J. Rowling - Harry Potter és a Főnix Rendje

Az újonnan érkezettek két-három fős fürtökben elhelyezkedtek Harry, Ron és Hermione körül. Egyesek arca izgalmat tükrözött, másoké kíváncsiságot, Luna Lovegood pedig merengve bámult a semmibe. Miután az utolsó ember is megtalálta a helyét, a társaság elcsendesedett, és mindenki Harryre függesztette a tekintetét.

— Hát akkor… — szólalt meg Hermione, a lámpaláztól kicsit cincogó hangon — sziasztok.

A hallgatóság figyelme most őrá fordult, bár a tekintetek rendszeresen visszatértek Harryre.

— Hát… öhm… Tudjátok, miért vagyunk itt. Öhm… öö… Harry arra gondolt… (Harry csúnyán nézett rá.) pontosabban eredetileg én gondoltam rá… hogy jó lenne, ha azok, akik sötét varázslatok kivédését akarnak tanulni — mármint akik rendesen akarják tanulni, nem úgy, ahogy Umbridge gondolja… — Hermione hangja egyszerre sokkal erősebben és magabiztosabban csengett — …mert amit ő tart, az nem nevezhető sötét varázslatok kivédése órának…

— Úgy van! — helyeselt Anthony Goldstein, amire Hermione még jobban kihúzta magát.

— Szóval arra gondoltam, jó lenne, ha önállósítanánk magunkat.

Szünetet tartott, váltott egy pillantást Harryvel, majd folytatta:

— Ez alatt azt értem, hogy szervezzünk magunknak önvédelmi tanfolyamot. Nem elméletit, hanem olyat, ahol gyakoroljuk az igazi varázslatokat…

— De azért az RBF-et is meg akarjátok szerezni sötét varázslatok kivédéséből, ugye? — kérdezte Michael Corner.

— Persze — vágta rá a lány. — De szerintem annál most több kell nekünk. Valóban képesnek kell lennünk rá, hogy megvédjük magunkat, mert… — Itt nagy levegőt vett. — …mert Voldemort nagyúr visszatért.

A reakció azonnali volt és cseppet sem meglepő. Cho barátnője felsikoltott, és leöntötte magát a vajsörével, Terry Boot egész testében összerándult; Padma Patil megborzongott, Neville pedig fura nyikkanást hallatott, amit aztán köhögésnek próbált álcázni: Közben mindenki állhatatosan és szinte éhes tekintettel Harryre meredt.

— Szóval ez a terv — folytatta Hermione. — Ha benneteket is érdekel a dolog, meg kell beszélnünk, hogyan fogunk…

— Mi bizonyítja, hogy Tudodki visszatért? — kérdezte meglehetősen barátságtalanul a szőke hugrabugos kviddicsező.

— Dumbledore hisz benne… — kezdte Hermione.

— Mármint Dumbledore hisz neki — vágta rá a szőke fiú, Harry felé biccentve.

— Ki vagy? — mordult rá gorombán Ron.

— Zacharias Smith — felelte a fiú — és szerintem jogunk van tudni, miből gondolja Potter, hogy Tudodki visszatért.

— Várjatok! — avatkozott közbe sietve Hermione. — Most nem ezt kell megbeszélnünk…

— Semmi baj, Hermione — szólalt meg Harry.

Lassan derengeni kezdett neki, miért sereglett oda annyi ember.

Hermionénak számítania kellett volna erre: sok diákot — talán a többséget — az csábította a kocsmába, hogy első kézből hallhatják Harry történetét.

— Azt kérded, miből gondolom, hogy Tudodki visszatért? — ismételte Zacharias szemébe nézve. — Abból, hogy találkoztam vele. Dumbledore tavaly az egész iskolának elmondta, mi történt. Ha neki nem hittetek, nekem sem fogtok, és nem akarom azzal tölteni a napomat, hogy győzködjelek titeket.

Mindenki visszafojtott lélegzettel hallgatta őt. Harrynek az volt a benyomása, hogy a kocsmáros is fülel, ugyanis már jó ideje ugyanazt a poharat törölgette a koszos ruhával — amitől a pohár csak egyre piszkosabb lett.

Zacharias nem szeppent meg.

