J. Rowling - Harry Potter és a Főnix Rendje

— Az ördög vigyen el, Dawlish, nem fogtok elhurcolni!

Harrynek Agyar alakját is sikerült kivennie. A kutya újra meg újra nekiugrott a vadőrt körülálló varázslóknak — mígnem az egyikük egy kábító átokkal ártalmatlanná tette. Hagrid felbődült haragjában, odaugrott a tetteshez, a magasba emelte, akár egy tollpihét, és elhajította. A varázsló ötméteres repülés után puffanva landolt, és nem kelt fel többet. Hermione felsikoltott, és a szájára szorította a kezét. Harry Ronra pillantott. Barátja is rémült arcot vágott: sose látták még így tombolni Hagridot.

— Nézzétek! — visított fel Parvati, s a mellvéden áthajolva a kastélyfal tövébe mutatott. A tölgyfa ajtó ismét kinyílt, s a kiáradó fényben hosszú árnyék jelent meg a lépcsőn.

— Micsoda dolog ez, kérem! — sopánkodott Dombors. — Tizenhat perc van hátra!

Senki nem figyelt rá — minden diák a csata helyszíne felé siető magányos alakot nézte.

— Miféle eljárás ez!? — harsogta menet közben az alak. — Azonnal hagyják abba!

— Ez McGalagony! — suttogta Hermione.

— Hagyják békén! Azt mondtam, hagyják békén! — zengett a tanárnő hangja a sötétben. — Milyen jogon támadtak rá? Semmit nem tett, ami indokolná ezt a…

Hermione, Parvati és Lavender velőtrázóan felsikítottak. A kunyhónál csoportosuló varázslók nem kevesebb mint négy kábító átkot lőttek ki McGalagony professzor felé. A tanárnő félúton járt a kastély és a vadőrlak között, mikor a piros fénycsóvák eltalálták. Egy pillanatig úgy tűnt, mintha teste izzó parázzsá változott volna — azután összeroskadt, és nem mozdult többé.

Most már Dombors professzor se törődött a vizsgával.

— Szentséges szalamandrák! — kiáltotta felháborodva. — Még csak nem is figyelmeztették! Ez példátlan! Felháborító!

— Gyáva banda! — üvöltötte Hagrid. Hangjától még a toronyban is megremegett a levegő, s a kastély számos helyiségében ismét fény gyulladt. — Undorító gyáva férgek! Ezt nektek! …Nesztek!

— Úristen! — sikoltott fel újra Hermione.

Hagrid két széles suhintást tett a hozzá legközelebb álló támadók felé. Azok eldőltek, akár a kuglibábuk. Utána a vadőr lekuporodott — Harry azt hitte, vége, össze fog esni — de a következő pillanatban ismét felállt, akkor már Agyar ernyedt testével a vállán.

— Fogja el! Fogja el! — harsogta Umbridge, de egyetlen talpon maradt segítőtársának szemlátomást nem fűlött a foga hozzá, hogy közelebbi ismeretségbe kerüljön Hagrid öklével — inkább hátrálni kezdett, méghozzá olyan sietve, hogy megbotlott egyik ájult fegyvertársában, és hanyatt esett. Hagrid sarkon fordult, és Agyarral a vállán elfutott a vadkanos kapu irányába. Umbridge utána küldött még egy utolsó kábító átkot, de az célt tévesztett, s a vadőrt néhány másodperc múlva elnyelte az éjszaka.

Ezután majdnem egy percig néma csend volt. A toronyban mindenki a sötét parkra meredt. Végül elhaló hangon megszólalt Dombors professzor:

— Öhm… öt percetek maradt.

Harry a vaktérkép kétharmadát töltötte csak ki, mégis alig várta, hogy véget érjen a vizsga. Az öt perc letelte után barátaival kapkodva szétszedték teleszkópjaikat, és lerohantak a csigalépcsőn. A vizsgázók közül senki nem ment el aludni — mind a lépcső aljában gyülekeztek, és egymás szavába vágva taglalták a történteket.

— Alattomos… gonosz nőszemély! — Hermione beszélni is alig tudott a felháborodástól. — Az éjszaka közepén támadja meg Hagridot!

— Biztosan nem akart olyan jelenetet, mint Trelawneyval — vélekedett Ernie Macmillan, aki időközben odafurakodott a három jó baráthoz.

— De Hagrid állta a sarat — jegyezte meg Ron, nem annyira elismerően, mint inkább riadtan. — Hogyhogy lepattantak róla az átkok?

