J. Rowling - Harry Potter és a Főnix Rendje

A holló továbbra is nyitogatta a csőrét, de hangot már nem tudott kiadni.

— Nagyon szép, Granger kisasszony! — sipította Flitwick professzor. A három jó barát összerezzent. — És most lássuk, mit tud Mr. Weasley!

— Hogy…? Ja… igen — hebegte elpirulva Ron. — Öhm… Silencio!

Akkorát bökött a pálcájával, hogy belekapott vele a béka szemébe. Az állat fájdalmas brekegéssel leugrott az asztalról.

Egyikük sem csodálkozott rajta, hogy Harry és Ron a némító bűbáj további gyakorlását kapta kiegészítő házi feladat gyanánt.

Az eső miatt a tanulóknak nem kellett kimenniük a szünetben az udvarra. Némi téblábolás után Harryék beültek egy első emeleti zajos és zsúfolt tanterembe, ahol a zsibongó diákokon kívül ott volt Hóborc is. A kopogószellem révedező arccal lebegett a csillár mellett, és időnként kilőtt egy-egy tintás galacsint a diákok felé.

Alighogy Harryék leültek, megpillantották Angelinát, aki a beszélgető csoportok között oldalazva feléjük közeledett.

— Megvan az engedély! — újságolta a lány. — Újra összeállhat csapat!

— Szuper! — ujjongott a két fiú.

— Aha! — bólogatott sugárzó arccal Angelina. — Szóltam McGalagonynak, ő meg szerintem jelentette a dolgot Dumbledore-nak. A lényeg az, hogy Umbridge beadta a derekát. Haha! Figyeljetek; szorít minket az idő, úgyhogy este hétkor legyetek a pályán! Gondoljatok bele: csak három hetünk van az első meccsig!

Azzal Angelina sarkon fordult, félrehajolt Hóborc tintás galacsinja elől — ami így egy elsőst talált el — és eltűnt a tömegben.

Ron a kívül vizes, belül párás ablak felé nézett, és mosolya kissé elhalványodott.

— Remélem, estére jobb idő lesz. Mi van, Hermione?

A lány is az ablak felé nézett, de nem úgy, mintha látna is valamit. Tekintete ködös volt, s arcára aggodalmas kifejezés ült ki.

— Csak elgondolkoztam… — szólt.

— Siri… Szipákról? — kérdezte Harry.

— Nem… illetve: is — felelte bizonytalanul Hermione. — Nem vagyok biztos benne… Ugye, jó, amit csinálunk? Mert talán… Hát, nem tudom.

Harry és Ron egymásra néztek.

— Köszönjük! — szólt gúnyosan Ron. — Rendes tőled, hogy ilyen értelmesen elmagyaráztad a problémát.

Hermione úgy nézett rá, mintha most venné csak észre, hogy ott van.

— Azon gondolkoztam — ismételte, már összeszedettebben — hogy tényleg jó ötlet-e elkezdeni ezt a defenzív mágiai szakkört.

— Micsoda?! — hüledezett kórusban a két fiú.

— A te ötleted volt, Hermione! — csattant fel Ron.

— Tudom — bólintott kezeit tördelve a lány — de most, hogy beszéltünk Szipákkal…

— Ő is támogatta! — szólt közbe Harry.

— Igen. — Hermione tekintete megint az ablakra vándorolt. — Éppen azért jutott eszembe, hogy talán mégsem kellene csinálnunk…

Hóborc hason fekve, lövésre kész fúvócsővel beúszott föléjük.

Mindhárman automatikusan a fejük fölé emelték a táskájukat, úgy várták, hogy a kopogószellem lőtávolságon kívülre érjen.

— Tisztázzuk ezt a dolgot! — szólt mérgesen Harry, miután a táskák visszakerültek a padlóra. — Sirius egyetért velünk, ezért azt mondod, hogy mégse csináljuk?

Hermione arca kínzó tanácstalanságot tükrözött. Két kezére meredt, úgy kérdezett vissza:

— Szerinted lehet az ő véleményére hagyatkozni ilyen dolgokban?

— Igen! — vágta rá Harry. — Mindig nagyon jó tanácsokat kaptunk tőle!

Elröppent mellettük egy galacsin, hogy aztán Katie Bell fülében érjen célt. Hermione odafordult, és szórakozottan bámulta Katie-t, aki felpattant, és Hóborc felé hajigált mindent, ami a keze ügyébe került. Így telt el néhány másodperc. Amikor Hermione újra megszólalt, nagyon óvatosan válogatta meg a szavait:

— Szerintem Szipák… eléggé… meggondolatlan lett, mióta be van zárva az anyja házába. Nem érzed úgy, hogy… szeretné, ha egy kicsit… helyette élnénk?

