J. Rowling - Harry Potter és a Főnix Rendje

Harry a Hagriddal való szolidaritás szándékától vezérelve szentül megfogadta, hogy jól fog szerepelni a keddi legendás lények gondozása vizsgán. A gyakorlati részben, melyet délután az erdőszéli gyepen tartottak, a diákoknak ki kellett választaniuk az acsarkát egy tucat sündisznó közül (a trükk az volt, hogy az állatokat sorban meg kellett kínálni tejjel — a varázserejű tüskékkel rendelkező s igen gyanakvó természetű acsarka a felkínált tej láttán dührohamot kap, mert azt hiszi, meg akarják mérgezni); meg kellett mutatniuk, hogyan célszerű bánni a bólintérrel; meg kellett etetniük és ki kellett almozniuk egy tüzes rákot anélkül, hogy súlyos égési sérüléseket szenvedtek volna; végezetül pedig számos eledel közül ki kellett választaniuk a beteg unikornisnak leginkább megfelelőt.

Hagrid a vadőrkunyhó ablakából figyelte az eseményeket. Harry, miután a vizsgáztató, egy alacsony, kövér boszorkány jóindulatú mosollyal elbocsátotta, rávigyorgott Hagridra, és odamutatta neki feltartott hüvelykujját.

A szerda délelőtti asztronómia írásbeli viszonylag tűrhetően sikerült Harrynek. Bár nem volt biztos benne, hogy jól sorolta fel a Jupiter holdjait, azt legalább tudta, hogy egyiket sem borítja kék páclé. Délután jóslástanból vizsgáztak, mivel a gyakorlati asztronómia esti program volt.

A jóslástan még alacsony szintű felkészültségéhez képest is igen rosszul ment Harrynek. Valószínűleg a csupasz asztallapból is többet tudott volna kiolvasni, mint a kristálygömb üresen kavargó homályából, a teafű-olvasásba pedig teljesen belezavarodott: azt jósolta Marchbanks professzornak, hogy hamarosan találkozni fog egy kerek, fekete, ázott idegennel. Katasztrofális produkcióját ezután azzal koronázta meg, hogy összekeverte a tenyér vonalait, és közölte az öreg boszorkánnyal, hogy előző kedden meg kellett volna halnia.

— A sors akarta, hogy megbukjunk jóslástanból — motyogta csüggedten Ron, miközben lefelé baktattak a márványlépcsőn.

Előzőleg sikerült némileg megvigasztalnia Harryt, mert elmesélte, hogy miután szemléletes leírást adott a csúnya, bibircsókos orrú férfiról, akit a kristálygömbben látott, felpillantva rá kellett döbbennie, hogy vizsgáztatója tükörképét jellemezte.

— Már rég le kellett volna adnunk ezt a hülye tárgyat — bosszankodott Harry.

— Hát most majd leadjuk.

— Mint a pinty! — bólogatott Harry. — Nem kell többet úgy tennünk, mintha izgatna, mi történik, ha a Jupiter összebarátkozik az Uránusszal.

— Mostantól akkor is kidobom a teafüvet, ha csupa nagybetűkkel kiírja nekem, hogy meghalsz, Ron Weasley, meghalsz!

Ekkor érte utol őket Hermione.

— Egészen jól sikerült a számmisztika — zihálta Hermione, mire a fiúk fellélegeztek. — Vacsora előtt még belenézhetünk a csillagtérképbe, aztán…

Tizenegykor értek fel a csillagvizsgáló toronyba, ahol felhőtlen, tiszta ég fogadta őket. A levegő kellemesen hűvös volt, s a park ezüstös holdfényben fürdött. A vizsgázók felállították teleszkópjaikat, majd Marchbanks professzor jelére hozzáláttak a vaktérkép kitöltéséhez.

A két vizsgáztató, Marchbanks és Dombors fel-alá sétálva figyelte, hogyan rajzolják be a diákok a csillagok és bolygók pillanatnyi helyzetét. Sercegtek a pennák, néha pergamenzörgés hallatszott vagy megnyikordult egy-egy teleszkóp, de különben teljes volt a csend. Eltelt az első félóra, majd a második. A kastély ablakai sorban elsötétültek, fényük aranyló foltjai eltűntek a park füvéről.

Aztán — épp mikor Harry végzett az Orion csillagkép berajzolásával — kinyílt odalent a tölgyfa ajtó, s a bejárati lépcsősort fény árasztotta el. Harry megigazította teleszkópját, s közben lesandított: öt vagy hat hosszú, mozgó árnyékot pillantott meg a lépcsőn — aztán az ajtó becsukódott, s odalent megint sötét lett.

