J. Rowling - Harry Potter és a Főnix Rendje

Angelina közel egyórás szenvedés után végre feladta az elemekkel vívott kilátástalan harcot, és mikor az öltözőbe vezette ázott, zúgolódó játékosait, már csak félhangosan merte megjegyezni, hogy szerinte az edzés nem volt haszontalan. Fred és George különösen ingerültek voltak. Mindketten terpeszben jártak, és minden lépéshez fájdalmasan nyögtek egyet. — Nekem néhány ki is fakadt siránkozott Fred.

— Nekem nem — felelte összeszorított fogakkal George — de lüktetnek, mint a fene… és szerintem meg is nőttek.

— Au! — jajdult fel Harry.

Arcára nyomta a törülközőt, s alatta összeszorította a szemét kínjában. Megint belehasított a fájdalom a sebhelyébe — élesebben, mint az elmúlt hetekben bármikor.

— Mi baj? — kérdezte több hang is.

Harry leeresztette a törülközőt. Csak homályosan látta az öltözőt maga körül, mert nem volt rajta a szemüvege, de annyit így is ki tudott venni, hogy minden arc felé fordul.

— Semmi… — motyogta. — Csak belekaptam a szemembe.

Ronra azonban vetett egy jelentőségteljes pillantást, s mikor a többiek köpenybe burkolózva, mélyen az arcukba húzott süvegben kisorjáztak az öltözőből, Ron hátramaradt vele.

— Mi történt? — kérdezte Ron, miután a sereghajtó Alicia is eltűnt az ajtóban. — A sebhelyed volt?

Harry bólintott.

— De hát… — Ron homlokát ráncolva az ablakhoz lépett, és kipislogott az esőbe — most nem lehet itt a közelünkben. Vagy igen?!

— Nem — motyogta Harry. Visszaroskadt az öltözőpadra, és megdörzsölte homlokát. — Valószínűleg messze jár. Azért fájt a homlokom, mert… mert… dühös.

Gépiesen mondta ki ezeket a szavakat, s maga is elcsodálkozott rajtuk: mintha valaki más beszélt volna helyette. Ugyanakkor tudta, hogy amit mondott, igaz: Voldemort dühös, borzalmasan dühös. Fogalma sem volt, honnan tudja, de tudta.

— Láttad őt? — kérdezte rémülten Ron. — Látomásod volt, vagy valami ilyesmi?

Harry mozdulatlanul meredt maga elé. Várta, hogy elméje és emlékezete kiheverje a sokkoló fájdalmat. Egymásba folyó alakok, hangok zúgó összevisszasága…

— Valamit nagyon akar, és az nem teljesül elég gyorsan… — válaszolt.

Ismét meglepődött saját szavain, és megint érezte, hogy igaz amit mondott.

— De hát… honnan tudod? — értetlenkedett Ron.

Harry megrázta a fejét, és tenyerét az arcára szorította. A nyomástól káprázni kezdett a szeme. Nem látta, csak érezte, hogy Ron leül mellé a padra, és aggódva nézi őt.

— A múltkori is ugyanez volt? — kérdezte fojtott hangon Ron. — Amikor Umbridge szobájában megfájdult a homlokod? Tudodki akkor is dühös volt?

Harry a fejét rázta.

— Hát akkor?

Harry megpróbálta felidézni azt a jelenetet. Ránézett Umbridge-re… megfájdult a sebhelye… és furcsa érzése támadt a gyomra alatt… mintha csuklott volna… Örült… — akkor azért nem jött rá erre, mert közben rémesen érezte magát…

— Voldemort legutóbb örült — felelte Ronnak. — Nagyon örült valaminek. Azt gondolta, hogy valami jó fog történni. És mielőtt visszajöttünk a Roxfortba, az utolsó este — visszagondolt rá, hogyan fájdult meg a sebhelye a Grimmauld téri házban — akkor is dühöngött.

Felemelte a fejét, és ránézett Ronra, aki tátott szájjal bámulta őt.

— Megpályázhatod Trelawney állását, barátom.

— Ez nem jóslás.

— Valóban nem. Tudod, mit csinálsz? — Ron hangjában félelemmel vegyes ámulat csendült. — Olvasol Tudodki gondolataiban!

— Nem, nem — rázta a fejét Harry. — Ezek csak az érzelmei. Időnként megérzem, milyen hangulatban van. Dumbledore szerint tavaly is valami ilyesmi történt. Azt mondta, az hat rám, ha Voldemort a közelemben van, vagy ha fellángol benne a gyűlölet. Hát most már azt is érzem, amikor örül.

