J. Rowling - Harry Potter és a Főnix Rendje

Az elmúlt két hétben nagyon is sokat rágódott Hermione javaslatán. Néha, csakúgy mint első hallásra, képtelen ötletnek érezte, máskor viszont azon kapta magát, hogy gondolatban gyűjtögeti azokat a varázslatokat, amelyek jó szolgálatot tettek neki a sötét bestiákkal és halálfalókkal való találkozásai során — vagyis elkezdett órákat tervezgetni…

— Igen… — szólalt meg vonakodva, mikor már nem tudott tovább úgy tenni, mintha érdekesnek találná az Ázsiai ellenszérumok at — igen, gondolkodtam rajta.

— És?

— Nem tom.

Harry Ronra pillantott.

— Én mindig is jó ötletnek tartottam — jelentette ki Ron. Látva, hogy Harry nem készül ordibálni, most már hajlandó volt részt venni a beszélgetésben.

Harry nyugtalanul fészkelődni kezdett.

— Ugye, megértettétek, amit akkor mondtam? Hogy nagyrészt a szerencsén múltak ezek a dolgok?

— Persze, Harry — hagyta rá szelíden Hermione — de akkor sincs értelme tagadni, hogy jó vagy a sötét varázslatok kivédésében. Tavaly te voltál az egyetlen, akinek sikerül teljesen leküzdeni az Imperius-átkot. Patrónust tudsz megidézni, képes vagy egy csomó olyan dologra, amire a felnőtt varázslók közül se mindenki… Viktor is azt mondta, hogy…

Ron olyan hirtelen fordította a fejét Hermione felé, hogy beleroppant a nyaka.

— Igen? — kérdezte a tarkóját masszírozva. — Mit mondott Vikike?

— Kac-kac! Jaj de vicces! — vágott egy mérges fintort Hermione — azt mondta, Harry olyanokat tud, amit még ő se. Pedig ő végzős volt a Durmstrangban.

Ron gyanakodva fürkészte a lányt.

— Nehogy azt mondd, hogy még mindig tartod vele a kapcsolatot!

— És ha igen, akkor mi van? — Hermione hangja hűvös-dacos volt, de az arcán piros foltocska jelent meg. — Azzal levelezem, akivel akarok…

— De ő nem csak levelezni akart veled — mondta szemrehányóan Ron.

Hermione sóhajtva megcsóválta a fejét, majd ismét Harryhez fordult:

— Na, mi a válaszod? Tanítasz minket?

— Csak téged meg Ront, igaz?

— Hát… — Hermione megint zavarba jött egy kicsit. — Légy szíves, ne kezdj megint tombolni… de szerintem mindenkit tanítanod kéne, akit érdekel a dolog. Végül is arról van szó, hogy megtanulnánk védekezni Vo-Voldemorttal szemben… Szóval nem lenne igazságos elzárni mások elől ezt a lehetőséget.

Harry eltöprengett a dolgon, aztán így felelt:

— Nem hiszem, hogy rajtatok kívül bárki is kíváncsi lenne rám. Ha nem tudnád, dilis vagyok.

— El se hinnéd, hány embert érdekelnek a tapasztalataid — mondta komolyan Hermione. — Figyelj… — Odahajolt Harryhez. Ron, aki még mindig gyanakodva figyelte őt, most szintén közelebb húzódott, hogy hallja a folytatást. — Október első hétvégéjén lemehetünk Roxmortsba. Mit szólnál, ha a faluban összeülnénk az érdeklődőkkel, és megbeszélnénk a részleteket?

— Miért nem lehet itt az iskolában összeülni? — kérdezte Ron.

— Azért — felelte Hermione, miközben újra a kínai falókáposzta rajza fölé hajolt — mert Umbridge nem lelkesedne, ha megtudná, mire készülünk.

Harry örömmel várta a roxmortsi hétvégét, bár egy dolog aggasztotta. Sirius a szeptember eleji kandallós beszélgetés óta nem hallatott magáról — bizonyára megsértődött, amiért szinte megtiltották, hogy elmenjen Roxmortsba — de Harry tartott tőle, hogy keresztapja a veszélyre fittyet hányva mégiscsak tiszteletét teszi majd a faluban. Mihez kezdenek, ha mint nagy fekete kutya egyszer csak szembejön velük Roxmorts főutcáján, talán épp Draco Malfoy szeme láttára?

— Végül is normális, hogy néha ki akar szabadulni abból a házból — mondta Ron, mikor Harry megosztotta aggodalmát barátaival. — Bujdosnia sem lehetett valami kellemes, de akkor legalább szabad volt. Most meg ott kuksolhat egy házban, összezárva azzal a lökött manóval.

