J. Rowling - Harry Potter és a Főnix Rendje

— Beteg vagy, Harry… Neville mindjárt hoz segítséget.

— Nem vagyok beteg! — Harry reszkető kézzel megtörölte a száját. — Semmi bajom. Édesapádat kell megmenteni… Meg kell tudnunk, hol van. Iszonyúan vérzik… Egy nagy… egy nagy kígyó voltam.

Megpróbált kimászni az ágyból, de Ron szelíd erőszakkal visszanyomta. Seamus és Dean még mindig ott sugdolóztak valahol a közelben. Harry nem tudta, hogy egy perc telt el, vagy tízenegy, csak ült remegő tagokkal, a múló fájdalomra figyelve. Aztán egyszerre lábdobogás hangzott fel a lépcsőn, majd megint Neville hangja hallatszott.

— Erre, tanárnő!

McGalagony professzor sietett be a hálószobába. Skót kockás pongyola volt rajta, szemüvege csontos orra közepére csúszott.

— Mi baja, Potter? Hol fáj?

Harry még sose örült ennyire McGalagonynak. Éppen rá, a Főnix Rendjének egyik tagjára volt most szüksége, nem valami ápolónőre, aki vacak gyógyitalokat tukmál rá.

— Ron édesapjáról van szó — mondta, és megint felült az ágyban. — Megtámadta egy kígyó, és súlyosan megsérült. Láttam az egészet.

McGalagony összehúzta sötét szemöldökét.

— Mi az, hogy látta?

— Nem tudom… Aludtam, és egyszer csak ott voltam…

— Úgy érti, álmodta?

— Nem! — vágta rá dühösen Harry. Hát senki nem akarja megérteni!? — Előtte álmodtam, valami egészen mást, egy butaságot… aztán ez a dolog félbeszakította az álmot. Ez a valóság volt! Mr. Weasley a földön ülve aludt, és megtámadta egy hatalmas kígyó. Fröcskölt a vér, és ő összeesett… Meg kell tudni, hol van… — McGalagony professzor döbbenten meredt rá ferde szemüvegén át.

— Nem hazudok, és nem vagyok bolond! — Harry már szinte ordított. — Higgye el, tanárnő, hogy láttam, és megtörtént!

— Hiszek magának, Potter — felelte szárazon McGalagony. — Vegye fel a hálóköntösét! Megyünk az igazgató úrhoz.

Harry nyomban erőre kapott az örömtől, hogy McGalagony komolyan veszi, amit mond. Habozás nélkül kiugrott az ágyból, belebújt köntösébe, és felkapta a szemüvegét.

— Maga is jöjjön, Weasley! — szólt McGalagony.

Harryék követték a tanárnőt. Elhaladtak a némán álldogáló Neville, Dean és Seamus mellett, kimentek a hálószobából, lesiettek a csigalépcsőn a klubhelyiségbe, átkeltek a portrélyukon, és a Kövér Dáma tekintetétől kísérve elindultak a holdfényben fürdő folyosón. Harry úgy érezte, szétrobban a mellkasa a kínzó aggodalomtól: rohanni szeretett volna, és Dumbledore-ért kiáltani. Ráérően sétálnak itt, miközben Mr. Weasley testéből ömlik a vér… És mi van, ha azok a fogak (Nem, nem az én fogaim!, gondolta dühösen) méregfogak voltak?… Elmentek Mrs. Norris mellett; a macska rájuk nézett lámpaszemével, és halkan sziszegett. — Sicc! — szólt rá McGalagony, mire a macska eliszkolt a folyosó sötétjében. Néhány perc múlva aztán megérkeztek a Dumbledore dolgozószobáját őrző kőszörny elé.

— Bűvös Bizsere — mondta McGalagony professzor.

A kőszörny nyomban életre kelt, és félreugrott. Mögötte kinyílt a fal, és láthatóvá vált a kőből épített, mozgó csigalépcső.

McGalagony, Harry és Ron ráléptek egy-egy lépcsőfokra. A fal döngve bezárult mögöttük, ők pedig spirális ívet követve haladtak felfelé, mintha a lépcső egy dugóhúzó szárán siklott volna. Végül megérkeztek egy fényesre csiszolt tölgyfa ajtó elé, amit griffmadár alakú rézkopogtató díszített.

Jóval elmúlt már éjfél, Harry mégis zsivajt hallott kiszűrődni az igazgatói szobából. A hangzavar arra utalt, hogy Dumbledore legalább tucatnyi embert lát vendégül.

