J. Rowling - Harry Potter és a Főnix Rendje

— Valamit meg kell értened, Harry. Apád és Sirius mindenben a legjobbak voltak, amibe csak belefogtak. Az egész iskola csodálta őket… és ha néha túlzásba estek…

— Úgy érted, ha néha arrogáns kis szörnyetegek voltak — szólt közbe Sirius.

Lupin elmosolyodott.

— Folyton felborzolta a haját — motyogta fájdalmasan Harry.

Sirius és Lupin felnevettek.

— Tényleg, már el is felejtettem — mondta nosztalgiázva Sirius.

— És a cikesszel játszott? — kérdezte lelkesen Lupin.

— Igen — felelte Harry, értetlenül bámulva a két mosolygó varázslót. — Nekem… úgy tűnt, hogy nem teljesen normális.

— Persze hogy nem volt normális! — vágta rá Sirius. — Mind bolondok voltunk! Na jó… Holdsáp talán kevésbé — tette hozzá barátjára pillantva.

Lupin azonban a fejét rázta.

— Miért, mondtam nektek egyszer is, hogy szálljatok le Pitonról? — dörmögte. — Volt hozzá bátorságom, hogy megmondjam nektek a véleményemet?

— Néha elérted, hogy elszégyelljük magunkat — felelte Sirius. — Az is valami…

Harry eltökélte, hogy az alkalmat kihasználva mindent elmond, ami a szívét nyomja.

— És folyton a tóparton ülő lányok felé tekingetett — folytatta makacsul. — Figyelte, hogy nézik-e őt!

Sirius vállat vont.

— Mindig bolondot csinált magából, ha Lily a közelben volt. Olyankor nem bírta megállni, hogy ne vágjon fel.

— Egyáltalán hogyhogy összeházasodtak? — kérdezte keserűen Harry. — Hiszen Lily utálta őt!

— Dehogy utálta! — legyintett Sirius.

— Hetedikben kezdtek el járni — mondta Lupin.

— Addigra Jamesnek benőtt a feje lágya — tette hozzá Sirius.

— Akkor már nem küldött rontást szórakozásból az emberekre — rázta a fejét Lupin.

— Pitonra se? — kérdezte Harry.

— Hát… — felelte habozva Lupin. — Piton az más dolog volt. Mindig megátkozta Jamest, ha alkalma volt rá. Nem lehetett elvárni Jamestől, hogy ezt szó nélkül tűrje.

— És anya mit szólt hozzá?

— Ő nemigen tudott ezekről az incidensekről — felelte Sirius. — Gondolhatod, hogy James nem vitte magával a randevúira Pitont, és nem Lily előtt bánt el vele.

Sirius szemöldökráncolva nézett Harryre, aki láthatóan még mindig nem nyugodott meg.

— Fogadd el tőlem — szólt — apád tényleg kiváló ember volt, és a legjobb barátom. Fiatalság, bolondság. Apád kinőtte a legtöbb hibáját.

— Persze, értem — felelte fásultan Harry. — Csak, tudod, sose hittem, hogy egyszer sajnálni fogom Pitont.

Lupin kissé összevonta a szemöldökét.

— Most, hogy említed… Mit szólt Perselus, mikor megtudta, hogy láttad ezt a dolgot?

— Azt mondta, nem tart nekem több okklumenciaórát — felelte közönyösen Harry. — Mintha az olyan nagy bünte…

— Micsoda!? — kiáltott fel Sirius. Harry hátrahőkölt, és belélegezett egy marék felkavart hamut.

— Ezt komolyan mondod? — kérdezte rémülten Lupin. — Nem ad több órát neked?

— Nem — felelte Harry. Fogalma sem volt, miért izgatja ennyire a hír a két varázslót. — De nem baj. Még meg is könnyebbültem…

— Elmegyek és beszélek Pitonnal! — háborgott Sirius. Már készült is felállni, de Lupin visszahúzta.

— Ha valaki beszél Pitonnal, az én leszek — jelentette ki. — De mindenekelőtt te fogsz odamenni hozzá, Harry. Megmondod neki, hogy mindenképp folytatnotok kell az okklumenciát. Ha Dumbledore megtudja…

— Nem mehetek oda hozzá, leharapja a fejem! — ellenkezett Harry. — Nem láttátok, hogy viselkedett, miután kihozott a merengőből!

— Mindennél fontosabb, hogy okklumenciát tanulj — jelentette ki Lupin. — Megértetted? Mindennél!