Harry újra belenézett teleszkópjába, és élesre állította a képet.

Most a Vénusz helyzetét tanulmányozta. Mikor azonban be akarta rajzolni a bolygót a vaktérképre, valami megzavarta. Pennáját a pergamen fölött tartva megdermedt, s hunyorogva lenézett a mélybe. Derengő foltokat pillantott meg: a füvön féltucat ember lépkedett. Ha nem mozognak, vagy nem ezüstözi be fejük búbját a holdfény, teljesen beleolvadtak volna a sötétségbe. Harry a nagy távolság ellenére is felismerni vélte mozgásáról a csapat élén döcögő, köpcös alakot.

Eltűnődött, vajon mit kereshet Umbridge éjfél után a parkban, ráadásul hatodmagával. Aztán valaki köhintett mögötte, s ez emlékeztette rá, hol van és mi a dolga. Időközben elfelejtette a Vénusz helyzetét, újra belenézett hát a teleszkópba, megkereste a bolygót, de megint nem jutott el odáig, hogy berajzolja a csillagtérképre, mert ekkor távoli kopogtatás, majd rögtön utána ugatás ütötte meg a fülét.

Most már szaporán dobogó szívvel nézett a park felé. Hagrid kunyhójában égett a lámpa, s a parkbeli emberek körvonalai tisztán kirajzolódtak a világos ablakok előtt. Kisvártatva kinyílt a vadőrlak ajtaja, a csoport bevonult rajta, aztán az ajtó becsukódott, és ismét néma csend lett.

Harryt nyugtalanság fogta el. Lopva oldalra pillantott a mellvéd mentén, hogy lássa, barátainak is feltűntek-e a gyanús események.

Azonban Marchbanks professzor épp ekkor lépett a háta mögé; Harry nem akarta, hogy úgy tűnjön, mintha szomszédjai munkáját lesné, gyorsan a vaktérkép fölé hajolt hát, mintha adatokat jegyezne le rá, de közben Hagrid kunyhója felé sandított. Odabent folyamatos volt a mozgás — az alakok időről időre árnyékot vetettek az ablakokra.

Harry a hátán érezte Marchbanks professzor tekintetét. Újra belenézett hát a teleszkópba, és megbámulta a Holdat — bár azt már egy órája berajzolta a csillagtérképre. Mikor azonban Marchbanks továbbindult, egyszerre ordítás törte meg az éjszaka csendjét.

A hang a kunyhóban harsant, és visszhangossá torzulva ért fel a csillagvizsgáló toronyba. A Harry körül állók többsége felkapta a fejét, és a vadőrlak felé nézett.

Dombors professzor megint köhintett.

— Összpontosítsatok a feladatra! — szólt halkan.

A legtöbb diák erre engedelmesen lesütötte a szemét, és folytatta a munkát. Harry balra nézett, és látta, hogy Hermione még mindig a kunyhóra mered.

— Ehöm… még húsz perc — mondta Dombors.

Hermione összerezzent, és gyorsan csillagtérképe fölé hajolt.

Harry követte a példáját. Észrevette, hogy összecserélte a Vénuszt és a Marsot, hozzálátott hát, hogy kijavítsa a hibát.

Ekkor visszhangzó dörrenés hallatszott a park felől. Többen feljajdultak, mert ahogy felkapták a fejüket, arcon bökték magukat a teleszkóppal.

Hagrid kunyhójának ajtaja kitárult, s a kiáradó fényben megjelent a vadőr hatalmas alakja. Hagrid bőszülten ordítva, felemelt ököllel rontott ki a házból. A hat ember futva követte, s a röpködő piros fénycsóvák tanúsága szerint közben kábító átkokat szórtak rá.

— Ne! — kiáltott fel Hermione.

— Ez már mégiscsak túlzás! — méltatlankodott Dombors. — Mintha nem tudnák, hogy itt vizsga folyik!

A diákok most már ügyet se vetettek a csillagtérképükre. A piros fénycsóvák csak úgy záporoztak Hagrid testére, de mintha lepattantak volna róla — a vadőr még mindig talpon volt, s amennyire Harry látta, vitézül védekezett. Jajdulások és ordítozás töltötte be a levegőt, s egy férfihang azt kiáltotta:

— Térj észhez, Hagrid!