J. Rowling - Harry Potter és a Főnix Rendje

Frics és Umbridge megkövülten álltak a lépcsőn. Harry épp akkor nézett rájuk, mikor az egyik nagyobbfajta kerék, a szűk folyosót megunva félelmetes vijjogással feléjük röppent: Umbridge és Frics rémült ordítással lebuktak. A tüzes kerék elzúgott a fejük felett, majd az ablakot kitörve távozott az épületből, és a szabadban folytatta a légibemutatót. Eközben több sárkány és egy vészesen füstölgő hatalmas vörös denevér a folyosó végi nyitva hagyott ajtón át a második emelet felé vette az irányt.

— Gyerünk, Frics, gyerünk! — visította Umbridge. — Ha nem csinálunk valamit, ezek szétszélednek az egész iskolában! Stupor!

Az Umbridge pálcája végéből kiröppenő piros sugárnyaláb eltalálta az egyik rakétát. Csakhogy az ahelyett, hogy megdermedt volna a levegőben, felrobbant — méghozzá akkora erővel, hogy lyukat ütött egy mezőn álló kicicomázott boszorkány portréján.

A festményalaknak az utolsó pillanatban sikerült kiugrania képéből; néhány másodperc múlva aztán felbukkant a szomszédos festményben, ahol két kártyázó varázsló sietve felállt, hogy helyet szorítson neki.

— Ne kábítsa őket, Frics! — kiabálta dühösen Umbridge, mintha nem is ő, hanem a gondnok mondta volna ki a varázsigét.

— Rendben, asszonyom! — zihálta sípoló tüdővel Frics, aki kvibli lévén, előbb tudta volna lenyelni, mint megátkozni a tüzes rakétákat. Odarohant egy közeli szekrényhez, elővett belőle egy ócska seprűt, és vadul csapkodni kezdett vele a rakéták felé. A vesszőköteg azonban másodpercek alatt tüzet fogott.

Harry úgy döntött, hogy eleget látott. Behúzta a nyakát, és nevetve eliramodott az egyik falikárpit felé, ami mögött tudta, hogy rejtekajtó nyílik. Az ajtón besurranva azután szembe találta magát az ikrekkel, akik onnan hallgatták Umbridge és Frics kiabálását, és szemlátomást kitűnően szórakoztak.

— Szép munka — szólt fojtott hangon Harry. — Szuper… Ha megjelentek a piacon, dr. Filibuster bezárhatja a boltot…

— Kösz — suttogta könnyeit törölgetve George. — Remélem, megpróbálja eltüntetni őket! Attól tízfelé osztódnak!

A tűzijátékok a délután folyamán a kastély minden zugába eljutottak, s bár nemegyszer megzavarták az órákat — különösen a petárdák — egyetlen tanár sem bosszankodott miattuk.

— Ejnye, ejnye — szólt gúnyosan McGalagony, mikor az egyik tűzokádó és durrogó sárkány berepült az átváltoztatástan-terembe.

— Brown kisasszony, legyen szíves, szaladjon el az igazgatónőhöz, és mondja meg neki, hogy egy elszabadult tűzijáték röpköd a termünkben.

A vége az lett, hogy Umbridge professzor igazgatói minőségében első délutánját azzal töltötte, hogy teremről teremre rohangált az üzengető tanárokhoz, akik a jelek szerint a segítsége nélkül képtelenek voltak megszabadulni a bosszantó tűzijátékoktól. Miután az utolsó óráról is kicsengettek, és a társaság elindult a Griffendél-torony felé, Harry — nem kis örömére — egy zilált és megpörkölődött talárú Umbridge-et látott kitámolyogni Flitwick professzor tanterméből.

— Nagyon köszönöm, asszonyom! — cincogta utána Flitwick. — Természetesen magam is el tudtam volna bánni a csillagszórókkal, de a felhatalmazása nélkül nem mertem cselekedni!

Azzal vigyorogva becsapta az ajtót a fogát csikorgató főinspektor mögött.

A Griffendél-toronyban természetesen Fred és George voltak a nap hősei. Még Hermione is odaverekedte magát hozzájuk a tömegen keresztül, hogy gratuláljon nekik.

— Csodálatos tűzijáték volt! — lelkendezett.

— Kösz — felelte meglepett vigyorral George. — A Weasley-féle Futótűz-fantáziát mutattuk be. Csak az a baj, hogy a teljes készletet felhasználtuk. Most kezdhetjük elölről a melót.

