J. Rowling - Harry Potter és a Főnix Rendje

— Micsoda!? — hördült fel. — A húgom… Ginny… jár… mi van Michael Cornerrel!?

— Szerintem Michael és a barátai azért jöttek el, mert Ginny elmondta nekik — ismételte türelmesen Hermione. — Persze azért valamennyire biztos érdekli is őket a dolog…

— Mióta… mikor…? — hüledezett tovább Ron.

— A karácsonyi bálon ismerkedtek meg, és tavaly év végén jöttek össze.

Időközben kiértek a főutcára, és Hermione megállt a Calamus Pennabolt kirakata előtt, hogy megszemléljen néhány fácántollból készült, szép írószerszámot. — Hm… kellene már egy új penna.

Azzal bement a boltba. Harry és Ron követték.

— Melyik volt az a Michael Corner? — kérdezte feldúltan Ron.

— Az a fekete hajú fiú — felelte Hermione.

— Annak nem tetszett a képe — vágta rá Ron.

— Nahát, ki hitte volna? — dörmögte Hermione.

Ron kiskutyaként követte a lányt a réztartókba dugott tollak sora mentén.

— De hát azt hittem, Ginny bele van zúgva Harrybe! — mondta szinte kétségbeesetten.

Hermione lesajnáló pillantást vetett rá, és megcsóválta a fejét, aztán tovább vizsgálgatott egy hosszú, fekete-arany pennát.

— Az régen volt — mondta, majd Harrynek címezve hozzátette — Persze most is kedvel téged.

Harry lelki szemei előtt még mindig az integető Cho képe lebegett, úgyhogy közel sem találta olyan érdekesnek a témát, mint a felháborodott barátja. Rádöbbent viszont valamire, ami addig fel se tűnt neki.

— Szóval ezért hallom a hangját — fordult Hermionéhoz. — Azelőtt soha nem szólalt meg, ha én is jelen voltam.

— Aha — felelte szórakozottan a lány. — Igen, azt hiszem, ezt veszem meg…

A pénztárhoz lépett, és leszámolt tizenöt sarlót meg két knútot.

Ron még mindig ott lihegett a sarkában.

— Ron! — szólt szigorúan Hermione, miután megfordult, és rálépett a fiú lábára — Ginny pont azért nem mondta el neked, hogy jóban van Michaellel, mert tudta, hogy jelenetet fogsz rendezni. Nagyon kérlek, hagyd abba végre a sápítozást. Nem tudom, miért kell ezen kiakadni.

— Mi az, hogy… Ki sápítozik? Miért lennék kiakadva…

Időközben ismét kiléptek az utcára. Ron menet közben is kitartóan motyogta átkait Michael Cornerre. Hermione megcsóválta a fejét, és Harryhez fordult:

— Ginnyékről jut eszembe… Mi van veled és Chóval?

— Hogyhogy mi van? — kérdezett vissza gyorsan Harry. Olyan érzése támadt, mintha forró víz zubogna fel a tagjaiban, s arcát egyszerre szúrni kezdte a hideg levegő — hát ennyire látszik rajta, mit érez?

Hermione finoman elmosolyodott.

— Cho le se tudja venni rólad a szemét.

Harry még soha nem látta ilyen gyönyörűnek Roxmorts falut…

Harrynek év eleje óta nem volt ilyen vidám hétvégéje. Jóllehet a vasárnap nagy része arra ment rá, hogy Ronnal házi feladatokat körmöltek — ami nem volt túl szívderítő elfoglaltság — de mivel a napos idő kitartott, ahelyett, hogy a klubhelyiségben gubbasztottak volna, kiköltöztek a tó partjára egy árnyas bükkfa alá. Hermione, akinek természetesen nem volt lemaradása a házi feladatokkal, egy gombolyag gyapjúfonalat vitt ki magával, s megbűvölt kötőtűi egész idő alatt ott csattogtak mellette, újabb és újabb sapkákat meg sálakat gyártva.

Harryt most már határozottan elégtétellel töltötte el a tudat, hogy kulcsszerepet játszik egy olyan akcióban, amivel borsot törnek Umbridge és a minisztérium orra alá. Újra meg újra felidézte magában a szombati megbeszélés képeit: a kocsmába besereglő diákokat, akik mind tanáruknak akarták őt; a bámulatot, ami kiült az arcokra, mikor szóba kerültek a kalandjai… Chót, amint a Trimágus Tusán nyújtott teljesítményét méltatta… Vannak hát emberek, nem is kevesen, akik nem nagyotmondó félnótásnak, hanem igazi hősnek tartják őt! Ez a gondolat annyira fellelkesítette Harryt, hogy még a rémesnek ígérkező hétfői nap reggelén is virágos hangulatban ébredt.

