J. Rowling - Harry Potter és a Főnix Rendje

Azzal Sirius vállon veregette Harryt, és kilépett a kamrából, magára hagyva keresztfiát a sötétben.

Harryn kívül mindenki végigaludta a délelőttöt. Ronnal felmentek a közös hálószobájukba, s Ron néhány perc múlva már húzta is a lóbőrt. Harry viszont felöltözve ült az ágyon, hátát a hideg fémrácsoknak vetve — szándékosan kényelmetlen testhelyzetben, nehogy véletlenül is elbóbiskoljon. Rettegett tőle, hogy álmában újra kígyóvá válik, s megtámadja Ront vagy valaki mást a házban…

Mikor Ron felébredt, Harry igyekezett úgy tenni, mintha ő is kialudta volna magát. Ebéd közben megérkeztek a ládáik a Roxfortból, úgyhogy a kórházi kirándulás előtt át tudtak öltözni mugliruhába. A Weasley gyerekek felszabadult, vidám hangulatban cserélték talárjukat farmernadrágra és pólóra. Hamarosan befutott Tonks és Rémszem is — ők voltak hivatva védőkíséretet biztosítani számukra a városi kiruccanáshoz. A gyerekek kitörő lelkesedés fogadták őket. Nagyot kacagtak Mordon keménykalapján, amit öreg varázsló mágikus szeme elé húzva viselt, és egymás szavába vágva bizonygatták, hogy a virító rózsaszín hajú Tonks sokkal kisebb feltűnést fog kelteni nála a londoni metróban.

Tonks lelkes érdeklődést mutatott Harry látomása iránt, Harry viszont cseppet sem lelkesedett a témáért.

— Nincs véletlenül látó a felmenőid között? — kérdezte kíváncsian a boszorkány, mikor már a metrón ültek.

— Nincs — felelte méltatlankodva Harry, mivel Trelawney jutott eszébe.

— Nincs… — ismételte tűnődve Tonks. — Hát igen, amit te csinálsz, az valójában nem is jóslás. Hiszen nem a jövőt látod, hanem a jelent… Furcsa dolog. Viszont igen hasznos…

Harry nem válaszolt. Szerencsére addigra a belvárosba értek, és a következő megállónál ki kellett szállniuk. A tolongásban Harry úgy intézte, hogy az ikrek legyenek Tonks mögött, aki a menet előtt haladt a mozgólépcső felé. A sereghajtó Mordon volt; keménykalapja ferdén és előrebillentve ült a fején, s fél kezét végig a kabátja gombjai közé dugva tartotta — bizonyára mert varázspálcáját szorongatta vele. Harry folyamatosan magán érezte a mágikus szem tekintetét.

— Hova rejtették a muglik elől a Szent Mungo kórházat? — fordult hátra Harry.

— Itt van a közelben — felelte Rémszem, miután kiléptek egy széles, boltokkal szegélyezett utcára, ami zsúfolva volt karácsonyi bevásárlásaikat intéző emberekkel. Mordon egy szelíd lökéssel elindította Harryt, és maga is tovább bicegett. — Nem volt könnyű megfelelő helyet találni. — magyarázta. — Az Abszol úton nem akadt elég nagy telek, egy kórházat meg nem lehet a földbe süllyeszteni, mert az egészségtelen lenne. Végül aztán sikerült szerezni idefent egy épületet. Úgy okoskodtunk, hogy a beteg varázslók szépen elvegyülnek majd a tömegben.

Mordon megfogta Harry vállát, nehogy elsodorja őket egymástól a vásárlók egy se hall, se lát csapata, akik úgy rohantak a közeli műszaki bolt felé, mintha mágnessel húzták volna őket.

— Helyben vagyunk — szólt nem sokkal később Mordon.

Egy nagy, vöröstéglás épület elé érkeztek, melyen a cégtábla a Purgall Metell Ltd. nevet hirdette. Az áruház vevőcsalogatónak épp nem volt nevezhető: piszkos kirakataiban mindössze néhány félrecsúszott parókájú, ütött-kopott baba állt, évtizednyivel korábbi divatot idéző ruhában. A porlepte bejáraton nagybetűs tábla hirdette: Felújítás miatt zárva.