— De megérte! — szólt Fred, szorgalmasan jegyezve a griffendélesek tömeges megrendeléseit. — Ha esetleg fel akarsz iratkozni a várólistára, közlöm, hogy öt galleon a Durrbele alapkészlet és húsz a Luxus Lángörvény…

Hermione visszatért Harryhez és Ronhoz, akik az asztalnál ülve úgy meredtek iskolatáskáikra, mintha arra várnának, hogy kiugorjanak belőlük a házi feladatok, és elkezdjék írni magukat.

— Lazítsunk egy kicsit ma este! — indítványozta vidáman Hermione, s az ablak előtt elhúzó ezüstfarkú Weasley-rakéta után nézett. — Péntektől húsvéti szünet van, rengeteg időnk lesz dolgozni.

Ron hitetlenkedve meredt rá.

— Jól vagy, Hermione?

— Most, hogy kérdezed — felelte nevetve a lány — tényleg egy kicsit… lázadósnak érzem magam.

Egy óra múlva, mikor felmentek Ronnal lefeküdni, Harry még mindig hallotta az elszabadult petárdák távoli durrogását, s már pizsamában volt, mikor egy csillagszóró beúszott a toronyablak elé, fáradhatatlanul rajzolva a levegőbe a KAKA szó betűit.

Ásítva bújt be a takaró alá. Szemüveg nélkül az ablak előtt el-elsuhanó tűzijátékokat a fekete égen felragyogó gyönyörű, titokzatos felhőkként érzékelte. Az oldalára fordult, és arra gondolt, vajon hogy érzi magát Umbridge pót-Dumbledore-ként eltöltött első napja után, s hogy mit fog szólni Caramel, ha meghallja, hogy a Roxfortban majdnem egy egész napig minden a feje tetején állt.

Erre a gondolatra elmosolyodott, és lehunyta a szemét…

Odakint a parkban a süvítő-durrogó tűzijátékok egyre messzebbre szálltak… vagy talán ő, Harry suhant egyre messzebbre tőlük…

Egyenesen berepült a Misztériumügyi Főosztályra vezető folyosóra. Sebesen közeledett a dísztelen fekete ajtóhoz… nyíljon ki… nyíljon ki…

Kinyílt. Harry belépett az ajtókkal szegélyezett, kerek terembe… átvágott rajta, nekitámasztotta tenyerét egy hasonló ajtónak, s az kitárult…

A következő terem téglalap alakú volt, és furcsa, gépszerű ketyegés töltötte be. A falakon fények táncoltak, de Harry nem állt meg szemügyre venni őket… tovább kellett mennie…

A terem végében újabb ajtó várta… az is feltárult az érintésére…

Az ajtó gyéren megvilágított, templomot idézően tágas és magas helyiségbe nyílt. A termet toronymagas polcok végtelen sora töltötte meg, s minden polc tele volt kicsiny, porlepte üveggömbökkel… Harry szíve a torkában dobogott… tudta, hova kell mennie… futni kezdett, de talpa nem vert zajt a hatalmas, üres teremben…

Van itt valami, ami nagyon kell neki…

Valami, amire sóvárogva vágyik… talán nem is ő, hanem valaki más…

Borzalmasan fájt a sebhelye…

Bamm!

Megzavarodva, dühösen riadt fel. A sötét hálóterem zengett a nevetéstől.

— Szuper! — kurjantotta Seamus, akiből csak a körvonalai látszottak az ablak előtt. — Asszem, az egyik kerék összeütközött egy rakétával. Olyan, mintha gyerekeik lennének, nézzétek!

Harry hallotta, hogy Ron és Dean kikecmeregnek takarójuk alól, s az ablakhoz sietnek. Ő maga továbbra is mozdulatlanul feküdt az ágyában. A sebhelyét égető fájdalom most végtelen csalódottsággal párosult. Úgy érezte, mintha megfosztották volna egy megígért csodálatos ajándéktól. Pedig már csak karnyújtásnyira volt tőle.

A Griffendél-torony ablakai előtt csillogó ezüst-rózsaszínű szárnyas malacok röpködtek. Harry csak feküdt, és várta, hogy a többi hálószoba lakóinak lelkes hujjogása kikergesse fejéből a gondolatot, hogy másnap este okklumenciaórára kell mennie.

Harry ébredésétől fogva attól rettegett, mit fog szólni Piton, ha tudomást szerez az álombeli sétájáról a Misztériumügyi Főosztály termeiben. Fájó bűntudattal döbbent rá, hogy az előző óra óta egyszer se gyakorolta az okklumenciát. Bár gyanította, hogy az elmúlt napok felkavaró eseményei után hiába is próbálta volna elérni a teljes nyugalom állapotát, tartott tőle, hogy Pitont nem hatja meg ez magyarázat.