J. Rowling - Harry Potter és a Főnix Rendje

A varázsló és a boszorkány bólintottak, majd kicsusszantak a keretükből. Azonban ahelyett, hogy megjelentek volna a szomszédos képben (ahogy az a Roxfortban szokásos volt), egyikük sem bukkant fel újra. Az egyik festményen csupán egy sötét drapéria maradt, a másikon pedig egy üres, bőr karosszék. Harry észrevette, hogy a szorgalmasan horkoló és szuszogó portréalakok közül többnek is résnyire nyitva van a szeme, és őt figyeli. Most már sejtette, hogy kik beszélgettek érkezésük előtt a szobában.

— Everard és Dilys a Roxfort legkiválóbb igazgatói közé tartoznak — magyarázta Dumbledore, miközben vendégeit megkerülve az ajtó mellett alvó madárhoz lépett. — Hírnevüknek köszönhető más fontos varázsvilágbeli intézményekben is őrzik a portréjukat. Mivel saját arcképeik között szabadon mozoghatnak, tájékoztatni tudnak minket másutt lezajló eseményekről…

— De hát Mr. Weasley bárhol lehet! — vetette ellen Harry.

— Kérlek, üljetek le, fiúk, és maga is, McGalagony professzor. — mondta Dumbledore, eleresztve a füle mellett Harry megjegyzését. — Beletelik néhány percbe, amíg Everard és Dilys visszatérnek. Kedves tanárnő, kérem, gondoskodjon székekről.

McGalagony előhúzta pálcáját, és intett egyet vele. Azonnal előtűnt a semmiből három szék: egyszerű, egyenes támlájú, fa ülőalkalmatosságok, nem olyan kényelmes, puha karosszékek, mint amiket Dumbledore varázsolt elő Harry fegyelmi tárgyalásán.

Harry leült, s a válla fölött hátranézve figyelte az igazgatót: Dumbledore mutatóujjával megsimogatta Fawkes aranysárga nyakát. A főnix azonnal felébredt. Büszkén felemelte gyönyörű fejét, és csillogó, fekete szemével Dumbledore-ra nézett.

— Figyelmeztetésre lesz szükségünk — mondta neki halkan az igazgató.

Lángcsóva villant fel, és a madár eltűnt.

Dumbledore most az egyik ismeretlen rendeltetésű ezüstszerkezethez lépett. Felemelte, az íróasztalához vitte, majd miután visszaült a székébe, pálcája hegyével finoman rákoppintott.

A szerkezet ritmikus kattogással beindult, s a tetején kiálló vékony ezüstcsövön apró, halványzöld füstfelhőcskéket kezdett eregetni. Dumbledore szemöldökráncolva figyelte a füstöt. Néhány másodperc múlva a gép már felhőcskék helyett egyenletes füstoszlopot fújt, mely a magasba emelkedve összesűrűsödött, kanyarogni kezdett… és tátott szájú kígyófej alakját öltötte fel. Harry várakozón nézett Dumbledore-ra, mivel feltételezte, hogy a jelenség valamiképpen kapcsolatban van beszámolójával. Az igazgató azonban egyre csak a kígyózó füstoszlopot figyelte.

— Hát persze, hát persze… — motyogta. — De lényegükben egyek-e?

Harry nem tudta mire vélni a kérdést. A füst most két tekergő kígyóra oszlott. Dumbledore — arcán komor elégedettséggel — felegyenesedett, és ismét rákoppintott a szerkezetre. A kattogás lelassult majd elhalt, s a füstkígyók egykettőre semmivé foszlottak.

Dumbledore visszavitte a szerkezetet eredeti helyére. Harry látta, hogy a portréalakok közül többen tekintetükkel követik őt — de ha észrevették, hogy Harry figyeli őket, gyorsan megint alvást színleltek. Harry meg akarta kérdezni, mire adott választ a kis füstmasina, de mielőtt megtehette volna, kiáltás hangzott fel. Az Everard nevű varázsló visszatért a keretébe. Zihált egy kicsit, és igen zaklatottnak tűnt.

— Dumbledore!

— Mi hír? — kérdezte rögtön az igazgató.

— Addig kiabáltam, amíg oda nem szaladt valaki — felelte Everard, s közben megtörölte izzadt homlokát a mögötte lógó drapériával. — Azt mondtam, lépteket hallottam lentről. Nem nagyon mert hinni nekem, de azért lement körülnézni. Odalent sajnos nincsenek portrék. Aztán pár perc múlva fel is hozták őt. Nagyon rossz bőrben van, mindene csupa vér volt. Átszaladtam Elfrida Cragg portréjába, hogy jobban lássam őket, mikor kimennek.