— Gyerünk… — motyogta Tonks. Intett a fejével, hogy kövessék őt az egyik kirakathoz, amiben egy különösen csúnya női baba állt egy nejlon kötényruhában, félig leszakadt műszempillákkal. — Mindenki készen áll?

A többiek bólogatva összesereglettek a boszorkány körül. Mordon megint lökött egyet Harry vállán, hogy igyekezzen. Tonks egészen közel hajolt a kirakathoz, és felnézett a csúnya babára.

Lélegzete párafoltot hagyott az üvegen.

— Jó napot! — szólt. — Arthur Weasleyhez jöttünk.

Harry eléggé furcsállotta, hogy Tonks a zajos utcán halkan bele beszél egy vastag üvegbe, és elvárja, hogy a baba meghallja, amit mond. Aztán az is eszébe jutott, hogy a kirakati babák egyáltalán nem hallanak. Annál nagyobb volt a csodálkozása, mikor a baba biccentett, és ujját hívogatóan begörbítette. Tonks könyökön fogta Ginnyt és Mrs. Weasleyt, belépett velük a kirakatüvegbe, és eltűnt.

Ezután Fred, George és Ron léptek be a kirakatba. Harry körülnézett a nyüzsgő utcán: úgy vette észre, a járókelők egyetlen pillantást se pazarolnak a Purgall Metell Ltd. csúf kirakataira, ahogy arra se figyelt fel senki, hogy hat ember köddé vált a közvetlen közelükben.

— Menjünk! — morogta Rémszem, és magával húzta Harryt. Harry úgy érezte, mintha hirtelen egy vízesés hűvös függönyén lépne át, — furcsállta is, hogy nem ázott el a ruhája.

Az üveg túloldalán nem volt se baba, se kirakatfülke. Valamiféle bejárati csarnokba vagy váróhelyiségbe kerültek, ahol sorokba rendezett, roskatag székeken megannyi varázsló és boszorkány ült.

Sokan a Szombati Boszorkány egy-egy régi, ronggyá olvasott példányát lapozgatták. Némelyikük teljesen egészségesnek tűnt, másoknál szemmel látható volt a kórházi jelenlét oka: elefántormánnyá változott az orruk, harmadik kéz nőtt ki a mellkasukból és így tovább. A váróterembeli zajszint alig maradt el a zsibongó mugliutcáé mögött, mivel a páciensek közül sokan különféle furcsa hangokat adtak ki: az első széksor közepén egy verejtékező arcú boszorkány, aki szorgalmasan legyezte magát a Reggeli Prófétá val, újra meg újra süvítő füttyszót hallatott, s közben gőzfelhőt eresztett ki a száján. A sarokban egy ápolatlan külsejű varázsló valahányszor megmozdult, megkondult, akár egy harang, és minden konduláskor fülön kellett markolnia magát, olyan hevesen remegni kezdett a feje.

A széksorok között citruszöld taláros boszorkányok és varázslók járkáltak; kérdéseket tettek fel a betegeknek, és feljegyezték a válaszokat a karjukra támasztott, csíptetős írótáblán. Harry megfigyelte, hogy mind ugyanolyan jelvényt viselnek a mellükön: keresztbe tett varázspálcát és lábszárcsontot.

— Ezek orvosok? — kérdezte halkan Rontól.

— Orvosok? — ismételte a fiú. — Azokra a muglikra gondolsz, akik vagdossák az embereket? Á, nem, ezek gyógyítók.

— Erre gyertek! — kiáltotta Mrs. Weasley, túlharsogva a sarokban ülő varázsló kongását.

Weasley-csoport az asszonyt követve beállt egy testes, szőke boszorkány asztala előtt kígyózó sorba. Az asztalon tábla hirdette: INFORMÁCIÓ, a boszorkány mögötti falat pedig különböző nagyságú poszterek borították, efféle feliratokkal:

A poszterek között egy fürtös hajú, ősz boszorkány portréja lógott. Alatta egy táblácskán ez állt:

A portré-Dilys olyan figyelmesen fürkészte a Weasley-csoportot, mintha számolgatná őket. Mikor tekintete találkozott Harryével, alig észrevehetően kacsintott — azután kioldalazott a képéből, és eltűnt. Ezalatt a sor elején egy fiatal varázsló rögtönzött törzsitánc-bemutatót tartott, és fájdalmas kiáltásokkal tarkítva a problémáját magyarázta a szőke boszorkánynak.