J. Rowling - Harry Potter és a Főnix Rendje

Azzal meglebbentette fekete köpenyét, és elindult az ajtó felé.

— Egy pillanat! — szólt utána Sirius, és kihúzta magát a széken.

Piton undok mosollyal nézett vissza rá.

— Szívesen társalognék még, Black, de sajnos nincs annyi szabad időm, mint neked.

— Akkor rögtön a lényegre térek — felelte Sirius, és felállt. Jóval magasabb volt Pitonnál, aki most köpenye zsebébe dugott jobbjával szorosan megmarkolt valamit — Harry gyanította, hogy a pálcáját. — Ha megtudom, hogy az okklumenciaórák ürügyén gorombáskodsz Harryvel, velem gyűlik meg a bajod.

— Megható az aggodalmad — felelte sötét mosollyal Piton — de bizonyára észrevetted, hogy Potter az apjára üt.

— Igen, észrevettem — vágta rá büszkén Sirius.

— Vagyis olyan öntelt, hogy lepereg róla minden kritika — vitte be a találatot Piton.

Sirius félrelökte székét, s az asztalt megkerülve elindult a bájitaltantanár felé. Menet közben előhúzta varázspálcáját — mire Piton ugyanígy tett. Megálltak szemben egymással. Sirius sápadt volt a dühtől. Piton arca nem árult el indulatot, de látszott, hogy ellenfele minden rezdülését figyeli.

— Sirius! — szólt ijedten Harry.

Keresztapja ügyet se vetett rá.

— Vigyázz magadra, Pipogyusz — sziszegte. Arca harminc centire se volt Pitonétól. — Hiába mondja Dumbledore, hogy megváltoztál, én átlátok rajtad…

— Akkor miért nem figyelmezteted? — suttogta Piton. — Talán félsz, hogy nem veszi komolyan egy olyan ember véleményét, aki fél éve az anyja házában bujkál?

— Meséld el, hogy van mostanság Lucius Malfoy? Gondolom, boldog, hogy az ölebe a Roxfortban dolgozik.

— Apropó, kutya — duruzsolta Piton — tudtál róla, hogy Lucius Malfoy felismert a legutóbbi kis kiruccanásodon? Ravasz ötlet volt, hogy megmutattad magad egy biztonságos pályaudvari peronon. Pompás ürügyet szereztél rá, hogy még sokáig lapulhass a kis búvóhelyeden.

Sirius felemelte a pálcáját.

— Ne! — kiáltotta Harry, és átszökkent az asztal fölött, hogy a két varázsló közé álljon. — Sirius! Ne csináld!

— Azt mondod, gyáva vagyok!? — harsogta Sirius. Megpróbálta félretolni Harryt, de ő jól megvetette a lábát.

— Igen, ilyesmire céloztam — susogta Piton.

— Ne avatkozz bele, Harry! — sziszegte Sirius, és szabad kezével ellökte keresztfiát.

Ekkor kitárult a konyhaajtó, és vidám zsivajjal betódult rajta a Weasley család, Hermionéval. A népes csapat közepén Mr. Weasley lépkedett, csíkos pizsamában és esőkabátban.

— Meggyógyultam! — jelentette be nagy büszkén. — Makkegészséges vagyok!

A következő pillanatban aztán az egész Weasley família megtorpant. Megrökönyödve bámulták a szemük elé táruló, élőképszerű jelenetet: Sirius és Piton az ajtó felé néztek, s közben egymás arcára szegezték pálcáikat; Harry ott állt közöttük, s kinyújtott karral igyekezett eltolni őket egymástól.

— Merlin szent szakálla! — fakadt ki Mr. Weasley. — Mi folyik itt?

Sirius és Piton leeresztették pálcájukat. Harry az egyikre, majd a másikra nézett: mindkettőjük arca mélységes utálatot tükrözött, de a csapatnyi tanú váratlan megjelenése szemlátomást észhez térítette őket. Piton zsebre dugta pálcáját, hosszú léptekkel átvágott a konyhán, és megkerülte Weasleyéket. Az ajtóból még visszanézett.

— Hétfőn este hat órakor, Potter.

Azzal kiment a konyhából. Sirius gyilkos pillantással nézett utána.

— Mi történt? — kérdezte Mr. Weasley.

— Semmi, Arthur — felelte Sirius. Úgy zihált, mintha futott volna. — Csak elcsevegtünk, ahogy régi iskolatársak szoktak. — Mosolyt erőltetett az arcára. — Szóval… meggyógyultál. Ez ám az örömhír!

— Ugye? — Mrs. Weasley az egyik székhez vezette férjét. — Smethwyck gyógyító addig bűbájoskodott, míg végül megtalálta a kígyóméreg ellenszerét, Arthur pedig egyszer és mindenkorra megtanulta, hogy mit érnek a mugli kuruzslók módszerei. Így van, Arthur? — kérdezte fenyegetően.