— Köszönöm — bólintott Dumbledore. Ron arca megrándult a hír hallatán. — Gondolom, Dilys látja majd őket megérkezni…

Néhány másodperc múlva a fürtös hajú, ősz boszorkány is visszatért keretei közé. Köhögve leroskadt karosszékébe, majd így folytatta.

— Igen, Dumbledore, elvitték a Szent Mungóba. A portrém előtt haladtak el vele. Nagyon rossz állapotban van.

— Köszönöm — mondta Dumbledore, és McGalagonyhoz fordult: — Minerva, legyen szíves, keltse fel a többi Weasley gyereket.

— Megyek.

McGalagony felállt, és sebes léptekkel elindult az ajtó felé. Harry vetett egy oldalpillantást Ronra; barátja zihált a rémülettől.

— Mi lesz Mollyval, Dumbledore? — kérdezte az ajtóból visszafordulva McGalagony.

— Fawkes majd értesíti, ha végzett az őrködéssel. De talán már tudja is, mi történt. Van az a remek órája…

Harry tudta, hogy Dumbledore arra az odúbeli órára céloz, ami nem az időt, hanem a Weasley család tagjainak hollétét és állapotát jelzi. Elszorult a szíve, mikor arra gondolt, hogy Mr. Weasley mutatója most bizonyára a „halálos veszély” felirat fölött áll. De Mrs. Weasley ilyen későn feltehetőleg már aludt, és nem nézett az órára.

Harry megborzongott, mert eszébe jutott a jelenet, mikor a mumus a zokogó asszony előtt a halott Arthur Weasleyvé változott: az élettelen test, a félrecsúszott szemüveg, a véres arc… De nem, Mr. Weasley nem halhat meg… Az képtelenség…

Dumbledore most a fiúk mögött álló szekrényben keresgélt. Elvett belőle egy megfeketedett, régi üstöt, letette az íróasztalára, felemelte pálcáját.

— Transportus — dörmögte, mire az üst remegni kezdett, és élénken felizzott. A jelenség csupán néhány másodpercig tartott, utána kihunyt a fény, és az edény nem mozdult többé.

Dumbledore most odalépett egy másik portré elé, aminek hátterén a Mardekár két színe, a zöld és az ezüst dominált. A kép lakója egy hegyes szakállú, ravasz arcú varázsló látszólag olyan mélyen aludt, hogy Dumbledore szólítására se ébredt fel.

— Phineas… Phineas!

A többi portréalak most már nem színlelt alvást: mozgolódni kezdtek vásznaikon, hogy jobban lássák, mi történik. Miután a sunyi képű varázsló továbbra se volt hajlandó kinyitni a szemét, némelyikük segített az ébresztgetésben.

— Phineas! Phineas! Phineas!!!

A portrévarázsló most már nem színlelhetett tovább. Hirtelen kerekre tárta a szemét, mintha felriadt volna.

— Szólított valaki?

— Megint fel kell keresnie a másik képét, Phineas — mondta Dumbledore. — Újabb üzenetem van.

— Menjek el a másik portrémba? — A festett varázsló magas, nyafogó hangon beszélt. Bemutatott egy hosszú műásítást, s közben tekintete végigpásztázta a termet, majd megállapodott Harry arcán.

— Nem, Dumbledore, ma fáradt vagyok a szaladgáláshoz.

Phineas hangja ismerősen csengett Harrynek. Vajon hol hallotta? Nem volt ideje eltűnődni a dolgon, mert a többi portré nyomban felháborodott tiltakozásba kezdett.

— Ez fegyelemsértés, uram! — harsogta az öklét rázva egy festett vörös orrú varázsló. — Tűrhetetlen engedetlenség! Szent kötelességünk a Roxfort jelenlegi igazgatójának rendelkezésére állni! — kiabálta egy törékeny alkatú, öreg varázsló, akiben Harry felismerte Dumbledore elődjét, Armando Dippetet. — Szégyellje magát, Phineas!

— Meggyőzzem őt, Dumbledore? — kérdezte egy szúrós tekintetű boszorkány, felemelve szokatlanul vastag és hosszú, fűzfavesszőhöz hasonlatos varázspálcáját.

— Jól van, na — morogta Phineas, nyugtalan pillantásokat vetve a pálcára. — Bár lehet, hogy már a szemétben van a portrém. A többi felmenőjét is elintézte.