Együtt indultak el Ronnal reggelizni. A csigalépcsőn lefelé baktatva az esti kviddicsedzésről beszélgettek, amelyen Angelina egy új trükköt, a lajhárlendülést készült gyakoroltatni velük.

Annyira elmerültek a témában, hogy csak a napsütötte klubhelyiség közepére érve tűnt fel nekik a hirdetőtáblánál összeverődött csoport.

A táblán egy új pergamenlap függött, de akkora, hogy eltakart minden korábban kitűzött hirdetményt: az eladó használt tankönyvek címeit, Árgus Frics intelmeit, a kviddicsedzések rendjét, a cserére felkínált csokibékás kártyák listáját, a Weasley ikrek legújabb ajánlatát a pénzhiányban szenvedőknek, a roxmortsi hétvégék dátumait és az elveszett, illetve talált tárgyak listáját. Az új hirdetményt nagy fekete betűkkel nyomtatták, s az alján a cikornyás írás mellett hivatalosnak tűnő pecsét díszelgett.

A ROXFORTI FŐINSPEKTOR RENDELKEZÉSE

A Roxfort tanulóinak körében működő minden szervezet, egyesület, egylet, társaság, csapat és kör ezennel feloszlatásra kerül.

Szervezet, egyesület, egylet, társaság, csapat és kör alatt jelen rendelkezés szempontjából három vagy több diák rendszeres találkozása értendő.

A fenti egyesülések újbóli megszervezésére a főinspektor (Umbridge professzor) adhat engedélyt.

Az iskolában nem működhet semmiféle szervezet, egyesület, egylet, társaság, csapat vagy kör a főinspektor tudta és beleegyezése nélkül.

Az a tanuló, aki a főinspektor engedélye nélkül szervezetet, egyesületet, egyletet, társaságot, csapatot vagy kört alakít, illetve ilyenbe tagként belép, eltanácsoltatik az iskolából.

Jelen intézkedés alapját a 24-es számú oktatásügyi rendelet képezi.

Harry és Ron néhány megszeppent másodéves feje fölött olvasták el a hirdetményt.

— Ez azt jelenti, hogy megszűnik a köpkőklub? — kérdezte az egyik másodikos a barátjától.

— A köpkövezést talán nem fogják betiltani — morogta sötéten Ron, a kérdező nagy ijedségére. — De asszem, nekünk nem sietnek engedélyt adni — tette hozzá Harryhez fordulva, miután a másodikosok elmentek.

Harry újra elolvasta a rendelkezést. Jókedve nyomtalanul eltűnt, és már remegett a gyomra a dühtől.

— Ez nem véletlen — morogta ökölbe szorult kézzel. — Umbridge tudja.

— Kizárt dolog — vágta rá Ron.

— Más vendégek is voltak a kocsmában rajtunk kívül. És akik eljöttek a megbeszélésre… Honnan tudhatnánk, hogy megbízhatók? Bármelyik elmehetett Umbridge-hez beköpni minket.

Hogy is ringathatta magát abba a hitbe, hogy az a sok ember mind kedveli őt és felnéz rá…?

Ron öklével a tenyerébe csapott.

— Zacharias Smith! — sziszegte. — De annak a Michael Cornernek is olyan alattomos képe volt…

Harry a lányok hálói felé vezető ajtóra pillantott.

— Hermione vajon már látta ezt?

— Gyerünk, beszéljünk vele! — vágta rá Ron, azzal az ajtóhoz ugrott, kinyitotta, és elindult felfelé a csigalépcsőn.

Már a hatodik fokon járt, mikor egyszerre vijjogó szirénaszó harsant fel, és a lépcső egy szempillantás alatt meredek, sima kőcsúszdává változott. Ron még egy-két másodpercig kézzel-lábbal kapálózva küzdött, aztán hanyatt esett, lecsúszott, és háton fekve csúszott Harry lába előtt.

— Öhm… úgy rémlik, nekünk nem szabad felmenni a lányok szobáiba — szólt Harry, és nevetését visszafojtva talpra segítette barátját.