J. Rowling - Harry Potter és a Főnix Rendje

— Egyszer — felelte Hermione. — Én sokkal többször találtalak el, mint te engem.

— Mi az, hogy egyszer? Legalább háromszor lefegyvereztelek…

— Persze, ha azt is beleszámoljuk, amikor elbotlottál a saját lábadban, és kiütötted a kezemből a pálcát…

Egész úton vitatkoztak, de Harry nem figyelt rájuk: egyrészt, mert a Tekergők Térképét nézte, másrészt mert végig Cho egy mondata járt a fejében: Izgultam, mert néztél…

A következő két hétben Harry úgy érezte, csodás talizmán rejtőzi a lelkében — egy gyógyerejű titok, ami tartja benne a lelket Umbridge óráin, s még arra is képessé teszi, hogy udvariasan mosolyogjon, mikor a tanárnő csúf, dülledt szemébe néz. Ő és a DS többi tagja kijátszották Umbridge-et, s megtették azt, amitől a miniszter a legjobban félt. Mikor a sötét varázslatok kivédése órákon az osztály Wilbert Fushel könyve fölé görnyedt, Harry olvasás helyett a DS edzéseiről őrzött kellemes emlékeken merengett: felidézte, hogyan fegyverezte le Neville Hermionét; Colin Creevey-re gondolt, aki három edzést végiggyakorolt, és végül a hátráltató rontás mestere lett; maga előtt látta a jelenetet, mikor Parvati Patil a poroló átokkal porszemmé zsugorította az összes gyanúszkópot…

A DS közös gyakorlásaihoz továbbra sem sikerült állandó időpontot találniuk, mivel a három kviddicscsapat, melyekhez alkalmazkodniuk kellett, a gyakori rossz idő miatt változó napokon edzett. Harry ezt nem is bánta: úgy okoskodott, hogy könnyebb megőrizni az ellenség előtt titkukat, ha nem mindig ugyanabban időpontban találkoznak.

Hermione arra is kidolgozott egy agyafúrt módszert, hogy gyorsan értesíteni tudják a tagokat, ha a gyakorlás tervezett időpontja megváltozik. Feltűnő lett volna ugyanis, ha a különböző házakhoz tartozó DS-tagok túl gyakran átmennek egymás asztalához a nagyteremben. Hermione a negyedik közös gyakorlás végén minden résztvevőnek adott egy hamis galleont (Ron nagyon izgatott le amikor meglátta a kosárnyi pénzt — azt hitte, Hermione igazi aranyat készül osztogatni).

— Látjátok a számokat az érme széle mentén? — Hermione mutatta az egyik álaranyat. Az sárgán csillogott a fáklyák fényében. — Az igazi galleonokon ez annak a koboldnak az azonosító száma, aki a pénzt öntötte. A mi aranyainkon viszont a számok mindig a következő találkozásunk napját és óráját jelzik majd. Az érme felforrósodik, mikor megváltoznak rajta a számok, úgyhogy akkor is észreveszitek majd, ha a pénz a zsebetekben van. Mikor Harry kitalál egy új időpontot, átírja a számot a saját érméjén, és mivel Próteusz-bűbájjal kezeltem az összes aranyat, a többi utánozni fogja a változást.

Szavait furcsa csend fogadta. Hermione végignézett a felé forduló arcokon.

— Nekem jó ötletnek tűnt — szólt elbizonytalanodva. — Gondoltam, ha Umbridge kipakoltatja a zsebünket, akkor se bukunk le, hiszen lehet az embernél egy galleon, nem? De ha… ha nem akarjátok használni őket…

— Te el tudod végezni a Próteusz-bűbájt? — kérdezte Terry Boot.

— Igen — felelte Hermione.

— De hát… az RAVASZ-szintű varázslat — pislogott a fiú.

— Ó… igen? — szerénykedett Hermione. — Igen… tényleg.

Harry csodálattal nézett Hermionéra.

— Miért nem vagy te hollóhátas, ha ilyen agyad van?

— Hát, négy éve a Teszlek Süveg is fontolgatta, hogy a Hollóháthoz oszt be — válaszolt felderülve Hermione. — De aztán mégis a Griffendél mellett döntött. Szóval akkor használjuk a galleonokat?

A többiek bólogattak, és mindenki odalépett a kosárhoz, hogy vegyen magának egy érmét. Harry a szeme sarkából Hermionéra pillantott.

— Tudod, mire emlékeztetnek ezek engem?

— Nem. Mire?

— A halálfalók Sötét Jegyére. Ha Voldemort megérinti az egyiket, mindegyikük jegye égni kezd. Abból tudják, hogy a főnökük hívja őket.