Hermione csupán egy rosszalló pillantással reagált a Siport becsmérlő jelzőre.

— Az a gond — fordult Harryhez — hogy amíg V-Voldemort… Jaj, Ron, maradj már! Szóval amíg le nem leplezi magát, addig Siriusnak lapítania kell. Azok az ostobák a minisztériumban nem fogják elismerni az ártatlanságát, amíg be nem látják, hogy Dumbledore végig igazat mondott. De amint elkezdenek az igazi halálfalókra vadászni, rögtön kiderül, hogy Sirius nem tartozik közéjük… Hiszen például nincs rajta a Jegy.

— Sirius nem olyan bolond, hogy ekkorát kockáztasson — vélekedett Ron. — Különben is, Dumbledore nagyon bepöccenne, ha eljönne, és Sirius hallgat Dumbledore-ra, még ha bosszantja is, hogy utasításokat kap.

Harry továbbra is aggódó arcot vágott, úgyhogy Hermione témát váltott. — Figyelj, Ronnal puhatolóztunk azoknál, akikről úgy gondoltuk, hogy szívesen tanulnának önvédelmet, és egypár ember tényleg érdeklődött. Azt mondtuk nekik, hogy Roxmortsban találkozunk.

— Aha — felelte szórakozottan Harry, akinek még mindig Siriuson járt az esze.

— Ne aggódj érte, Harry — mondta csendesen Hermione. — Van elég gondod Sirius nélkül is.

Hermionénak ebben teljesen igaza volt. Harry még mindig nem érte utol magát a házi feladatokkal, bár mióta nem kellett minden estéjét Umbridge-nél töltenie, sokat ledolgozott a lemaradásból.

Most Ron volt állandó időzavarban, hiszen neki a heti kétszeri kviddicsedzés mellett még prefektusi feladatait is el kellett látnia.

Viszont Hermione, aki több órára járt, mint a fiúk, nemcsak hogy mindig elkészült a házi feladataival, de arra is maradt ideje, hogy további manóruhákat kössön. Harrynek el kellett ismernie, hogy a lány kézimunkatudása fejlődik: egyre több elkészült művéről lehetett megállapítani hogy sapka-e vagy zokni.

A roxmortsi kirándulás napja derült, de szeles idővel köszöntött rájuk. Reggeli után sorba álltak Frics előtt, aki ellenőrizte, hogy rajta van-e a nevük azoknak a diákoknak a listáján, akiknek valamelyik szülőjük vagy a gondviselőjük írásban engedélyezte Roxmorts meglátogatását. Harry némi bűntudattal gondolt rá, hogy ha nincs Sirius most nem mehetne le a faluba.

Amikor ő lépett Frics elé, a gondnok mélyet szippantott a levegőből, mintha valamiféle szagot keresne. Aztán mogorván biccentett — pofazacskói beleremegtek — és Harry kisétált a napsütötte bejárati kőlépcsőre.

— Öhm… miért szagolt meg téged Frics? — kérdezte Ron, miután a három jó barát sietős léptekkel elindult a roxforti birtok kapuja felé vezető széles úton.

— Ellenőrizte, hogy nincs-e trágyaszagom — felelte nevetve Harry. — Nem is meséltem nektek…

Azzal beszámolt róla, hogyan támadt rá Frics a bagolyházban, az állítólagos trágyagránát-rendelést keresve rajta. Meglepetésére Hermione kifejezetten érdekesnek találta a történetet.

— Azt mondta, fülest kapott róla, hogy trágyagránátokat rendelsz? De hát ki mondhatta neki ezt?

— Nem tom — vonta meg a vállát Harry. — Lehet, hogy az a mókamester Malfoy.

Áthaladtak a szárnyas vadkanszobrokkal díszített kapuoszlopok között, majd rákanyarodtak a faluba vezető útra.

— Malfoy? — ismételte kétkedve Hermione. — Hát… igen… lehet…

Ezután gondolataiba merült, és az út hátralevő részében egy szót se szólt.

— Hova megyünk? — kérdezte Harry, mikor beértek a faluba. — A Három Seprűbe?

— Öhm… nem — felelte felocsúdva Hermione. — Nem, az mindig tele van, és nagyon zajos. Azt beszéltem meg a többiekkel, hogy a Szárnyas Vadkanban találkozunk. Tudjátok, a másik kocsmában, ami egy mellékutcában van. Elég ócska hely, a diákok nem nagyon járnak oda, szóval nem kell félni, hogy kihallgatnak minket.