J. Rowling - Harry Potter és a Főnix Rendje

— De hát azok szerencsétlenséget hoznak! — vágott a szavába a rettegő Parvati. — Aki látja őket, azt mindenféle szörnyűségek érik! Trelawney professzor mondta egyszer…

— Ugyan, dehogy! — nevetett Hagrid. — Az csak babona! Dehogyis hoznak szerencsétlenséget. Nagyon jó eszű állatok, és hasznosak is! Igaz, ezeknek itt nincs sok munkájuk, csak az iskolai kocsikat húzzák, meg Dumbledore viszi el őket néha, ha messzire utazik, és nem akar hoppanálni… Nézzétek, jön még egy pár…

További két ló lépett ki zajtalanul a fák rejtekéből. Az egyik egészen közel haladt el Parvati mellett — a lány megborzongott, és még jobban a fához lapult.

— Éreztem valamit! Itt van a közelemben!

— Ne félj, nem bánt — nyugtatta meg Hagrid. — Na, ki tudja megmondani, hogy miért csak néhányan látják őket?

Hermione jelentkezett.

— Hadd halljam! — nézett rá mosolyogva a vadőr.

— A thesztrálokat csak azok látják — szólt Hermione — akik találkoztak már a halállal.

Hagrid ünnepélyes komolysággal bólintott.

— Pontosan így van. Tíz pont a Griffendélnek. Nos, a thesztrálokkal végeztünk.

— Ehhem, ehhem.

Harrytől alig két méterre ott állt Umbridge professzor. Már ismert zöld süvege és köpenye volt rajta, s karjában dajkálta szeretett jegyzettömbjét. Hagrid, aki még nem ismerte Umbridge köhécselését, aggódva pillantott a legközelebbi thesztrálra — nyilván azt hitte, a ló kehesedett meg.

— Ehhem, ehhem.

— Á, jó napot! — köszönt mosolyogva a vadőr, miután végre azonosította a hang forrását.

— Megkapta az üzenetet, amit reggel a kunyhójába küldtem? — kérdezte Umbridge. Ezúttal is hangosan és lassan beszélt, mintha nehéz felfogású külföldihez szólna. — Értesítettem benne, hogy ma óralátogatást tartok magánál.

— Hogyne, megkaptam — bólogatott vidáman Hagrid. — Örülök, hogy megtalált minket. Hát, amint látja… vagyis hát, nem tudom… látja? Szóval ma a thesztrálokkal foglalkozunk…

— Tessék? — Umbridge összehúzta a szemöldökét, és a füléhez emelte kezét. — Mit mondott?

Hagrid megzavarodott egy kissé.

— Öhm… Thesztrálok! — ismételte jó hangosan. — Nagy… öhm… szárnyas lovak, tudja!

És biztató mosollyal meglengette hatalmas karjait. Umbridge felvonta a szemöldökét, és hangosan motyogva feljegyezte a pergamenjére: Óráján… primitív… jelbeszéddel… érteti… meg… magát.

Hagrid kissé elpirult, s megint a csoporthoz fordult.

— Na… szóval… Hol is tartottam?

— Rövid… távú… emlékezete… gyenge — motyogta mindezt mindenki számára érthetően Umbridge. Draco Malfoy olyan arcot vágott, mintha előre hozták volna egy hónappal a karácsonyt; Hermione viszont elvörösödött a dühtől.

— Öhm, szóval… — dörmögte Hagrid. Vetett egy nyugtalan pillantást Umbridge jegyzettömbjére, aztán összeszedte magát, és folytatta: — Azt akartam elmondani nektek, hogyan lett az iskolának ménese. Az elején egy csődörünk és öt kancánk volt. Ez Tenebrusz… — Itt megcsapkodta az elsőnek érkezett ló hátát. — Ő a kedvencem, az első thesztrál, amelyik itt született az erdőben.

— Tudatában van annak — szólt közbe harsány hangon Umbridge — hogy a Mágiaügyi Minisztérium a thesztrálokat veszélyes bestiáknak minősítette?

Harrynek elszorult a torka, Hagrid viszont csak kuncogott.

— Dehogy veszélyesek a thesztrálok! Nem mondom, odakapnak ha felbosszantják őket…

— Látható… élvezettel… beszél… az… erőszakról… — motyogta sercegő pennával Umbridge.

— Nem… Ugyan, dehogy! — Hagrid most már tényleg megrémült. — A kutya is harap, ha bántják, nem igaz? A thesztráloknak a haláldolog miatt rossz a hírük… Tudom, hogy sokan baljós előjelnek tartják őket, de ez alaptalan hiedelem!