— Hát igen — válaszolt csendesen Hermione. — Onnan van az ötlet… De fontos különbség, hogy én fémbe karcoltam a számokat, nem pedig emberek bőrébe.

— Aha… ez szimpatikusabb megoldás — vigyorodott el Harry, és zsebébe süllyesztette az álaranyat. — Csak nehogy véletlenül elcseréljem.

— Én nem fogom — szólt savanyú képpel Ron. — Nincs igazi galleonom, amivel összetéveszthetném.

Az idény első kviddicsmérkőzése, a Griffendél-Mardekár találkozó közeledtével fel kellett függeszteni a DS közös gyakorlását, mert Angelina ragaszkodott hozzá, hogy a csapat szinte naponta eddzen. A mérkőzés iránti érdeklődést jócskán fokozta a tény, hogy a kviddicskupát már rég nem nyerte el senki. A hugrabugosoknak és a hollóhátasoknak se volt közömbös a találkozó kimenetele, hiszen az év folyamán mindkét csapattal meg kellett küzdeniük. Az ellenfelek házvezető tanárai — bár a higgadt sportszerűség álarca mögé rejtőztek — mindenáron a maguk csapatának győzelmét akarták látni. Harryt az döbbentette rá, milyen fontosnak tartja McGalagony a Mardekár feletti diadalt, hogy a tanárnő a meccs előtti héten nem adott fel leckét nekik.

— Tudtommal most amúgy is épp elég elfoglaltak vagytok mondta szigorú képpel McGalagony. Senki nem akart hinni a fülnek, amíg a tanárnő rá nem nézett Harryre és Ronra, s hozzá nem tette: — Hozzászoktam, hogy a kviddicskupa a szobámban áll, igen rosszul esne, ha át kellene adnom Piton professzornak. Úgyhogy, ha lehet, felkészülésre használják az ajándékba kapott szabadidejüket.

Piton sem volt kevésbé részrehajló; csak hogy a Griffendél felkészülését megnehezítse, szinte minden szóba jöhető időpontban lefoglalta csapata számára a kviddicspályát. Emellett következetesen eleresztette a füle mellett a gyakori panaszokat, amelyek a Griffendél játékosait a folyosókon rontásokkal támadó mardekárosokról érkeztek. Mikor Alicia Spinnet a gyengélkedőn kötött ki, mert olyan bozontosra nőtt a szemöldöke, hogy ki se látott mögüle, Piton kijelentette, hogy a lány bizonyára hajdúsító bűbájjal próbálkozott, és válaszra se méltatta a tizennégy szemtanú állítását, miszerint a Mardekár őrzője, Miles Bletchley hátulról rontást küldött Aliciára, mikor a lány a könyvtárban ült.

Harry derűlátóan ítélte meg a Griffendél esélyeit, elvégre Malfoy csapata ellen még sosem veszítettek. Ron ugyan még mindig nem nyújtott olyan teljesítményt, mint elődje, Wood, de nagyon keményen dolgozott, és folyamatosan fejlődött. Legnagyobb hibája az volt, hogy ha elkövetett egy baklövést, elveszítette az önbizalmát: az első beengedett góltól zavarba jött, s utána hibát hibára halmozott. Ha viszont formában volt, néha egyenesen káprázatos megmozdulásokat produkált. Az egyik edzésen fél kézzel a seprűjén lógva lábbal védett ki egy támadást, s olyan jól találta el a kvaffot, hogy gólt rúgott vele. A csapat tagjai egyetértettek abban, hogy a lövés vetekedett azzal, amit az Ír Nemzeti Klub őrzője, Barry mutatott be a lengyel sztárhajtó, Ladislaw Zamojski egyik támadásakor. Fred odáig ment, hogy megjegyezte: George és ő egyszer talán még büszkék is lesznek öccsükre, ennélfogva fontolóra veszik, hogy a jövőben elismerjék, amit négy éve kitartóan tagadnak, nevezetesen hogy rokonságban állnak Ronnal.

Ron várható teljesítményével kapcsolatban Harry egyedül attól tartott, hogy barátjánál túl jól beválik az ellenfél puhító taktikája, s Ron hagyja magát felidegesíteni a meccs előtt. Neki négy év alatt sikerült felvérteznie magát a mardekárosok piszkálódásával szemben, így mikor azt hallotta, hogy: „Hé, Potty, Warrington megesküdött, hogy szombaton legurkóz a seprűdről!”, csak nevetett egy jót. „Warrington olyan vacak terelő, hogy jobban félnék, ha két méterrel mellém célozna” — felelte, mire Pansy Parkinson képéről lehervadt a vigyor, Ron és Hermione pedig nevettek.