J. Rowling - Harry Potter és a Főnix Rendje

Ron viszont kimondottan rosszul tűrte a sértő, gúnyos és fenyegető megjegyzések áradatát. Mikor egy csapat mardekáros, akik között nagydarab hetedévesek is voltak, a folyosón odamorogta neki: „Foglaltál már magadnak ágyat a gyengélkedőn, Weasley?”, Ron nem nevetett, hanem látványosan elzöldült. Valahányszor Draco Malfoy utánozta, hogyan csúszik ki a kvaff Ron kezéből (amit egyetlen találkozásukkor sem mulasztott el megtenni), Ronnak mindig lángvörösre gyúlt a füle, és olyan remegés fogta el, hogy félő volt, azt is elejti, ami épp a kezében van.

Az október szélviharokkal és heves esőkkel búcsúzott, az érkező november pedig meghozta a reggeli fagyokat, s jeges szélrohamai alaposan próbára tették a kviddicsezők csupasz kezét és arcát. Az ég és a nagyterem mennyezete fényesszürkére változott, a Roxfort körüli hegyek hósipkát öltöttek, s a kastélyban olyan hideg lett, hogy sok diák az órák között sárkánybőr védőkesztyűjében közlekedett a folyosón.

A mérkőzés napja derűs, hideg idővel köszöntött rájuk. Mikor ébredés után körülnézett a hálóteremben, meglepődve látta, hogy Ron térdét átölelve ül az ágyán, és a semmibe mered.

— Jól vagy? — kérdezte.

Ron némán bólintott. Harrynek eszébe jutott az a régi eset, amikor barátja véletlenül csigahányás-rontást küldött saját magára. Ron akkor pontosan ilyen tüneteket mutatott: falfehér volt, kiverte a verejték, és nem akarta kinyitni a száját.

— Ha eszel valamit, jobban leszel — szólt Harry. — Gyere, menjünk le!

A nagyteremben a szokásosnál pezsgőbb hangulat fogadta őket, Ahogy elhaladtak a Mardekár asztala mellett, ott egyszerre megélénkült a zsivaj. Harry a szeme sarkából odapillantva észrevette, hogy a mardekárosok az elmaradhatatlan zöld-ezüst sálon és süvegen kívül egy-egy korona alakú ezüstjelvényt is viselnek. Valami okból többen közülük vigyorogva integettek Ronnak, s ezen a többiek jót derültek. Harry megszaporázta lépteit, hogy minél előbb biztos távolságban tudja barátját az ellenfél szurkolóitól, úgyhogy az ezüstjelvények feliratát már nem sikerült kibetűznie.

A piros-aranyban feszítő griffendélesek ujjongva üdvözölték őket, de Ron ebből se tudott erőt meríteni. Épp ellenkezőleg. A lelkes fogadtatástól mintha maradék önbizalma is szertefoszlott volna; olyan arccal huppant le az asztalhoz, mintha élete utolsó reggelijét készülne elfogyasztani.

— Nem vagyok normális, hogy belementem ebbe — suttogta rekedten. — Nem vagyok normális.

— Az nem normális, hogy ilyeneket beszélsz — pirított rá Harry, és Ron elé tolta a gabonapelyhes tálat. — Az viszont normális, hogy izgulsz. Nagyon jó leszel a pályán, meglátod.

— Dehogy leszek — morogta Ron. — Béna vagyok. Akkor se tudnék rendesen játszani, ha az életem függne tőle. Hogy lehettem ilyen idióta!?

— Szedd már össze magad! — mérgelődött Harry. — Gondolj a múltkori védésedre, amikor gólt rúgtál. Arra még az ikrek is azt mondták, hogy profi volt.

Ron megkínzott arccal nézett rá.

— Az is bénázás volt — suttogta megsemmisülten. — Lecsúsztam seprűről, és véletlenül rúgtam bele a kvaffba, amikor vissza akartam mászni.

Harrynek többé-kevésbé sikerült eltitkolnia meghökkenését, sietve válaszolt:

— Még néhány ilyen véletlen, és a miénk a meccs.

Megérkezett az asztalhoz Hermione és Ginny. Mindketten piros-arany sálat, kesztyűt és kokárdát viseltek.

— Hogy vagy? — kérdezte Ginny a bátyjától, aki úgy meredt a gabonapelyhes tálka alján maradt kevéske tejre, mintha bele akarná fojtani magát.

— Eléggé izgul — vázolta a helyzetet Harry.

— Az biztató jel — szólt vidáman Hermione. — Vizsgán is jobban teljesít az ember, ha előtte izgul egy kicsit.

— Sziasztok! — köszönt rájuk egy réveteg hang.

Harry hátranézett: Luna Lovegood sétált át hozzájuk a Hollóhát asztalától. Jó páran megbámulták a lányt, sőt sokan nevettek rajta ami nem is volt csoda, Luna ugyanis életnagyságú oroszlánfejet formáló díszsüveget viselt.

— A Griffendélnek szurkolok — jelentette ki bizarr fejdíszére bökve. — Megmutatom, mit tud…

Pálcájával rákoppintott az oroszlánfejre, mire az kitátotta a száját, és rémisztően életszerű bömbölést hallatott.

— Ugye, milyen jó? — mosolygott Luna. — Akartam egy félig felfújt Mardekár-kígyót is a szájába, de azt már nem volt időm megcsinálni… Hát akkor… sok sikert, Ronald!

Azzal ellibegett. Harryék szinte még magukhoz se tértek megrökönyödésükből, mikor odasietett hozzájuk Angelina, Katie és a szemöldökburjánzásból immár kigyógyított Alicia.

— Ha végeztetek — szólt a csapatkapitány — azonnal gyertek le a pályára. Átöltözünk, és felmérjük a körülményeket.

— Mindjárt megyünk — bólintott Harry. — Csak Ronnak még ennie kéne valamit.

Mivel azonban Ron a következő tíz percben se mutatott hajlandóságot az evésre, Harry úgy döntött, jobb lesz, ha elindulnak. Velük együtt Hermione is felállt az asztaltól, s egy alkalmas pillanatban félrevonta Harryt.

— Ne engedd, hogy Ron meglássa, mi van a mardekárosok jelvényén — suttogta komoran.

Harry értetlenül nézett a lányra, de Hermione figyelmeztetően megrázta a fejét: közeledett feléjük lógó orrú barátjuk.

— Kéz- és lábtörést, Ron! — mondta Hermione, azzal lábujjhegyre állt, és egy puszit nyomott a fiú arcára. — Neked is, Harry…

A váratlan gesztus egy kissé magához térítette Ront. Miközben kifelé mentek a nagyteremből, csodálkozva tapogatta arcát, mintha bizonyítékot keresne rá, hogy Hermione valóban megpuszilta. Ez a probléma annyira lekötötte a figyelmét, hogy nem nézett se jobbra, se balra. Harry viszont ezúttal alaposabban szemügyre vette a mardekárosok korona alakú jelvényét, és most sikerült is elolvasnia annak feliratát:

Sejtve, hogy ez nem jelenthet jót, Harry gyorsan kiterelte Ront a nagyteremből. Átvágtak a bejárati csarnokon, majd a tölgyajtón át kiléptek a metsző hidegbe.

Talpuk alatt ropogott a zúzmarás fű, ahogy a lejtős pázsiton a stadion felé siettek. Teljes szélcsend volt, s a napot gyöngyházfehér égi fátyol takarta el, vagyis a látási viszonyok ideálisnak ígérkeztek. Harry biztatásképpen fel is hívta erre Ron figyelmét, de mintha egy süketnek beszélt volna.

Mikor beléptek az öltözőbe, Angelina már javában beszélt a többiekhez. Harry és Ron átöltöztek (Ron hosszú percekig próbált fordítva belebújni a talárjába, míg végül Alicia megsajnálta, és segített neki), aztán leültek hallgatni az eligazítást. Eközben odakintről egyre hangosabb zsibongás szűrődött be, jelezve, hogy az első nézők is megérkeztek.

— Végre sikerült megtudnom az ellenfél összeállítását — mondta Angelina, s egy pergamenlapot vett elő. — A tavalyi terelők, Derrick és Bole elmentek, de úgy tűnik, Montague mardekáros szokás szerint nem jó repülőket, hanem megint két gorillát állított be. Crak és Monstro a nevük, nem sokat tudok róluk…

— Mi igen — mondta kórusban Harry és Ron.

— Ahogy elnéztem őket, a seprű két végét se tudják megkülönböztetni — folytatta Angelina, és zsebre tette a pergament. — Persze én már azon is csodálkoztam, hogy Derrick és Bole felismerték a stadiont.

— Crak és Monstro ugyanaz a kategória — bólogatott Harry.

Odakint a lelátókon most már cipők százai dübörögtek. Énekszó is behallatszott, de Harry nem ismerte fel a dalt. Ő maga is izgulni kezdett, de tudta, hogy szapora szívdobogása semmi ahhoz képest, amit barátja érez: Ron halványszürke arccal markolta a gyomrát, összepréselte ajkait, és maga elé meredt.