— I-igen, Molly drágám — felelte alázatosan a varázsló.

Mr. Weasley szerencsés felépülése okán a vacsoraasztalnál vidám volt a hangulat. Harry megfigyelte, hogy Sirius is igyekszik úrrá lenni rosszkedvén: mosolygott az ikrek viccein, szorgalmasan kínálgatta vendégeit — igaz, néha megfeledkezett magáról, s olyankor kiült arcára a búskomorság. Harry nem ülhetett keresztapja mellett — őt Mundungus és Rémszem fogta közre, akik szintén betoppantak, hogy gratuláljanak Mr. Weasleynek — pedig szeretett volna beszélni Siriusszal. Meg akarta mondani neki, hogy ne törődjön Piton gúnyolódásával, mert senki nem tartja gyávának, amiért Dumbledore utasítását követve meghúzza magát a Grimmauld téri házban. Sirius arckifejezését látva azonban Harry nem volt biztos benne, hogy tanácsos volna bármit is mondania. Helyette inkább elmesélte Ronnak és Hermionénak, hogy okklumenciát kell tanulnia Pitontól.

— Dumbledore azt akarja, hogy többet ne álmodj Voldemortról — állapította meg tárgyilagosan Hermione. — Gondolom, te se bánnád, ha végre nyugodt éjszakáid lennének.

— Különórák Pitonnal!? — szörnyülködött Ron. — Én inkább a rémálmokat választanám!

A tervek szerint másnap a Kóbor Grimbusszal kellett visszautazniuk a Roxfortba. Reggel, mikor Harry, Ron és Hermione a konyhába léptek, már az asztalnál találták két kijelölt kísérőjüket, Lupint és Tonksot. Azok fojtott hangú beszélgetésbe merültek, de Harry láttán nyomban elhallgattak.

A sietve elfogyasztott reggeli után valamennyien kabátot húztak, és sálat kanyarítottak a nyakukba. A gondolatra, hogy el kell búcsúznia Siriustól, Harrynek kellemetlen szorító érzés támadt a mellkasában. Aggodalommal töltötte el ez az elválás; nem tudta, mikor láthatja viszont keresztapját, s kötelességének érezte, hogy visszatartsa Siriust a meggondolatlan cselekedetektől. Könnyen el tudta képzelni, hogy keresztapját annyira felpaprikázta Piton sértő vádja, hogy máris tervezi következő vakmerő kiruccanását a Grimmauld téri házból. Mielőtt azonban kitalálhatta volna, pontosan mit mondjon, Sirius odaintette magához.

— Vidd ezt magaddal! — szólt halkan a varázsló, s egy hevenyében becsomagolt, zsebkönyv méretű tárgyat nyomott Harry kezébe.

— Mi ez?

— Eszköz arra, hogy értesíthess, ha Piton rosszul bánik veled. Nem, ne nyisd most ki! — tette hozzá Sirius, gyors pillantást vetve Mrs. Weasley felé, aki épp arra próbálta rávenni az ikreket, hogy húzzanak fel egy-egy pár egyujjas, kötött kesztyűt. — Molly nem helyeselné… De kérlek, használd, ha szükséged lesz rám. Rendben?

— Rendben — bólintott Harry, és kabátja belső zsebébe dugta a csomagot. Ugyanakkor szilárdan eltökélte, hogy nem fogja használni az eszközt, bármi legyen is az — nem rángatja ki Siriust biztonságos rejtekhelyéről, még ha Piton pokollá teszi is számára az okklumenciaórákat.

— Hát akkor… — Sirius komor mosollyal vállon veregette keresztfiát, s mielőtt Harry egy szót is szólhatott volna, már indultak is a reteszekkel és láncokkal lezárt bejárati ajtó felé. Ott aztán a Weasley gyerekekkel körülvéve még megálltak egy percre.

Mrs. Weasley magához ölelte Harryt.

— Az ég óvjon, kis drágám!

— Minden jót, Harry, és kérlek, ezentúl is védj meg a kígyóktól! — búcsúzott Mr. Weasley, és mosolyogva kezet rázott Harryvel.

— Jó… rendben — motyogta Harry. Ha óvatosságra akarta inteni Siriust, most kellett megtennie. Megfordult, keresztapja szemébe nézett, és már nyitotta a száját — de ekkor Sirius fél karral, esetlenül magához ölelte őt, és ezt dörmögte: — Vigyázz magadra! — A következő pillanatban pedig Harry már azon kapta magát, hogy arcába csap a hideg téli szél, és Tonks (aki ezúttal magas, fémszürke hajú, tweedruhás nőként jelent meg) tereli őt lefelé a bejárati lépcsőn.