J. Rowling - Harry Potter és a Főnix Rendje

A kőcsúszdán két negyedéves lány szánkázott le kacagva.

— Ki próbált meg feljönni? — kérdezték, miután talpra szökkentek.

— Én — felelte a még mindig kissé zilált Ron. — Nem tudtam, hogy ez a lépcső ilyen… Ez felháborító! — tette hozzá, miután a két lány vihogva továbbment a portrélyuk felé. — Ha Hermione feljöhet a mi hálótermünkbe, akkor mi miért nem…

— Hát igen, kissé idejétmúlt szabály — szólt Hermione, aki épp akkor csusszant le Harryék mellé. — A Roxfort története szerint az alapítók a lányokat megbízhatóbbnak tartották, mint a fiúkat. Egyébként miért akartatok feljönni?

— Hogy szóljunk neked… Ezt nézd meg! — Ron a hirdetőtáblához vonszolta Hermionét.

Hermione átfutotta a szöveget, s közben egyre jobban elkomorodott.

— Valaki köpött Umbridge-nek! — dühöngött Ron.

— Az ki van zárva — felelte halkan Hermione.

— Ne légy már ilyen naiv! Csak mert te becsületes és szavatartó vagy…

— Nem arról van szó — rázta a fejét Hermione. — Rontást tettem a pergamenre, amit aláírtunk. Higgyétek el, ha a társaságból valaki feljelentett minket Umbridge-nél, látni fogjuk, ki volt az, és nagyon megbánja.

— Miért, mi lesz vele? — kérdezte felcsillanó szemmel Ron.

— Fogalmazzunk úgy, hogy Eloise Midgeon legnagyobb pattanása is bájos kis szeplő ahhoz képes, ami az ő arcára kerül. Gyertek, menjünk le reggelizni, és derítsük ki, mit szólnak a többiek. Vajon mindegyik házban kitették a rendeletet?

Mikor beléptek a nagyterembe, azonnal rájöttek, hogy a hirdetmény nemcsak a Griffendél-toronyban volt olvasható. A teremben a szokásosnál is nagyobb volt a hangzavar. A diákok csoportokba verődve beszélgettek az asztalok mellett, és a téma mindenhol a rendelet volt. Alighogy Harryék leültek, máris odasietett hozzájuk Neville, Dean, Fred, George és Ginny.

— Olvastátok?

— Szerintetek megtudta?

— Most mit lesz?

Mindannyian Harrytől várták a választ. Ő körülnézett, hogy nincs-e tanár a közelben, majd csendesen így szólt:

— Akkor is csináljuk.

— Tudtam, hogy ezt fogod mondani — vigyorgott George, és vállon veregette Harryt.

— A prefektusok is benne vannak? — kérdezte Fred, Ronra és Hermionéra pillantva.

— Persze — felelte higgadtan a lány.

— Jön Ernie és Hannah Abbott — szólt hátrapillantva Ron. — Plusz azok a hollóhátasok meg Smith… de egyikük se túl pattanásos.

Hermione riadtan nézte a közeledőket.

— Nem a pattanás az érdekes! Tiszta bolondok! Most nem jöhetnek ide, az nagyon gyanús lenne!… Üljetek le! — Hermione ezt már csak hangtalanul tátogta, és közben vadul integetett Ernie-nek és Hannah-nak, hogy maradjanak a Hugrabug asztalánál. — Később! Majd… később… beszélünk!

— Szólok Michaelnek — pattant fel Ginny. — Nem normális!

Azzal elsietett a Hollóhát asztala felé. Harry is arra nézett. Cho nem messze ült, és azzal a göndör hajú barátnőjével beszélgetett, akit a Szárnyas Vadkanba is magával hozott. Vajon Cho mer-e még találkozni velük ezek után?

A rendelet valódi súlyára azonban csak reggeli után döbbentek rá, mikor elindultak mágiatörténet-órára.

— Harry! Ron!

Angelina szaladt feléjük, kétségbeesett arccal.

— Semmi baj — szólt fojtott hangon Harry, mikor a lány a közelükbe ért. — Akkor is találkozunk…

— Felfogtátok, hogy ebbe a kviddics is beletartozik? — vágott a szavába Angelina. — Külön engedélyt kell kérnünk, hogy újra összeállhasson a Griffendél kviddicscsapata!

— Micsoda…?! — hüledezett Harry.

— Az nem lehet… — mondta döbbenten Ron.

