J. Rowling - Harry Potter és a Főnix Rendje

— Kit érdekel? — morogta bosszúsan Ron, cingár lábú csészéjének újabb próbálkozásait figyelve. — Pontot akart levonni a Griffendéltől, úgyhogy megérdemelte, amit kapott. Ha mindenáron aggódni akarsz valakiért, aggódj értem!

— Érted? — Hermione gyorsan elkapta csészéjét, miután az kis híján leszaladt az asztalról izmos porcelán-lábacskáin. — Miért kellene aggódnom érted?

Ron alátámasztotta reszkető lábú csészéjét, és keserű fintorral így felelt:

— Anya levele előbb-utóbb átjut Umbridge cenzúráján, és akkor megkapom a magamét. Nem csodálnám, ha megint egy rivalló jönne.

— De hát…

— Figyeld meg, engem fog leszúrni azért, hogy Fredék leléptek. Az lesz, hogy mért nem akadályoztam meg, mért nem csimpaszkodtam bele a seprűjükbe vagy mit tudom én… Tuti, hogy én leszek a bűnbak.

— Az nagy igazságtalanság lenne, mert semmit se tehettél — rázta a fejét Hermione. — De szerintem anyukád nem fog hibáztatni. Ha az ikreknek tényleg boltjuk van az Abszol úton, akkor ezt a szökést már nagyon régen tervezték.

— Persze, de itt a másik kérdés: hogy miből tudtak boltot nyitni? — Ron akkorát csapott pálcájával a csészére, hogy az megint összerogyott, és már csak görcsös rángásokra volt képes. — Gázos ez az egész ügy. Egy bolthelyiség az Abszol úton egy zsák galleonba kerül. Anya első kérdése az lesz, hogy honnan volt Fredéknek annyi pénzük.

— Hát igen, ezen én is töprengtem — bólogatott Hermione. Közben csészéje vidáman körbekocogta Harryét, amelyik még mindig hiába nyújtogatta az asztallap felé rövidke lábait. — Már arra is gondoltam, hogy talán összeálltak Mundungusszal, és lopott holmikkal üzletelnek, vagy valami ilyesmi.

— Nem árulnak lopott holmikat — rázta a fejét Harry.

— Honnan tudod? — kérdezte kórusban Ron és Hermione.

— Onnan, hogy… — Harry elhallgatott és habozott, de végül úgy döntött, hogy most már tényleg ideje vallomást tennie. Nem akarta, hogy a titkolózása miatt bárki is bűnözőnek tartsa az ikreket. — Onnan tudom, hogy tőlem kapták az aranyat. Tavaly júniusban nekik adtam a pénzt, amit a Trimágus Tusán nyertem.

Szavait döbbent csend fogadta. Hermione csészéje közben letáncolt az asztalról, és ripityára tört.

— Ezt nem mondod komolyan, Harry — suttogta elhűlve a lány.

Harry dacosan bólintott.

— De komolyan mondom. És nem bántam meg. Nekem nem kellett az a pénz, és szerintem egy varázsviccbolt a legjobb dolog, amit Fredék kitalálhattak maguknak.

— De hát ez szuper! — lelkendezett Ron. — Akkor te viszed el a balhét, Harry! Anya nem mondhatja, hogy én tehetek mindenről! Megírhatom neki?

— Persze — felelte kelletlenül Harry. — Ne gondolja, hogy Fredék lopott üstöket árulnak vagy ilyesmi.

Hermione egyelőre nem fűzött kommentárt a dologhoz, de Harry gyanította — mint kiderült, nem is alaptalanul — hogy az önmegtartóztató hallgatás nem fog sokáig tartani. Óra után kimentek az udvarra, s alighogy megálltak a bágyadt májusi napsütésben, Hermione elszántan felszegte fejét, nagy levegőt vett, és már nyitotta volna a száját — de Harry megelőzte.

— Semmi értelme sopánkodnod, Hermione — szólt. — Ez már lefutott dolog. Az ikrek megkapták a pénzt, a nagy részét el is költötték, úgyhogy ha akarnám se tudnám visszaszerezni tőlük.

— Nem arról akartam beszélni! — bosszankodott a lány, mire Ron gúnyosan felhorkant.

Hermione lesújtó pillantást vetett rá.

— Azt akartam kérdezni Harrytől, hogy mikor fog végre beszélni Pitonnal a további okklumenciaórákról.

Harrynek ez a téma se volt ínyére. Miután alaposan megtárgyalták Fred és George látványos távozását — azaz jó néhány óra múltán — Ron és Hermione Siriusról érdeklődtek. Harry előzőleg nem mesélte el nekik, miért akart keresztapjával beszélni, így hát nem is tudott mit felelni a kérdésre. Végül, jobb ötlete nem lévén, bevallotta, hogy Sirius szeretné, ha további okklumenciaórákat venne Pitontól. Azóta százszor is megbánta, hogy ez kiszaladt a száján, mivel Hermione ráharapott a témára, és a legváratlanabb pillanatokban újra meg újra felhozta.

— Tudom, hogy még mindig vannak furcsa álmaid — mondta most a lány. — Ron szerint tegnap éjjel is motyogtál.

Harry lesújtó pillantást vetett Ronra, aki megtette azt a szívességet, hogy bűnbánó arcot vágott, és magyarázkodni kezdett:

— Nem motyogtál sokat. Csak annyit, hogy: még egy kicsit…

— Mert azt álmodtam, hogy kviddicseztek — vágta rá mérgesen Harry. — Téged biztattalak, hogy nyújtózkodj még egy kicsit, akkor talán eléred a kvaffot.

Természetesen nem álmodott semmi ilyesmit, de a hazugság elérte célját: Ronnak a füle is elvörösödött.

Az igazság az, hogy előző éjjel Harry megint végigment a Misztériumügyi Főosztályra vezető folyosón; átkelt a kerek helyiségen, majd azon is, ahol a ketyegés meg a táncoló fények voltak, és belépett a tágas, polcokkal és poros üveggömböcskékkel teli terembe.

Tudta, hogy a kilencvenhetes polchoz kell mennie. Meg is találta, és befordult balra… Valószínűleg akkor mondta hangosan, hogy „még egy kicsit”. Jobbik énje ugyanis küzdött az álom ellen, és végül győzött: mielőtt elérte volna a polc végét, felébredt, és újra a mennyezetes ágyban találta magát.

— Igyekszel egyáltalán lezárni az agyadat? — kérdezte gyanakvó pillantással Hermione. — Gyakorlod az okklumenciát?

— Hát persze! — Harry nem nézett a lány szemébe, úgyhogy méltatlankodónak szánt válasza nem sikerült valami meggyőzőre. Valójában meg se próbált védekezni az álmok ellen, annyira kíváncsi volt rá, hogy mit tartogat számára az üveggömbös terem.

Az utóbbi időben egyébként is nagyon rosszul aludt. Mivel a vizsgákig már csak egy szűk hónap volt hátra, minden szabadidejét tanulással töltötte, s estéről estére úgy zúgott a feje a sok feldolgozandó információtól, hogy rendszerint csak nagy sokára tudott megnyugodni. Miután pedig végre elaludt, túlpörgetett agya rendre a vizsgákkal kapcsolatos buta álmokkal kínozta. Azt is gyanította, hogy visszatérő, folyosós-ajtós álmában azért nem ér célba soha, mert agyának az a része, amelyik gyakran Hermione hangján szólt hozzá, a bűntudattól sarkallva mindig idő előtt felébreszti őt.

— Egyébként — szólt a még mindig vöröslő fülű Ron — ha Montague nem épül fel a Mardekár-Hugrabug meccsig, akkor még akár a kupagyőzelemre is lehet esélyünk.

— Az igaz — felelte gyorsan Harry. Örült, hogy másra terelődött a szó.

— Eddig egyszer nyertünk és egyszer vesztettünk — folytatta Ron. — Ha jövő szombaton veszít a Mardekár…

— Igen, igen…

Harry szaporán bólogatott, bár fogalma sem volt, hogy mivel ért egyet: ekkor ugyanis átsétált az udvaron Cho Chang — és tüntetően nem nézett rá.

Az idény utolsó mérkőzését, a Griffendél-Hollóhát találkozót május utolsó hétvégéjére tűzték ki. A Mardekár ugyan szoros küzdelemben alulmaradt a Hugrabuggal szemben, a griffendélesek mégsem mertek a végső győzelemben reménykedni, s e borúlátás legfőbb oka — bár ezt Ronnak senki nem mondta — őrzőjük addigi gyászos teljesítménye volt. Maga Ron ellenben sajátos bizakodással várta az utolsó megmérettetést.

— Az eddiginél csak jobb lehetek — jelentette ki a mérkőzés napjának reggelén a nagyteremben. — Elértem a mélypontot, már nincs vesztenivalóm.