— Mi az, hogy szeretné, ha helyette élnénk? — kérdezett vissza ingerülten Harry.

— Úgy értem… nagyon örülne, ha ő alapíthatna titkos önvédelmi köröket egy minisztériumi ember bosszantására. Megviseli őt, hogy tétlenül kell ülnie… és ezért minket próbál mindenfélére…

Ron megütközve pislogott a lányra.

— Jól mondta Sirius: tényleg úgy beszélsz, mint az anyám.

Hermione az ajkába harapott, és nem felelt. Hamarosan megszólalt a csengő — épp mikor Hóborc besuhant Katie fölé, és ráöntött egy egész üveg tintát a lány fejére.

Az idő a nap hátralevő részében se lett jobb, így Harry és Ron egykettőre bőrig áztak, ahogy hét óra előtt nem sokkal elindultak az ázott füvön a kviddicspálya felé. A égbolt haragosszürkén terpeszkedett fölöttük, s ők fellélegeztek, mikor végre beértek a meleg, világos öltözőbe, bár tudták, hogy nem sokáig maradhatnak e menedékhelyen. Odabent Fred és George épp azon tanakodtak, bevessék-e valamelyik Maximuláns terméküket az edzés szabotálására.

— Nem tudnánk átverni Angelinát — súgta ikertestvérének Fred — Tegnap neki is felkínáltam a Rókázó Rágcsát.

— De Lázralobbantót bevehetnénk — motyogta George. — Azt még senki se ismeri.

— És működik? — kérdezte reménykedve Ron. A tetőn még szaporább dobolásba kezdett az eső, és a szél viharosan zúgott odakint.

— Hát persze! — felelte Fred. — Egy perc alatt felmegy tőle a lázad — És pluszban még szép gennyes keléseid is lesznek — tette hozzá George. — Most épp azoknak az eltüntetésén dolgozunk.

Ron megbámulta az ikreket.

— Nem látok rajtatok keléseket.

— Persze hogy nem látod őket — morogta sötéten Fred. — Olyan helyen vannak, amit nem szoktunk mutogatni társaságban.

— Viszont a seprűlovaglást elég fájdalmassá teszik…

— Figyelem, játékosok! — csendült fel Angelina hangja. A lány a csapatkapitányi szobából lépett az öltözőbe. — Tudom, hogy a körülmények nem épp ideálisak, de mivel elképzelhető, hogy a Mardekár ellen is rossz időben kell játszanunk, használjuk ki az alkalmat, és dolgozzuk ki a stratégiát erre az esetre. Harry, ha jól emlékszem, annak idején, mikor viharban játszottunk a Hugrabug ellen, csináltál valamit a szemüvegeddel.

— Az Hermione műve volt — pontosított Harry. Elővette a pálcáját, megkoccintotta vele szemüvegét, és így szól: — Leperex!

— Jó lesz, ha mindnyájan alkalmazzuk a bűbájt — mondta Angelina. — Ha csak az arcunkat meg tudjuk védeni az esőtől, már akkor is jobban fogunk látni. Na gyerünk, mondjuk együtt… Leperex! Jól van, indulás kifelé!

A csapat tagjai visszadugták varázspálcájukat talárjuk belső zsebébe, vállukra vetették a seprűt, és Angelina nyomában kivonultak az öltözőből.

A mély sárban cuppogó cipővel a pálya közepére baktattak.

Leperex-bűbáj ide vagy oda, a látási viszonyok rémesek voltak. Gyorsan alkonyodott, és az eső sűrű, szürke függönyt eresztett a horizont elé.

— Sípszóra felszállunk! — kiáltotta Angelina.

Harry sarat fröcskölve elrúgta magát a talajtól, és a szélben kissé imbolyogva a magasba röppent. Fogalma sem volt, hogyan fogja ilyen időben megtalálni a cikeszt; az edzéshez használt egyetlen gurkót is alig látta — az már a második percben majdnem fejbe kólintotta — csak lajhárlendüléssel tudott az utolsó pillanatban kitérni. Az ügyes mutatványnak sajnos egyetlen tanúja sem volt — mivel a játékosok nem látták egymást az esőben. A szél megint viharossá erősödött, s Harry a jelentős távolság ellenére is hallotta a tó hullámzó vizébe csapódó esőcseppek zaját.