— Dumbledore tavaly csak annyit mondott, hogy Tudodki megölte Cedric Diggoryt, és te visszahoztad Diggory holttestét a Roxfortba. Nem árult el részleteket, nem derült ki, pontosan hogyan halt meg Diggory, pedig szerintem mindenkit érdekelt volna…

— Akit csak az érdekel, milyen, mikor Voldemort megöl valakit, az hiába jött ide — felelte Harry. Kezdett kijönni a béketűrésből, ami mostanában nem volt szokatlan nála. — Nem fogok Cedric Diggoryról beszélni. Érthető? Úgyhogy nyugodtan elmehetsz, ha akarsz.

Harry dühös pillantást vetett Hermione felé. Úgy érezte, a lány közszemlére tette őt, mint valami furcsa torzszülöttet — és persze mindenki eljött, hátha a bolond előadja a meséjét.

Zacharias Smith nem állt fel, de azért továbbra is szúrós szemmel nézte Harryt.

— Hát akkor… — vette ismét magához a szót Hermione (s hangja megint elvékonyodott egy kissé) — …ahogy mondtam… ha akartok rendes önvédelmet tanulni, akkor meg kell beszélnünk, hogyan csináljuk, milyen gyakran találkozunk, és hol legyen a…

— Igaz az — szakította félbe Hermionét a hosszú copfos lány Harryre nézve — hogy tudsz patrónust megidézni?

A csoporton az érdeklődés moraja futott végig.

— Igen — felelte tartózkodóan Harry.

— Inkarnálódott patrónust?

A szó egy emléket ébresztett Harryben.

— Öhm… nem ismered te véletlenül Madam Bonest? — kérdezte a lánytól.

A lány elmosolyodott.

— Ő a nagynéném — felelte. — Susan Bones vagyok. Mesélt nekem a tárgyalásodról. Szóval… tényleg igaz? Szarvas alakú a patrónusod?

— Igen.

— Tyű, Harry! — álmélkodott Lee Jordan. — Nem is tudtam!

— Anya azt mondta Ronnak, hogy ne terjesszük — magyarázta vigyorogva Fred. — Szerinte így is épp eléggé reflektorfényben vagy.

— Jól mondta — dörmögte Harry, mire néhányan felnevettek.

A lefátyolozott boszorkány kicsit fészkelődni kezdett.

— És tényleg te ölted meg a Baziliskust? Azzal a karddal, ami Dumbledore szobájában van? — folytatta Harry faggatását Terry Boot. — Az egyik festmény mesélte nekem még tavaly…

— Igen — felelte zavartan Harry.

Justin Finch-Fletchley elismerően füttyentett, a Creevey fivérek ámulva összenéztek, Lavender Brown pedig eltátotta a száját.

Harrynek kezdett melege lenni a gallérja alatt; eltökélte, hogy még véletlenül se néz Cho felé.

— És mikor elsősök voltunk — tódította Neville — megmentette azt a bölcs követ…

— A bölcsek kövét — javította ki Hermione.

— Igen, azt… Megmentette Tudjátokkitől — fejezte be Neville.

Hannah Abbott szeme akkora lett, mint egy aranygalleon.

— És azt se felejtsük el — szólalt meg Cho Chan, Harry azonnal felé fordult; a lány mosolyogva nézett rá, (amitől neki újabb szaltót ugrott a gyomra) — hogy kiállta a Trimágus Tusa próbáit. Kijátszotta a sárkányokat, a sellőket, az akromantulát…

A diákok elismerően sustorogtak és bólogattak. Harry igyekezett szerényen mosolyogni, de közben minden belső szerve ficánkolt az örömtől. Cho dicsérő szavai után egyenesen nehezére esett elmondani azt, amit megfogadott, hogy mindenképp tisztázni fog:

— Figyeljetek! — szólt, mire a társaság nyomban elcsendesedett — nem akarom, hogy álszerénynek tartsatok, de… minden esetben kaptam valamilyen segítséget…

— A sárkánynál nem — vágta rá Michael Corner. — Az káprázatos repülés volt…

— És idén nyáron se segített neked senki elkergetni a dementorokat — jegyezte meg Susan Bones.

— Nem — ismerte el Harry. — Jól van, tudom, hogy bizonyos dolgok segítség nélkül sikerültek. Csak azt akarom mondani…

— Kimagyarázod magad, hogy ne kelljen semmit megmutatnod nekünk? — vágott a szavába Zacharias Smith.

— Van egy ötletem — szólalt meg Ron, mielőtt Harry válaszolhatott volna. — Mi lenne, ha befognád végre a szádat?

Úgy nézett a fiúra, mintha legszívesebben páros lábbal ugrálna a fején. Zacharias elvörösödött.