Umbridge nem válaszolt. Befejezte, amit éppen írt, azután felnézett Hagridra, és hangosan, tagoltan így szólt:

— Folytassa az órát! Én körbejárok… — Két ujjával utánozta a járást. (Malfoy és Pansy Parkinson rázkódtak az elfojtott nevetéstől.) — …a tanulók között… (Itt rámutatott néhány diákra.) …és kérdéseket teszek fel nekik. — Azzal a szájára bökött, a beszédre utalva.

Hagrid értetlenül meredt rá — nyilván fogalma se volt, miért beszél vele úgy Umbridge, mintha tökéletesen süket lenne. Hermionénak a könnye is kicsordult dühében.

— Gonosz vén banya! — suttogta, mikor Umbridge elsétált Pansy Parkinson felé. — Tudom, mire készülsz, te alattomos, undok…

— Öhm… na szóval… — Hagrid igyekezett újra felvenni magyarázata fonalát. — Szóval a thesztrálok… Nagyon sok jó tulajdonságuk van…

— Áruld el nekem — szólalt meg zengő hangon Umbridge, Pansy Parkinsonhoz intézve szavait — általában érteni szoktátok Hagrid professzor beszédét?

Hermionéhoz hasonlóan Pansynek is könnyes volt a szeme, de neki a nevetéstől.

— Nem, mert… sokszor… olyan, mintha… csak brummogna… — felelte a vihogástól elcsukló hangon.

Umbridge feljegyzett valamit. Hagrid elvörösödött arcának ép részein, de igyekezett úgy tenni, mintha nem hallotta volna Pansy szavait.

— Öh… szóval… sok jó tulajdonságuk van a thesztráloknak. Ha az ember megszelídíti őket, úgy, mint ezeket, akkor többet biztosan nem téved el utazás közben. Prímán tájékozódnak, csak megmondom nekik, hova akarok menni, és…

— Ha ugyan megértik, amit mond — szólt közbe fennhangon Malfoy. Pansy Parkinson ettől megint nevetőgörcsöt kapott.

Umbridge professzor elnézően rájuk mosolygott, aztán Nevillehez fordult.

— Te látod a thesztrálokat, Longbottom, igaz?

Neville bólintott.

— Kit láttál meghalni? — kérdezte részvétlen közönnyel.

— A… a nagyapámat — felelte Neville.

— És mit szólsz hozzájuk? — A főinspektor húsos ujjával a lovak felé bökött. Azok időközben a tetem nagy részét bekebelezték.

— Hát… — Neville félős pillantást vetett Hagrid felé. — Hát… hm… jók…

— A tanulók… nem merik… bevallani… hogy… félnek. — motyogta Umbridge, miközben jegyzetelt.

— Nem! — méltatlankodott Neville. — Egyáltalán nem félek tőle!

— Nem kell szégyellned. — Umbridge vállon veregette Nevillet, és megnyugtatónak szánt, ám inkább ijesztőre sikeredett mosolyt virított rá. Majd megint Hagridhoz fordult, és hangosan, lassan folytatta: — Azt hiszem, bőven eleget láttam. Tíz nap múlva… (feltartotta tíz kövér ujját) …megkapja… (Úgy csinált, mintha elvenne valamit a levegőből.) …a felülvizsgálat eredményét. — Rámutatott a jegyzettömbre, majd legszélesebb varangymosolyával arcán elfordult, és távozott. Malfoy és Pansy Parkinson a hasukat fogva nevettek, Hermione remegett a dühtől, Neville pedig döbbenten pislogott.

— Hazug, álnok, rosszindulatú vén szörnyeteg! — fakadt ki Hermione fél órával később, mikor már a kastély felé taposták a havat. — Tudjátok, miért csinálta ezt? Mert pikkel a félemberekre. Csak mert Hagrid édesanyja óriás volt, úgy akarja beállítani őt, mintha valami iszapagyú troll lenne… Ráadásul ez egyáltalán nem is volt rossz óra! Azt hittem, megint durrfarkú szurcsókokat vagy hasonlókat fog hozni, de a thesztrálokkal nem volt semmi baj. Hagrid tényleg kitett magáért.

— Umbridge azt mondta, veszélyes bestiák. — jegyezte meg Ron.

Hermione türelmetlenül legyintett.

— Meg tudják védeni magukat, ahogy Hagrid is mondta. Persze egy olyan tanár, mint Suette-Pollts biztos csak a RAVASZ előtt mutatná meg őket, de hát tényleg izgalmas állatok, nem? Bár láttam volna őket!