— Jó, jó — bólogatott Harry. Nyugtalanította és dühítette a győzködés. — Megpróbálok beszélni vele, de… de nem hiszem…

Elhallgatott, mert távoli lépések zaja ütötte meg a fülét.

— Sipor jön lefelé?

— Nem — felelte hátrapillantva Sirius. — A te oldaladon lehet valaki.

Harrynek a szívverése is elállt.

— Mennem kell, viszlát! — hadarta, és már húzta is kifelé a fejét tűzből. Néhány másodpercig úgy érezte, mintha a feje pörögne nyakán, aztán minden a helyére kerül, és feltűnt a szeme előtt Umbridge kandallójának képe az utolsókat lobbanó smaragdzöld lángokkal.

— Gyorsan, gyorsan! — zihálta egy asztmatikus hang kint az ajtó előtt. — Á, nyitva hagyta…

Harry a láthatatlanná tévő köpeny után kapott, s épp hogy sikerült magára rántania, mikor berontott a szobába Frics.

A gondnok szemlátomás nagyon örült valaminek. Odasietett Umbridge íróasztalához, kihúzta az egyik fiókot, lázasan kutatni kezdett benne, és közben egyfolytában beszélt magában.

— Korbácsolási engedély… korbácsolási engedély… Végre elbánhatok velük… százszor kiérdemelték…

Kihúzott egy pergamenlapot a fiókból, megcsókolta, magához ölelte, és már csoszogott is kifelé a szobából.

Harry talpra szökkent, és magához vette táskáját. Gyorsan végignézett magán — megállapította, hogy semmit nem lát — azután az ajtóhoz sietett, és kiosont a folyosóra. Frics már messze járt — Harry sose látta még ilyen fürgén mozogni őt.

Miután maga mögött hagyta az első lépcsőt, úgy döntött, most már láthatóvá válhat. A táskájába gyűrte a köpenyt, és sietve folytatta útját a földszint felé, ahol a zsivajból ítélve jókora csődület lehetett. Gyanúja be is igazolódott: a bejárati csarnokban akkora volt a tömeg, mintha valamiféle iskolai rendezvény lett volna készülőben.

A jelenet Trelawney elbocsátásának estéjét idézte. A diákok a falak mentén összezsúfolódva álltak (Harrynek feltűnt, hogy sokuk talárját valamilyen ragacsos, a butykornyálra gyanúsan emlékeztető anyag szennyezi), de tanárok és kísértetek is voltak a tömegben.

Külön csoportot alkottak a Főinspektori Különítmény önelégült arcú tagjai. Hóborc hintázva lebegett a magasban. Mint mindenki más, ő is a csarnok közepén álló, s a tömeges érdeklődést szemmel láthatóan a legkevésbé sem értékelő két fiút, Fred és George Weasleyt nézte.

— Most megvagytok!

A diadalmas kijelentés Umbridge szájából hangzott el. Harry csak most vette észre a főinspektort, aki mindössze néhány lépcsőfoknyira állt tőle.

— Még mindig úgy gondoljátok, hogy jó tréfa mocsarat csinálni az iskola folyosójából?

— Igen, szerintünk nagyon jó — felelte a félelem legcsekélyebb jele nélkül Fred.

Időközben odafurakodott Umbridge-hez az örömkönnyeivel küszködő Frics.

— Itt az engedély, igazgatónő — szólt elcsukló hangon, és meglengette a főinspektor íróasztalából zsákmányolt pergament. — Már előkészítettem a korbácsot is… könyörgök, hadd vigyem őket…

— Jól van, Árgus! — bólintott Umbridge, majd ismét az ikrekhez fordult. — Most megtanuljátok, hogy bűnhődnek ebben az iskolában a felforgatók.

— Az a baj — felelte higgadtan Fred — hogy mi már semmit nem akarunk itt megtanulni. — Ikertestvérére nézett. — George… szerintem eleget koptattuk már az iskolapadot.

— A számból vetted ki a szót, Fred.

— Szerencsét kéne próbálnunk a nagybetűs Életben, nem? — kérdezte Fred.

— De bizony.

S mielőtt Umbridge egy szót is szólhatott volna, felemelték pálcáikat, s így kiáltottak:

— Invito seprű!

Harry fülét távoli robaj ütötte meg. Balra nézett — aztán villámgyorsan lekuporodott: a márványlépcső fordulójában ugyanis két száguldó seprű bukkant fel. Az egyiken még ott lógott a nehéz lánc, amivel a falhoz rögzítették.