J. Rowling - Harry Potter és a Főnix Rendje

— A könyvtárban leszünk, Harry — szólt nyomatékosan Hermione, s a karjánál fogva elvonszolta Ront a márványlépcső felé.

— Jól telt a karácsony? — kérdezte Cho.

— Aha… jól.

— Nekem elég csendesen. — A lány valamilyen rejtélyes okból zavarban volt. — Öh… a jövő hónapban is lesz roxmortsi hétvége. Láttad a kiírást?

— Tessék? Ja… nem, még nem néztem meg hirdetőtáblát.

— Valentin-napon lesz…

— Aha. — Harry nemigen értette, miért olyan fontos információ ez. — Gondolom, azt szeretnéd…

— Csak ha te is akarod — vetette közbe a lány.

Harry a homlokát ráncolta. Azt akarta mondani: Gondolom, azt szeretnéd kérdezni, hogy lesz-e este DS-edzés. Csakhogy ehhez nem illett a lány válasza.

— Hát… öh… — motyogta tanácstalanul.

— Nem baj, ha nem akarsz — visszakozott ijedten Cho. — Semmi gond. Szia.

Azzal elsietett. Harry kétségbeesetten töprengve nézett utána — s egyszerre beugrott neki a megfejtés.

— Cho! Várj! Cho!

A lány után szaladt, s a márványlépcső közepén utol is érte.

— Öh… nincs kedved eljönni velem Roxmortsba Valentin-napon?

— De van! — felelte pirulva, de boldog mosollyal a lány.

— Jó… akkor ezt… megbeszéltük — búcsúzott Harry. Örömmel nyugtázta, hogy mégiscsak tartogatott számára valami jót ez a nap, s miután elvált Chótól, szinte a lépcsőfokok fölött lebegve szaladt fel a könyvtárba, hogy csatlakozzon barátaihoz.

Végül elérkezett a hat óra. Egyre erősödő szorongása kikergette a Piton dolgozószobája felé közeledő Harry fejéből a sikeres randevúkérés örömteli emlékét.

Az alagsori szoba ajtaja elé érve egy pillanatra megállt. Kevés helyet tudott, ahol ne lett volna szívesebben ebben a percben.

Összeszedte magát, vett egy nagy levegőt, kopogtatott, és belépett az ajtón.

Ismerte a homályos helyiséget; nem jelentettek újdonságot számára a polcokon százával sorakozó üvegedények, melyekben elkocsonyásodott állati és növényi részek úszkáltak színes oldatokban.

Jól emlékezett a sarokban álló tárolószekrényre is, aminek a kifosztásával Piton egyszer meggyanúsította őt — nem is teljesen alaptalanul. Volt azonban a szobában egy új tárgy is: a gyertyafénnyel megvilágított íróasztalon egy rúnákkal és szimbolikus rajzokkal díszített, sekély kőmedence feküdt. Harry nyomban ráismert benne Dumbledore merengőjére. Azon már nem volt ideje eltöprengeni, hogy vajon mit keres a merengő Pitonnál, mert ekkor a szoba sötétjében felcsendült a bájitaltantanár hangja:

— Csukd be az ajtót magad után, Potter!

Harry engedelmeskedett, leküzdve azt a szörnyű érzést, hogy a börtön ajtaját zárja magára. Piton eközben az íróasztala mögé lépett, s mikor Harry újra a szoba belseje felé fordult, némán rámutatott az asztal előtt álló székre. Harry leült, s úgy tett a tanár is. Fekete szemét Harryre szegezte, arca komor és megvető volt.

— Nos, Potter, tudod, hogy miért vagy itt — szólt. — Az igazgató úr megbízott vele, hogy okklumenciára tanítsalak. Merem remélni, hogy ehhez több tehetséget mutatsz majd, mint a bájitalfőzéshez.

— Igyekezni fogok — felelte Harry.

— Amire készülünk, nem a szokásos értelemben vett tanóra, mégse feledd el, hogy a tanárod vagyok. Elvárom a tanár úr vagy a Piton professzor úr megszólítást.

— Értem… tanár úr.

Piton egy percig összehúzott szemmel fürkészte Harryt, azután folytatta:

— Amint azt drágalátos keresztapád konyhájában már mondtam, az okklumencia az elme lezárását teszi lehetővé a mágikus behatolás és befolyásolás előtt.

Harry dacosan Piton szemébe nézett.

