J. Rowling - Harry Potter és a Főnix Rendje

— Ez — szólt higgadtan Firenze — az emberi ész badar szüleménye.

Parvati keze lehanyatlott.

— Az emberiség nyüzsgő hangyaboly csupán az univerzum végtelenjében. Apró sérüléseik, jelentéktelen baleseteik nem függnek a bolygók mozgásától.

— De hát Trelawney professzor… — kezdte méltatlankodva Parvati.

— Trelawney professzor ember — vágott a szavába Firenze. — Ennélfogva tudata is korlátolt, emberi.

Harry fektében Parvati felé sandított. A lány felháborodott arcot vágott, s ezzel nem volt egyedül a csoportban.

— Hogy Sybill Trelawney látó-e, nem tudom — folytatta a fekvő diákok között sétálva Firenze. Harry hallotta farkának halk suhogását. — Mindenesetre ideje nagy részét arra a hivalkodó, oktalan praktikára fecsérli, amit az emberek jövendőmondásnak neveznek. Amiről én beszélek, az a kentaurok érzelmektől és elfogultságtól mentes bölcsessége. Mi az égre tekintve a gonosz erejének hullámzását figyeljük, a nagy változások jeleit kutatjuk, s gyakran tíz évbe is beletelik, mire bizonyosságot nyerünk a látottak értelméről.

Firenze felnézett a Harry fölött égő vörös csillagra.

— A jelek immár egy évtizede arra mutatnak, hogy a békés jelen átmeneti időszak csupán két háború között. A Mars, csaták hozója, fényesen ragyog fölöttünk: ebből tudjuk, hogy hamarosan újra fellángol a harc. Hogy mennyire hamar, azt is megpróbálhatjuk kifürkészni: elégetünk bizonyos füveket és leveleket, s megfigyeljük a füstöt, a lángot…

Az ifjú hallgatóság sosem vett még részt ennél furcsább tanórán.

Valóban zsályát és mályvalevelet égettek a teremben — Firenze arra biztatta őket, hogy keressenek bizonyos formákat, szimbólumokat a gomolygó, csípős füstben, de mikor kiderült, hogy senki nem lát egyetlenegyet sem a leírt alakzatok közül, a kentaur a legkevésbé sem háborodott fel. Kijelentette, hogy csak elvétve akad olyan ember, akinek van szeme az ilyesmihez, s hogy maguk a kentaurok is hosszú évekig tanulják a jelek olvasásának művészetet. Egyébként is, mondta, botorság vakon bízni a jövendölésekben, mert néha a kentaurok is félreértik a jeleket. Harry nem győzött csodálkozni rajta, mekkora a különbség Firenze és az embertanárok között: a kentaur nyilvánvalóan nem arra törekedett, hogy megtanítsa a diákoknak, amit ő maga tud, hanem arról igyekezett meggyőzni őket, hogy minden tudás hiányos, bizonytalan, s még a kentaurok se tévedhetetlenek.

— Elég ködösen adja elő a dolgokat — jegyezte meg halkan Ron, miután eloltották a mályvatüzet. — Egy kicsit bővebben is mesélhetett volna arról a háborúról.

Mikor megszólalt odakint a csengő, mindenki összerezzent.

Harry teljesen megfeledkezett róla, hogy a kastélyban van, annyira megszokta az erdei környezetet. A többiek is kissé megzavarodva léptek ki a folyosóra.

Harry és Ron utolsóként indultak el az ajtó felé. Mikor már csak ők voltak a teremben, Firenze megszólalt:

— Harry Potter, egy szóra, kérlek.

Harry megfordult, s a kentaur tett néhány lépést felé. Ron habozva megállt.

— Te is maradhatsz — fordult hozzá Firenze. — De csukd be az ajtót.

Ron sietve engedelmeskedett.

— Harry Potter, te Hagrid barátja vagy, igaz? — kérdezte Firenze.

— Igen — felelte Harry.

— Akkor arra kérlek, add át neki az üzenetemet. A kísérlete csak kudarccal végződhet. Jobban tenné, ha felhagyna vele.

— A kísérlete csak kudarccal végződhet? — ismételte értetlenül Harry.

— És jobban tenné, ha felhagyna vele — bólintott Firenze. — Magam figyelmeztetném Hagridot, de száműzöttként nem tanácsos az erdő közelébe mennem. Hagridnak épp elég gondja van, nincs szüksége még egy kentaurcsatára is.

