J. Rowling - Harry Potter és a Főnix Rendje

— Kéz- és lábtörést! — búcsúzott Ron, s Harry belépett a nagyterembe, remegő kezében szorongatva pálcáját.

— Dombors professzor szabad, Potter! — sipította az ajtó mellett álló Flitwick, s rámutatott a legöregebb és legkopaszabb vizsgáztatóra. Az illető a távoli sarokban ült egy asztal mögött, nem messze Marchbanks professzortól, aki épp Draco Malfoyt vizsgáztatta.

— Potter, igaz? — Dombors professzor kikeresett valamit az előtte heverő lapon, majd orrcsíptetője fölött. felnézett a közeledő Harryre. — A híres Potter?

Harry a szeme sarkából látta, hogy Malfoy dühös pillantást vet felé — aminek következtében a borospohár, amit lebegtetett, a padlóra zuhant és összetört. Harry nem tudott elfojtani egy kaján vigyort, amit Dombors az önbizalom jelének vélt.

— Nagyon helyes — szólt öregesen reszkető hangon — nem kell izgulni, fiam… Nos, kérlek: itt ez a tojástartó. Azt szeretnénk, ha cigánykereket hányna.

Harry többé-kevésbé elégedett volt teljesítményével. A röptetőbűbájt sokkal jobban hajtotta végre, mint Malfoy, viszont összekeverte a színváltó és a növesztő bűbáj varázsigéjét, úgyhogy a patkány, amit narancssárgára kellett volna színeznie, első próbálkozásakor borzméretűre püffedt. Örült, hogy Hermione nem volt tanúja a dolognak, s utólag mélyen hallgatott előtte a bakiról.

Ronnak viszont nem félt elmondani, főleg miután barátja is elmesélte, hogy a vizsgán — maga se tudta, hogyan — óriási gombává változtatott egy ezüsttálcát.

Aznap este nem volt idő pihenni. Vacsora után egyenesen a klubhelyiségbe mentek, és tanulni kezdtek a másnapi átváltoztatástanra. Harrynek lefekvéskor majd szétdurrant a feje a sok összetett varázslattól és az elméleti tézisek tömkelegétől.

Másnap a délelőtti írásbelin nem ugrott be neki az egyik transzformációs bűbáj meghatározása, a gyakorlatin viszont sikerült teljesen eltüntetnie a leguánját, ami egészen jó eredmény volt, főleg ahhoz képest, hogy a szomszédos asztalnál vizsgázó Hannah Abbott izgalmában flamingócsapattá változtatott egy szerencsétlen menyétet.

Szerdán gyógynövénytanból vizsgáztak (Harry úgy érezte, ezen is jól szerepelt, bár a mérges muskátli megharapta az ujját), csütörtökön pedig a sötét varázslatok kivédése következett. Ez volt az első olyan vizsga, ami után Harry biztosra vette, hogy nem bukott meg. Az írásbeli kérdésekre a kisujjából rázta ki a választ, a gyakorlati vizsgán pedig külön örömöt jelentett számára, hogy a megfigyelőként jelen lévő Umbridge szeme láttára mutathatta be a sok ellenrontást és defenzív bűbájt.

— Bravo! — kiáltott fel Dombors professzor (ezúttal is ő vizsgáztatta Harryt), miután Harry bemutatott egy tökéletes mumusűző varázst. — Gyönyörű! Nos, készen is vagyunk, Potter… hacsak…

Az öreg professzor kissé előredőlt székében.

— Úgy hallottam kedves barátomtól, Tiberius Ogdentől, hogy patrónust idézni is tudsz. Nos, esetleg néhány pluszpontért…

Harry felemelte pálcáját, Umbridge szeme közé nézett, és elképzelte, amint a főinspektor megkapja a felmondását.

— Expecto patronum!

Pálcája hegyéből teljes szépségében kiszökkent az ezüstszarvas, és végigvágtatott a nagytermen. A vizsgáztató professzorok mind elgyönyörködtek benne, s miután a szarvas köddé vált, Dombors professzor lelkesen összecsapta csontsovány kezét.

— Csodálatos!… Köszönöm, Potter, fáradj ki!

Kifelé menet Harry tekintete egy pillanatra találkozott az ajtónál ácsorgó Umbridge-éval. A főinspektor széles békaszája körül undok mosoly játszott, de Harry nem törődött vele. Úgy érezte (de nem akarta elkiabálni, ezért nem is mondta senkinek), hogy megszerezte első „kitűnő” minősítésű RBF-jét.

