J. Rowling - Harry Potter és a Főnix Rendje

Harry dacos igennel akart válaszolni, s már nyitotta is a száját, amikor elkapta Dumbledore pillantását. Az igazgató nem az arcára nézett, csupán valahova a válla fölé — s finoman rezgette a fejét.

Harry irányt váltott a szó közepén.

— Ig… nem.

— Tessék? — vonta fel a szemöldökét Caramel.

— Nem — jelentette ki határozottan Harry.

— Nem tudod, miért vagy itt?

— Nem, nem tudom.

Caramel hitetlenkedve nézett rá, majd Umbridge-re pillantott.

Harry kihasználta az alkalmat, és lopva ismét Dumbledore-ra nézett. Az igazgató alig láthatóan rábólintott a szőnyegre, s mintha a szeme is kacsintásra rándult volna.

— Szóval fogalmad sincs róla — folytatta maróan gúnyos hangon Caramel — hogy Umbridge professzor miért kísért ide téged. Nem tudsz róla, hogy megszegted az iskola házirendjét?

— A házirendet? — ismételte Harry. — Nem, nem tudok róla.

— Vagy a minisztérium rendeleteit — prüszkölte dühösen Caramel.

— Nem tudok róla — ismételte közönyösen Harry.

Szíve még mindig szaporán kalapált. Élvezte, hogy végignézheti, hogyan szökik az égbe Caramel vérnyomása, s már ezért is megérte hazudnia, de sejtelme sem volt, mi egyéb értelme van a tagadásnak. Ha valaki besúgta őket Umbridge-nál, ő, a DS vezetője akár már indulhat is csomagolni.

— Szóval újdonság számodra — folytatta dühtől elfúló hangon Caramel — hogy lelepleztek egy engedély nélkül működő diákszervezetet az iskolában?

— Igen, az — felelte Harry, hűen utánozva a világra rácsodálkozó kisded arckifejezését.

— Úgy vélem, miniszter úr — szólt selymes hangon Umbridge — gyorsabban végezhetünk, ha idehívom az informátorunkat.

— Helyes, helyes, hívja csak — bólogatott Caramel, majd miután Umbridge kidöcögött, gonosz pillantással Dumbledore felé fordult. — Egy szavahihető tanúnál nem is kívánhatunk jobbat, igaz-e, Dumbledore?

— De még mennyire igaz, Cornelius — felelete ünnepélyes bólintással az igazgató.

A várakozás hosszú percei alatt mindenki maga elé meredt. Aztán Harry hallotta, hogy a háta mögött nyílik az ajtó, majd elhaladt mellette Umbridge. A főinspektor a vállánál fogva maga előtt kormányozta Cho göndör hajú barátnőjét, Mariettát, aki a tenyerébe rejtette arcát.

— Nem kell félned, kedvesem! — nyugtatgatta Umbridge a lányt. — Semmi baj… A miniszter úr nagyon örül, hogy ilyen okosan viselkedtél. El fogja mondani édesanyádnak, milyen jó kislány voltál. Marietta anyja, miniszter úr — fűzte hozzá Caramelre pillantva — Madam Edgecombe, a Mágikus Közlekedésügyi Főosztályon, ott is a Hop Rendszerfelügyeleten dolgozik. Ő segített nekünk megfigyelés alatt tartani a roxforti tüzeket.

— Kitűnő, kitűnő! — örvendezett Caramel. — Amilyen az anya, olyan a lánya! No gyere, kis drágám, nézz rám, ne légy olyan szégyellős. Halljuk, mit… szentséges szalamandra!!!

Marietta felemelte a fejét, és leeresztette a kezét arca elől.

Caramel hátratántorodott rémületében, és kis híján beleült a begyújtott kandallóba. Mikor visszanyerte egyensúlyát, szitkozódva rátaposott köpenye füstölgő szegélyére. Marietta keservesen feljajdult, és a szeméig felrántotta talárja nyakát — de addigra már mindenki láthatta a két orcáját és orrát keresztben átszelő, gennyes pattanások sűrű sorából összeálló feliratot: ÁRULÓ.

— Ne törődj most az arcoddal, kis drágám! — szólt rá türelmetlenül Umbridge. — Ereszd le a talárt a szád elől, és mondd el a miniszter úrnak…

Marietta azonban nyüszített egyet, és hevesen megrázta a fejét.