— Biztos az óriásvére miatt — felelte zaklatottan Hermione. — Az óriásokat nagyon nehéz elkábítani, olyanok, mint a trollok… De szegény McGalagony professzor… négy kábító átok, az ő korában…

— Borzalmas, borzalmas — sopánkodott színpadias fejcsóválással Ernie. — Na, én elmentem aludni. Jó éjt mindenkinek.

A társaság lassan feloszlott. A diákok kisebb csoportokban elindultak, és úgy folytatták a beszélgetést a látottakról.

— De legalább nem tudták elvinni Hagridot az Azkabanba — szólt Ron. — Gondolom, most megkeresi Dumbledore-t.

— Biztos — bólintott könnyes szemmel Hermione. — Ez olyan szörnyű! Azt hittem, Dumbledore pár nap után visszatér, erre most még Hagridot is elveszítettük!

A Griffendél-toronyba érve a klubhelyiséget zsúfolásig telve találták. Sokan felriadtak a parkbeli zajos eseményekre — a többieket meg ők ébresztették fel. Seamus és Dean, akik Harry előtt értek a klubhelyiségbe, már javában mesélték a griffendéleseknek, mit láttak a csillagvizsgáló toronyból.

— De hát miért akarták kidobni Hagridot? — kérdezte fejcsóválva Angelina Johnson. — Ő nem volt olyan béna, mint Trelawney. Az idén tök jó órákat tartott.

— Umbridge utálja a félembereket — magyarázta keserűen Hermione, és lehuppant egy karosszékbe. — Kezdettől fogva tervezte, hogy lapátra teszi Hagridot.

Lee Jordan a szájára tapasztotta tenyerét.

— Ú, de ciki! — szólt. — Azokat a furkászokat én küldtem be Umbridge szobájába. Fred és George itt hagytak kettőt, én meg az ablakon át beröptettem őket.

— Különben is kirúgta volna Hagridot — legyintett Dean. — Túl jóban volt Dumbledore-ral.

— Így van — bólogatott Harry, és leült Hermione mellé.

— Csak McGalagonynak ne legyen baja! — szipogott Lavender.

— Bevitték a kastélyba, láttuk a hálószobaablakból — mondta Colin Creevey. — Nem nézett ki valami jól.

— Madam Pomfrey majd rendbe hozza — jelentette ki Alicia Spinnet. — Neki ez rutinmunka.

Hajnali négy óra lett, mire a klubhelyiség végre kiürült. Harry cseppet sem érezte álmosnak magát: nem szabadult a képtől, ahogy Hagrid távolodó alakja belevész a sötétségbe. Olyan dühös volt Umbridge-re, hogy nem is tudott elég szigorú büntetést kitalálni a számára — bár szimpatikus volt neki Ron ötlete, hogy zárják a főinspektort egy kiéhezett durrfarkú szurcsókokkal teli ládába. Borzalmas bosszúkon töprengve nyomta el végül az álom, és három órával később kialvatlanul ébredt.

Utolsó vizsgájuk, a mágiatörténet délután volt. Harry reggeli után legszívesebben újra lefeküdt volna aludni, de mivel délelőttre az anyag utolsó átnézése volt betervezve, leült a klubhelyiségben a nyitott ablak elé, kezére támasztotta fejét, és félig bóbiskolva nekiveselkedett a Hermionétól kölcsönkapott, egy méter magas jegyzettoronynak.

Két órakor az ötödévesek bevonultak a nagyterembe, és helyet foglaltak a lefelé fordítva odakészített feladatlapok mögött. Harry halálosan kimerült volt; nem kívánt mást, csak hogy túl legyen végre az egészen, és aludhasson egy nagyot. Holnap aztán lemennek majd Ronnal a kviddicspályára — megbeszélték, hogy Harry repül egyet Ron seprűjével — és átadják magukat a vizsgamentes szabadság örömének.

— Fordítsátok meg a feladatlapot! — szólt Marchbanks professzor, kezében a homokórával. — Kezdhetitek a munkát.

Harry rámeredt az első kérdésekre, majd néhány másodperc múlva rádöbbent, hogy egy szót se fogott fel belőlük. Egy darázs zavaróan hangos zümmögéssel ostromolta az egyik magas ablak üvegét. Harry összeszedte magát, és nagy nehezen kipréselte agyából az első válasz egy részét.