— Olvastátok a hirdetményt, nem? A csapatokat is írja! Harry… kérlek, könyörgök, ne feleselj Umbridge-dzsel, különben soha többet nem enged minket játszani!

— Jól van, jól van… — csitította Harry a lányt, aki szemlátomást a könnyeivel küszködött. — Ne félj, nem csinálok semmit…

— Fogadjunk, hogy Umbridge bejön mágiatörténetre! — mondta mogorván Ron, mikor elindultak felfelé a márványlépcsőn. — Binnst még nem ellenőrizte. Tuti, hogy ma bejön.

De tévedett. Mikor beléptek a mágiatörténet terembe, egyetlen tanárt találtak ott: Binns professzort, aki szokása szerint néhány centivel a széke fölött lebegett, és már várta, hogy folytathassa altató hatású monológját az óriások háborúiról. Ez alkalommal Harry meg se próbált figyelni, csak szórakozottan firkálgatott a pergamenjére. Mit sem törődött Hermione szemrehányó pillantásaival és bökdösésével, mígnem végül egy különösen fájdalmas bökés után dühösen felpillantott.

— Mit akarsz!?

Hermione az ablak felé mutatott. Harry odanézett, és megpillantotta Hedviget, aki a keskeny ablakpárkányon üldögélt, lábán egy levéllel, és őt nézte. Harry nem értette a dolgot. Nemrég volt reggelizni. Miért nem akkor, a szokásos időben kézbesítette Hedvig a levelet? A teremben már többen is észrevették, és egymásnak mutogatták a madarat.

— Úgy szeretem ezt a baglyot, olyan gyönyörű — hallotta Harry Lavender sóhaját.

Rápillantott Binns professzorra, aki kitartóan folytatta végtelennek tűnő felolvasását. Nem tűnt fel neki, hogy a szokásosnál is kevesebben figyelnek rá. Harry zajtalanul felállt, legörnyedve az ablakhoz osont, és óvatosan kinyitotta.

Arra számított, hogy Hedvig odanyújtja majd neki a lábát, hogy aztán a levéltől megszabadulva továbbrepüljön a bagolyházba. De nem így történt. Amint az ablak elég szélesre nyílt, a bagoly panaszosan huhogva beugrott rajta. Harry újra Binns felé pillantott — a professzor nem nézett fel, aztán becsukta az ablakot, és Hedviggel a vállán visszaosont a helyére. Ott aztán az ölébe vette madarát, és hozzálátott, hogy leoldozza lábáról a levelet.

Ekkor vette csak észre, hogy Hedvig kissé lógatja az egyik szárnyát, és a tollazata is borzas, rendezetlen.

— Megsérült! — súgta oda barátainak.

Hermione és Ron közelebb hajoltak. Hermione még a pennáját is letette.

— Nézzétek… valami történt a szárnyával.

Hedvig reszketett, s mikor Harry megérintette beteg szárnyát, összerándult, és szemrehányóan nézett gazdájára.

— Binns professzor úr — szólalt meg fennhangon Harry. A teremben mindenki felé fordult. — Nem érzem jól magam.

Binns felnézett a jegyzeteiből, és mint mindig, csodálkozva konstatálta, hogy a terem tele van emberekkel.

— Nem érzed jól magad? — ismételte értetlenül.

— Egyáltalán nem — bizonygatta Harry, és Hedviget a háta mögé rejtve felállt. — Szeretnék elmenni a gyengélkedőre.

— Hogyne — bólogatott szórakozottan Binns. — Hogyne… hogyne, a gyengélkedőre… persze, menj csak, menj csak, Perkins…

Harry kisietett a teremből. Miután becsukta maga mögött az ajtót, visszaültette a baglyot a vállára, aztán gyorsan elindult a folyosón, és csak akkor állt meg gondolkozni, miután befordult az első sarkon. Ha teheti, természetesen Hagridhoz vitte volna Hedviget, de mivel a vadőr nem volt elérhető közelségben, jobb híján Suette-Polltstól kellett segítséget kérnie.

A egyik ablakon át kinézett a széljárta parkba. A tanárnőnek nyoma sem volt Hagrid kunyhója környékén. Ha nem volt órája, a tanári szobában kellett lennie. Harry elindult lefelé az erőtlenül huhogó s kissé szédelgő Hedviggel a vállán.

A tanári szoba ajtaját két oldalról egy-egy szárnyas kőszörny őrizte. A közeledő Harry láttán az egyik károgó hangon megszólalt: