J. Rowling - Harry Potter és a Főnix Rendje

— Nem, igazad van, ezen a szintem már nem lehet csak könyvekből tanulni — folytatta Hermione. — Rendes tanárra van szükségünk, aki megmutatja, hogyan kell használni a bűbájokat, és segít a gyakorlásban.

— Ha Lupinra gondolsz… — kezdte Harry.

— Nem, nem Lupinra gondolok — rázta a fejét Hermione. — Neki épp elég dolga van a Rendben, és különben is, vele legfeljebb a roxmortsi hétvégéken találkozhatnánk.

— Hát akkor ki tanítson minket? — kérdezte Harry.

Hermione mélyet sóhajtott.

— Szerintem egyértelmű — mondta. — Te vagy az alkalmas ember, Harry.

A kijelentést néhány másodperces csend követte. A tűz halkan ropogott, s Ron háta mögött egy fuvallat megzörgette az ablak üvegét.

— Mire vagyok én alkalmas…? — kérdezte pislogva Harry.

— Arra, hogy sötét varázslatok kivédésére taníts minket.

Harry rábámult Hermionéra. Utána Ronra nézett, készen arra, hogy fájdalmas pillantást váltson vele, ahogy azt a lány valóságtól elrugaszkodott ötletei hallatán mindig szokták. Ron azonban, nagy ijedségére, nem fintorodott el, hanem töprengve ráncolta a homlokát, majd így szólt:

— Nem is rossz ötlet…

— Mi nem rossz ötlet…?! — kérdezte Harry.

— Hát az, hogy te taníts minket.

— Na ne…

Harry elvigyorodott; most már biztos volt benne, hogy barátai csak ugratják.

— Én nem vagyok tanár, nem tudok…

— Harry, te vagy a legjobb az évfolyamunkban sötét varázslatok kivédéséből — szögezte le Hermione.

— Én? — Harry még szélesebb vigyorra húzta a száját. — Hiszen minden vizsgán jobb voltál nálam…

— Még ez se stimmel — rázta a fejét a lány. — Harmadikban te voltál a jobb — és az volt az egyetlen év, amikor mindketten vizsgáztunk és normális tanárunk volt. De most nem vizsgaeredményekről beszélek, hanem mindarról, amit tettél!

— Miért, mit csináltam?

Ron Hermionéhoz fordult.

— Lehet, hogy tényleg nem sokra megyünk egy ilyen tespedt agyú tanárral — mondta huncut mosollyal, aztán a töprengő Monstrót utánozva összeráncolta arcát. — Hogy is volt… elsős korunkban… megakadályoztad, hogy Tudodki megkaparintsa a bölcsek kövét.

— Az nem a tudásomon múlott — vetette ellen Harry. — Szerencsém volt…

— Másodikban — vágott a szavába Ron — megölted a Baziliskust és végeztél Denemmel.

— Igen, de Fawkes segített…

— Harmadikban — emelte fel a hangját Ron — elkergettél vagy száz dementort…

— Tudod, hogy akkor is mázlim volt. Ha nincs az időnyerő…

— Tavaly — harsogta Ron — megint megvédted magad Tudodkivel szemben!

— Hallgassatok már végig! — csattant fel Harry. — Ez nagyon jól hangzik így felsorolva, de minden esetben szerencsém volt! Csak sodródtam az eseményekkel, nem volt tervem, azt tettem, ami ép eszembe jutott, és majdnem mindig segített valaki vagy valami.

Ron és Hermione somolyogtak. Harryt egyre jobban elfutotta méreg, bár nem is igazán tudta, miért.

— Ne vigyorogjatok úgy, mintha jobban tudnátok! Én voltam ott nem ti! Én tudom, hogy történtek ezek a dolgok! Egyszer sem azért menekültem meg, mert olyan jól értek az önvédelemhez, hanem azért, mert a megfelelő pillanatban segítséget kaptam, vagy mert ráhibáztam valamire — az események irányítottak engem, nem én irányítottam az eseményeket… Ne nevessetek!

A futkároldatos edény a padlóra zuhant, és összetört. Harry azon kapta magát, hogy áll, de nem emlékezett rá, mikor pattant fel. Csámpás bemenekült egy kanapé alá, Ron és Hermione arcáról pedig most már eltűnt a mosoly.

— Fogalmatok sincs, milyen érzés életveszélyben lenni! Egyikőtöknek se kellett még soha szembenézni Voldemorttal! Azt hiszitek annyi az egész, hogy bemagolunk egy csomó átkot, aztán a képébe szórjuk? Az nem olyan, mint az órán! Ott állsz, és tudod, hogy semmi más nem választ el a haláltól, csak a… csak az eszed vagy a lélekjelenléted vagy mit tudom én! Még gondolkozni se tud rendesen az ember, amikor fél másodpercre van attól, hogy megöljék vagy megkínozzák, vagy a szeme láttára meggyilkolják a barátait! Arra senki nem tanít meg minket, hogy mit kell tennünk ilyen helyzetben! Szó sincs róla, hogy Diggory béna volt, én meg ügyes voltam, és azért maradtam életben. Értsétek már meg, fordítva is történhetett volna! Rám még szüksége volt Voldemortnak, azért nem ölt meg rögtön…

— Egy szót se szóltunk Diggoryról — védekezett Ron. — Nem mondtunk semmi ilyesmit, Harry… Teljesen félreérted!

Segélykérően pillantott Hermionéra, aki viszont elkerekedett szemmel nézte Harryt.

— Hát nem érted? — szólt az őszinte tisztelet hangján. — Pontosan ért van szükségünk rád… Azt akarjuk tudni, hogy valójában milyen szembenézni… V… Voldemorttal.

Hermione talán életében először mondta ki a gonosz varázsló nevét, s ha más nem, ez lecsillapította Harryt. Zihálva visszaroskadt a székére. Most jutott csak el a tudatáig, hogy jobb keze megint rettenetesen fáj. Már bánta, hogy dühében kiöntötte a futkárloboncoldatot.

— Szóval… kérlek, gondolkodj a dolgon — mondta csendesen Hermione. — Megteszed?

Harry most már szégyellte magát kirohanása miatt. Rábólintott a kérésre, bár szinte fel se fogta, mibe egyezett bele.

Hermione felállt.

— Megyek lefeküdni — szólt megjátszott könnyedséggel. — Hát… Jó éjt!

Ron is kikászálódott a karosszékéből.

— Te nem jössz? — kérdezte félszegen.

— De — felelte Harry. — Majd mindjárt… Ezt még feltakarítom.

Rámutatott az összetört edényre. Ron bólintott, és elindult.

— Reparo! — motyogta Harry, pálcájával a porceláncserepek felé bökve. Azok egy szempillantás alatt összeálltak edénnyé. A kiömlött futkárloboncoldatot viszont már semmilyen varázslat nem gyűjthette össze.

Harry egyszerre halálosan kimerültnek érezte magát. Erős kísértést érzett, hogy egyszerűen hátradőljön a székében, és lehunyja a szemét. Végül mégis összeszedte magát, feltápászkodott, és követte Ront a hálóterembe. Ezen az éjszakán is hosszú folyosókról és zárt ajtókról álmodott, s reggel arra ébredt, hogy megint sajog a feje.

A következő két hétben Hermione nem hozta újra szóba ötletét, hogy Harry sötét varázslatok kivédése órákat tartson nekik. Harrynek közben végre-valahára lejárt a büntetőmunkája (de félő volt, hogy a bekarcolt felirat most már élete végéig ott marad a kézfején). Ron részt vett további négy kviddicsedzésen, és a második kettőn már egyszer se kiabáltak vele. Idővel mindhárman megtanulták bűbáj segítségével eltüntetni az egeret (Hermionénak pedig már kismacskával is sikerült a mutatvány). Aztán egy csúnya, szeles, szeptember végi estén, mikor mindhárman a könyvtárban ültek, és bájital-hozzávalók leírását tanulmányozták Piton órájára, újra szóba került a téma.

— Mondd csak, Harry — szólalt meg váratlanul Hermione — gondolkoztál a dolgon? A sötét varázslatok kivédésén?

— Persze… — morogta Harry — az a banya tesz róla, hogy minden óráját megemlegessük.

— Nem, én arra a dologra gondolok, amit Ronnal mondtunk…

Ron riadt-fenyegető pillantást vetett Hermionéra, de a lány csak legyintett.

— Jó, amit én mondtam… hogy taníthatnál minket.

Harry nem válaszolt rögtön. Úgy tett, mintha egy nagyon érdekes bekezdésre bukkant volna az Ázsiai ellenszérumok című könyvben, mert nem akarta hangosan kimondani, ami most átfutott a fején.