Pénteken csak Hermione vizsgázott — rúnaismeretből — Harry és Ron szabadok voltak. Mivel tanulásra ott volt még az egész hétvége, úgy döntöttek, ezt a napot pihenéssel töltik. Sűrű nyújtózkodások és ásítások közepette varázslósakkot játszottak a klubhelyiség nyitott ablakánál, élvezve a beáramló meleg, nyárillatú szellő simogatását. Hagrid épp órát tartott az erdőszélen — Harry az ablakon kinézve figyelte őt, s eltűnődött, vajon melyik varázslény lehet az óra anyaga. Az egyszarvúra tippelt, mert látta, hogy a fiúk távolabb állnak a fáktól, mint a lányok. Csendes szemlélődéséből a portrélyukon bemászó Hermione zökkentette ki. A lány rosszkedvűnek tűnt.

— Hogy ment a rúnatan? — kérdezte ásítva Ron.

— Rosszul fordítottam az ehvaz szót — mesélte bosszúsan Hermione. — Együttműködést jelent, nem védekezést. Összekevertem az eihvazzal.

— Rá se ránts! — legyintett Ron. — Egy hiba nem a világ. Attól még kaphatsz…

— Mi az, hogy egy hiba nem a világ!? — csattant fel Hermione. — Lehet, hogy e miatt a hiba miatt fogok megbukni! És ráadásul valaki megint beküldött egy furkászt Umbridge szobájába! Fogalmam sincs, hogyan csempészte be, mikor új ajtója van. Véletlenül pont arra jártam — Umbridge úgy visított, mintha nyúznák! Szerintem a furkász lábon harapta…

— Szuper! — örvendezett a két fiú.

— Egyáltalán nem szuper! — dühöngött Hermione. — Nagyon jól tudjátok, hogy Umbridge Hagridot gyanúsítja! És emlékeztetnélek rá, hogy nagyon nem szeretnénk, ha Hagridot elküldenék!

— Hagrid lent van a parkban, és órát tart. — Harry az ablak felé bökött. — Ezt nem kenheti rá Umbridge.

Hermione azonban szemlátomást eltökélte, hogy nem hagyja lecsillapítani magát.

— Jaj istenem, Harry, olyan naiv tudsz lenni! Azt hiszed Umbridge bizonyítani akar bármit is? — kiabálta, azzal faképnél hagyta a fiúkat, elcsörtetett a lányok hálószobái felé, és becsapta maga mögött az ajtót.

— Kedves, halk szavú kislány — jegyezte meg gúnyosan Ron, miközben ráküldte vezérét Harry egyik huszárjára.

Hermione rosszkedve egész hétvégén kitartott — bár Harryék ebből nem sokat éreztek meg, mert szombaton és vasárnap egyaránt a hétfői bájitaltan vizsgára készültek. Ettől a tantárgytól Harry különösen félt, mi több, lélekben felkészült rá, hogy hétfőn végleg búcsút mondhat az aurori pályáról szőtt álmainak. Az írásbelit aztán valóban nehéznek találta, bár a százfűléfőzetről szóló kérdésre, úgy vélte, tökéletes választ adott: mivel másodéves korában titokban ivott egyszer a bájitalból, pontosan le tudta írni a hatását.

A délutáni gyakorlati vizsga a várakozással ellentétben egészen elviselhető volt: Harry korántsem szorongott annyira, mint máskor bájitalfőzés közben. Ezt elsősorban Piton távollétének tudta be, s a közelében dolgozó Neville-nek is hasonló élménye lehetett, mert szemlátomást sokkal kevésbé viselte meg a vizsga, mint bármelyik egyszerű bájitaltanóra. Mikor Marchbanks professzor közölte, hogy lejárt az idő, Harry azzal az érzéssel nyomta a dugót a mintát tartalmazó palackba, hogy ha nincs túl nagy peche, akár meg is úszhatja a bukást.

— Már csak négy vizsga van hátra — szólt fáradt sóhajjal Parvati Patil, mikor a csapat már a Griffendél-torony felé tartott.

— Csak!? — fortyant fel Hermione. — Nekem még hátravan a számmisztika, a legeslegnehezebb tantárgy!

Mivel ingerült megjegyzésére senki nem reagált, Hermionénak le kellett mondania róla, hogy évfolyamtársain vezesse le feszültségét. Végül jobb híján leszidott pár elsőévest, akik szerinte túl hangosan vihorásztak a klubhelyiségben.