— És miért gondolja úgy Dumbledore professzor, hogy nekem szükségem van erre, tanár úr? — kérdezte. Kíváncsian várta, hogy választ kap-e erre a kérdésre.

Piton megint csak nézte őt egy darabig, majd megvetően így felelt:

— Erre még neked is rég rá kellett volna jönnöd, Potter. A Sötét Nagyúr mesterien ért a legilimenciához…

— Az micsoda… tanár úr?

— Hozzáférés egy másik ember elméjében lakó érzésekhez és emlékekhez…

— Gondolatolvasás? — vágta rá Harry, legszörnyűbb gyanúját sejtve igazolódni.

— Nincs érzéked a finomságokhoz, Potter — susogta villogó szemmel Piton. — Többek között ezért vagy tökéletesen alkalmatlan a bájitalfőzés elsajátítására.

Szünetet tartott, nyilván hogy kiélvezze a sértést, majd folytatta:

— A gondolatolvasás nevetséges muglifogalom. Az elme nem könyv, amit kedvére lapozgathat és tanulmányozhat az ember. A gondolatok nincsenek felvésve a koponya falára, hogy a behatoló megszemlélhesse őket. Az elme összetett, sokrétegű dolog — legalábbis a legtöbb ember elméje az. — Piton szája gúnyos mosolyra görbült. — Mindazonáltal tény, hogy a legilimencia művelője a megfelelő feltételek mellett képes áldozata elméjének mélyébe hatolni, és értelmezni tudja az ott találtakat. A Sötét Nagyúr például szinte mindig rájön, ha valaki hazudik neki. Csak aki ért az okklumenciához, az tudja elzárni, hozzáférhetetlenné tenni a hazugságát cáfoló érzéseit és emlékeit, csak az tud a leleplezés veszélye nélkül valótlant állítani a Nagyúr előtt.

Piton meghatározása ide vagy oda, Harry továbbra is úgy sejtette, hogy a legilimencia nem más, mint gondolatolvasás.

— Szóval tudhatja, hogy most mit gondolunk… tanár úr?

— A Sötét Nagyúr távol van — felelte Piton — emellett a Roxfortban ősi bűbájok sora biztosítja az itt tartózkodók testének és elméjének védelmét. A tér és az idő fontos faktorok a mágiában, Potter. A legilimenciához sok esetben szembenézés szükséges.

— Akkor viszont miért kell okklumenciát tanulnom?

Piton végighúzta hosszú ujját a száján, s közben mereven nézte Harryt.

— Minden arra utal, hogy a te esetedben nem érvényesek a szokásos szabályok. Az átok, ami nem tudott megölni téged, a jelek szerint valamiféle kapcsolatot teremtett közted és a Sötét Nagyúr között. Úgy tűnik, időnként, mikor az elméd a legernyedtebb, a legvédtelenebb — például mikor alszol — osztozol a Sötét Nagyúr gondolataiban és érzéseiben. Az igazgató ezt nem tartja kívánatosnak, ezért kérte, hogy tanítsalak meg rá, miképp tudod elválasztani az elmédet a Sötét Nagyúrétól.

Harry szívverése megint felgyorsult. Még mindig zavarosnak érezte a magyarázatot.

— De hát miért mondja Dumbledore professzor, hogy ez nem kívánatos? — bukott ki belőle a kérdés. — Nem kellemes érzés, az biztos, de eddig hasznos volt, nem? Hiszen… ha nem néztem volna végig, hogyan támadja meg a kígyó Mr. Weasleyt, akkor Dumbledore professzor nem menthette volna meg őt. Nem így van, tanár úr?

Piton tovább simogatta ujjával a száját, és csak nézte Harryt. Mikor megint megszólalt, lassan beszélt, gondosan mérlegelve minden szót.

— Úgy tűnik, a Sötét Nagyúrnak a legutóbbi időkig nem volt tudomása a köztetek lévő sajátos kapcsolatról. Nem tudta, hogy tükröződnek benned az érzelmei, hogy osztozol a gondolataiban. A karácsony előtti látomásod azonban…

— Amelyikben Mr. Weasley és a kígyó szerepelt?

— Ne vágj a szavamba, Potter! — förmedt rá Piton. — A karácsony előtti látomásod olyan mélységű behatolás volt a Sötét Nagyúr gondolataiba…

— A kígyó fejében voltam, nem az övében!

— Azt mondtam, ne vágj a szavamba!

Harryt azonban nem érdekelte, hogy Piton dühös-e rá vagy sem.