— De hát… mivel próbálkozik Hagrid? — kérdezte aggódva Harry.

Firenze kifejezéstelen arccal nézett rá.

— Hagrid nemrég nagy szívességet tett nekem — felelte — s én éppúgy tisztelem őt, ahogy ő tisztel minden élőt. Nem fecseghetem ki a titkát. De észhez kell téríteni őt, mert a kísérlete csak kudarccal végződhet. Mondd ezt meg neki, Harry Potter. És most menj, ég veled.

A Hírverő -beli cikk megjelenését követő öröm réges-régen elszállt, s a felhős márciust követő szeles április megint gondok és bajok végtelen sorát hozta Harry számára.

Umbridge továbbra is ott volt minden legendás lények gondozása órán, így Harry sokáig nem talált alkalmat rá, hogy átadja Hagridnak Firenze üzenetét. Végül az egyik óra után szándékosan elhagyta a Legendás állatok és megfigyelésük című tankönyvét, s ennek ürügyén visszament a vadőrhöz. Miután elismételte neki a kentaur szavait, Hagrid egy percig meghökkenve bámult rá monoklis szemével. Aztán mordult egyet, és megrázta bozontos üstökét.

— Rendes patás az a Firenze — szólt — de most az egyszer téved. A kísérlet nagyon jól halad.

— Mire készülsz, Hagrid? — aggodalmaskodott Harry. — Ne felejtsd el, óvatosnak kell lenned! Trelawneyt már kirúgta Umbridge, és az az érzésem, vannak még tervei. Ha valami tiltott dolgot teszel…

— Vannak fontosabb dolgok is, mint az ember állása — felelte Hagrid, de közben annyira remegett a keze, hogy elejtett egy vödör acsarkatrágyát. — Ne fájjon a fejed miattam, Harry. És most menj… Menj már, fogadj szót…

Harry nem tehetett mást, otthagyta a trágyát söprögető Hagridot, és nehéz szívvel visszaballagott a kastélyba.

Amint arra a tanárok és Hermione gyakran figyelmeztették őket, vészesen közeledtek az RBF-vizsgák. Nagyjából minden ötödévesen mutatkozni kezdtek a stressz hatásai. Hannah Abbott volt az első, aki nyugtató elixírt kapott Madam Pomfreytól, miután gyógynövénytanórán sírva fakadt, és zokogva közölte, hogy abba akarja hagyni az iskolát, mert úgyis minden vizsgán meg fog bukni.

Harry csakis a DS-nek köszönhette, hogy többé-kevésbé meg tudta őrizni önbizalmát. Néha úgy érezte, nincs is más értelmes része az életének, mint az a néhány óra, amit a Szükség Szobájában tölt. Az edzések levezetése kemény, fárasztó munka volt, számára mégis csodálatos élményt jelentett minden alkalom. Dagadt a büszkeségtől, ha végignézett társain, és belegondolt, hogy mennyit fejlődtek. Néha megpróbálta elképzelni, milyen arcot vág majd Umbridge, ha a DS minden tagja kitűnőre teszi le az RBF-et sötét varázslatok kivédéséből.

Számos védekező varázslat elsajátítása után végül eljött a nap, mikor elkezdtek foglalkozni a várva várt patrónus-bűbájjal — bár Harry nem győzte hangsúlyozni, hogy egy nappali fényben fürdő teremben patrónust megidézni egészen más dolog, mint például egy dementor jelenlétében tenni ugyanezt.

— Ne rontsd már el az örömünket! — korholta őt Cho, csillogó szemmel figyelve a teremben szárnyaló, hattyú alakú patrónusát. — Nézd, milyen szép!

— Nem az a dolga, hogy szép legyen, hanem hogy megvédjen téged — magyarázta fejcsóválva Harry. — Kellene egy mumus vagy valami… én is azon tanultam. Meg kellett idéznem a patrónust, miközben a mumus dementor alakját öltötte…

— Juj, de hát az nagyon félelmetes lenne! — mondta borzongva Lavender, akinek a pálcájából ezüstös felhőcskéken kívül semmi nem volt hajlandó előbújni. — Ez nem igaz! Miért nem sikerül!?

Neville-nek se ment valami jól a bűbáj. Minden izma megfeszült, úgy koncentrált, de ő is csak ezüstfelhőket gyártott.

— Valami örömteli dologra kell gondolnod — emlékeztette Harry.