McGalagony háromszor az ajtóhoz verte a griffmadaras kopogtatót. Erre odabent nyomban néma csönd lett, mintha valaki varázsszóval elnémította volna a bent lévőket. Az ajtó magától kinyílt, és McGalagony bevezette a két fiút.

A szobában félhomály volt. Az asztalokon sorakozó különleges ezüstszerkezetek nem zümmögtek, ketyegtek és puffogtak, mint rendesen, hanem némán, mozdulatlanul álltak. A falakon lógó festmények lakói — a Roxfort egykori igazgatói és igazgatónői — csendesen szunyókáltak kereteikben. Az ajtó mögötti arany ülőrúdon, szárnya alá dugott fejjel egy hattyú nagyságú, piros-arany madár aludt.

— Á, maga az, McGalagony professzor… és… ah!

Dumbledore az íróasztala mögött ült. Ahogy előredőlt magas támlájú székében, arcát megvilágította az előtte heverő pergamenlapoknak szánt gyertyafény. Hófehér hálóinget, azon pedig pirossal és arannyal átszőtt, díszes mintázatú köntöst viselt, de öltözéke ellenére cseppet sem tűnt álmosnak: elevenen csillogó, világoskék szemét érdeklődve szegezte McGalagonyra.

— Dumbledore professzor, Potternek… nos, rémálma volt — szólt McGalagony. — Azt mondja…

— Nem álom volt — vágott közbe Harry.

McGalagony kissé neheztelve nézett rá.

— Rendben van, Potter, mondja el maga!

— Hát… valóban aludtam… — kezdett bele Harry. Feldúlt volt, és másra se vágyott, csak hogy megértesse Dumbledore-ral, mi történt — mégis bosszantotta, hogy az igazgató nem néz rá, hanem összefűzött ujjait szemléli. — De nem úgy láttam ezt, mint egy álmot… hanem mint a valóságot… Végignéztem, mi történik… — Vett egy nagy levegőt. — Ron édesapját, Mr. Weasleyt… megtámadta egy hatalmas kígyó.

Szavai mintha egy ideig még ott lebegtek volna a levegőben, és így utólag valahogy nevetségesnek tűntek. Dumbledore hátradőlt, s tűnődve a mennyezetre nézett. Ron az igazgató és Harry között kapkodta a tekintetét, arca falfehér volt a döbbenettől.

— Hogyan láttad a történteket? — kérdezte csendesen Dumbledore, s még mindig nem nézett Harryre.

— Hát… nem tudom — felelte alig leplezett ingerültséggel Harry. Mit számít, hogyan látta!? — Úgy a fejemben volt az egész… — Bökte ki végül.

— Félreértetted a kérdést — folytatta higgadtan Dumbledore. — Arra lennék kíváncsi, hogy emlékszel-e, milyen szemszögből láttad az eseményeket. Az áldozat mellett álltál, vagy esetleg felülről nézted a dolgot?

Harrynek egy pillanatra a szava is elállt a meghökkenéstől. Lehetséges, hogy Dumbledore tudja…?

— Én voltam a kígyó — felelte. — A kígyó szemszögéből láttam az egészet.

Csend ült a szobára. Aztán Dumbledore ránézett a még mindig sápadt Ronra, és új, szigorúbb hangon megkérdezte:

— Súlyosan megsebesült Arthur?

— Igen! — felelte dühös nyomatékkal Harry. Miért ilyen lassú mindenkinek a felfogása? Mintha nem tudnák, mennyire vérzik valaki, akinek ujjnyi hosszú fogak hatolnak a testébe! És Dumbledore miért nem képes legalább egyszer a szemébe nézni?

Az öreg varázsló azonban most felállt — olyan hirtelen, hogy Harry összerezzent — és a mennyezet alatt lógó egyik portréhoz lépett.

— Everard? — szólt élesen. — És maga, Dilys!

Egy sárgásfakó arcú, fekete szakállas varázsló és keretszomszédja, egy idősebb, őszes fürtű boszorkány, akik eddig mintha az igazak álmát aludták volna, most azonnal kinyitották a szemüket.

— Hallották? — kérdezte Dumbledore.

A varázsló bólintott, a boszorkány így felelt:

— Természetesen.

— Vörös hajú, szemüveges férfiról van szó — folytatta Dumbledore. — Everard! Riassza a megfelelő embereket, és gondoskodjon róla, hogy rátaláljanak!