— Jól van, kis ostoba, akkor majd elmondom én! — sziszegte, Umbridge, majd ismét felvette émelyítő mosolyát, és belefogott: — Edgecombe kisasszony ma este nem sokkal vacsora után felkeresett a szobámban, és elmondta, hogy ha felmegyek a hetedik emeletre, egy titkos helyiségbe, amit a Szükség Szobája néven szoktak emlegetni, ott érdekes dologra bukkanhatok. További kérdéseimre közölte, hogy odafent egyesek valamiféle gyűlést készülnek tartani. Sajnos ezen a ponton működésbe lépett ez az rontás… — Ingerülten Marietta eltakart arca felé bökött. — …s miután a kislány meglátta az arcát a tükörben, nem volt hajlandó folytatni a beszélgetést.

— Jól van, jól van… — dörmögte Caramel, atyainak szánt pillantással nézve Mariettára. — Nagyon szép és bátor dolog volt, hogy Umbridge professzorhoz fordultál. Dicséretet érdemelsz. És most mondd el szépen, hogy mi történt azon a gyűlésen. Mi volt a célja? Kik vettek részt rajta?

Marietta azonban konokul hallgatott. Szeme kerekre nyílt a rémülettől, és csak rázta a fejét.

— Nem tudnak valami ellenrontást erre? — csattant fel türelmét vesztve Caramel. — Tisztítsák meg az arcát, hogy merjen beszélni!

— Sajnos mindeddig nem sikerült megtalálnom az ellenrontást — ismerte be bosszúsan Umbridge. Harry néma elismeréssel adózott Hermione tudományának. — De az se baj, ha a kislány nem beszél. Magam is rekonstruálni tudom a történetet.

— Még októberben jelentettem a miniszter úrnak — bizonyára emlékszik rá — hogy Potter és néhány diáktársa gyűlést tartottak a roxmortsi Szárnyas Vadkanban…

— Mi bizonyítja, hogy ez megtörtént? — vágott a szavába McGalagony.

— Tanúnk van rá, Minerva — felelte negédesen Umbridge. — Willy Widdershin a kérdéses időpontban épp az ivóban tartózkodott. Jóllehet teste nagy részét kötözőpólya borította, a fülét jól tudta használni: hallott minden szót, amit Potter mondott, és a történtek után egyenesen az iskolába sietett, hogy beszámoljon nekem a dologról.

McGalagony professzor felvonta a szemöldökét.

— Aha, szóval ezért nem kapott büntetést a muglivécék megbűvöléséért! — jegyezte meg élesen. — Ez valóban tanulságos információ igazságszolgáltatási rendszerünk működéséről!

— Arcátlan korrupció! — harsogta a Dumbledore asztala mögötti falon lógó egyik portréból a piros orrú, testes varázsló. — Az én időmben a minisztérium nem paktált le hitvány bűnözőkkel! De nem ám, tisztelt hölgyek és urak!

— Köszönjük, Fortescue — szólt rá szelíden Dumbledore.

— Potter a gyűlésen arra igyekezett rávenni diáktársait — folytatta Umbridge — hogy lépjenek be a minisztérium által az iskolai tananyagból eltávolított bűbájok és átkok közös gyakorlásával foglalkozó, illegális egyletbe.

— Attól tartok, ezen a ponton téved, Dolores — szólt csendesen Dumbledore, Umbridge-re emelve tekintetét az orra közepén ülő félhold alakú szemüveg fölött.

Harry rámeredt az igazgatóra. Fogalma sem volt, hogy akarja Dumbledore kimagyarázni a dolgot — hiszen Willy Widdershin valóban minden szót hallott, ami a Szárnyas Vadkanban elhangzott.

— Hohó! — huhogta Caramel, ismét lendületes lábfejhintáztatásba kezdve. — Helyes, halljuk az újabb Potter-mentő dajkamesét! Beszéljen csak, Dumbledore, kíváncsian hallgatjuk! Willy Widdershin hazudott, igaz? Vagy esetleg Potter eddig ismeretlen ikertestvére szervezkedett aznap a Szárnyas Vadkanban? Vagy a szokásos mesét fogjuk hallani visszaforgatott időről, feltámadt sötét varázslókról meg láthatatlan dementorseregekről?

Percy Weasley harsányan felkacagott:

— Nagyon jó, miniszter úr, nagyon jó!

Harry legszívesebben belerúgott volna Percybe. Aztán, nagy meglepetésére, látta, hogy Dumbledore elmosolyodik.

— Ugyan, Cornelius… eszemben sincs kétségbe vonni — és bizonyára Harry sem tagadja — hogy aznap a Szárnyas Vadkanban tagokat toborzott egy defenzív mágiai önképzőkörhöz. Csupán arra szeretném felhívni a figyelmet, hogy Dolores tévesen minősíti illegálisnak az aznap megalakított csoportot. A diákok egyesülési jogát korlátozó rendelet emlékezetem szerint a roxmortsi találkozó után két nappal lépett életbe, vagyis Harry ott és akkor nem szegett meg semmiféle szabályt.