Néhány másodpercig mindketten hallgattak. Az eső szaporán kopogott az öltöző tetején.

— El kéne mondanod valakinek — szólalt meg végül Ron.

— A múltkor elmondtam Siriusnak.

— Hát mondd el neki ezt is!

— Hogyan? — morogta bosszúsan Harry. — Umbridge figyeli a baglyokat meg a tüzet is.

— Akkor szólj Dumbledore-nak!

— Mondom, hogy ő úgyis tudja — utasította el az ötletet Harry, azzal felállt, és a vállára kanyarította köpenyét. Ron is felöltözött, s közben tűnődve nézte Harryt.

— Hidd el, Dumbledore-t érdekelné ez a dolog — jegyezte meg.

Harry vállat vont.

— Gyere, menjünk. Még gyakorolnunk kell a némító bűbájt.

Kisiettek a stadionból, és botladozva, csúszkálva elindultak felfelé a füves, sártengerré változott domboldalon. Útközben nem esett több szó köztük. Harry azon töprengett, vajon mi lehet az, amit Voldemort annyira akar, s ami nem történik meg elég gyorsan.

Vannak olyan tervei, amelyeket feltűnés nélkül, egyedül is meg tud valósítani… Olyasmi, amit csak lopással szerezhet meg… Egy fegyverre gondolok. Olyan fegyverre, ami legutóbb nem volt a birtokában. — Harry hosszú idő óta most először gondolkozott el azon, amit a Grimmauld téri házban hallott. Az elmúlt hetekben a roxforti események kötötték le minden figyelmét: Umbridge-dzsel vívott csatája, a minisztérium övön aluli húzásai… De most újra eszébe jutottak Sirius szavai, és eltöprengett rajtuk. Voldemort dühe érthető, ha még mindig nem sikerült megszereznie, amit akart. Talán a Rend meghiúsította a terveit? Megakadályozták, hogy rátegye a kezét a titokzatos fegyverre? De hol lehet az a fegyver? Ki őrzi?

— Mimbulus mimbeltonia — szólalt meg Ron. Harry felocsúdott mély töprengéséből, és gyorsan bemászott a portrélyukon.

A jelek szerint Hermione korán lefeküdt: Csámpás magányosan hevert egy karosszékben, s a kandalló előtti asztalon csinosnak még mindig nem mondható, kötött manósapkák sorakoztak. Harry örült, hogy nincs ott a lány. Így nem kellett se újra beszélnie fájós sebhelyéről, se újra meghallgatnia a tanácsot, hogy forduljon Dumbledore-hoz. Ron, nyugtalan pillantásaiból ítélve, még mindig nem tért napirendre a dolog fölött, ezért Harry gyorsan elővette bájitaltankönyveit. Hozzálátott, hogy befejezze dolgozatát, de csak tettette, hogy a munkára koncentrál: mikor Ron szólt, hogy felmegy lefeküdni, még mindig az első mondatnál tartott.

Eljött és elmúlt az éjfél, s Harry változatlanul a kalánfű, a lestyán és a cickafark felhasználásáról szóló bekezdést olvasta újra meg újra.

— Ezen növények kiváltképpen alkalmasok az agynak gyullasztására, ennek okán gyakorta használtatnak az elmét megbomlasztó vagy zavarossá tévő főzetekben, mikoron a bűbájos vágya nem más, mint forrófejűséget kelteni s meggondolatlanságot… — olvasta a régi-régi szöveget.

…Hermione azt mondta, Sirius meggondolatlan lett, mióta be van zárva a Grimmauld téri házba…

…kiváltképpen alkalmasok az agynak gyullasztására, ennek okán gyakorta használtatnak…

De a Reggeli Próféta azt írná, agygyulladása van, ha hírét vennék, hogy tudja, mit érez Voldemort…

…az elmét megbomlasztó vagy zavarossá tévő főzetekben…

…igen, zavaros ez az egész. Miért tudja, mit érez Voldemort?

Mi köti össze kettejüket? Mi ez a furcsa kapcsolat, amit Dumbledore se tudott igazán megmagyarázni?

…mikoron a bűbájos vágya nem más…

…nincs más vágya, csak aludni egy kicsit…

…mint forrófejűséget kelteni…

…jó meleg és kényelmes ez a karosszék. A eső dobol az ablakon, Csámpás dorombol, a kandallóban pattog a tűz…