt megindult Hermione felé.