J. Rowling - Harry Potter és a Főnix Rendje

Harry kinyitotta az Álom a jóslásbant, de titkon Umbridge-et figyelte. Az néhány percig jegyzetelt, aztán felállt, és Trelawney nyomába szegődött. Hallgatta a diákokkal folytatott beszélgetését, s néha közbe is szúrt egy-egy kérdést. Harry gyorsan a könyv fölé hajolt.

— Mondj egy álmot! — morogta oda Ronnak. — Lehet, hogy idejön a vén varangy…

— Én a múltkor már mondtam — tiltakozott Ron. — Most te jössz!

— Nem tudok… — Harry nem emlékezett rá, hogy az elmúlt pár napban bármit is álmodott volna. — Na jó, mondjuk, hogy… mondjuk, hogy álmomban belefojtottam Pitont egy üstbe.

Ron prüszkölve belenevetett a könyvébe.

— Jól van, hozzáadjuk a korodat az álomlátás dátumához… Hány betűből is áll az álom tárgya? Mi a tárgy? „Belefojtani”, „üst” vagy „Piton”?

— Tökmindegy, amelyik szimpatikus — felelte Harry, és lopva hátrapillantott a válla fölött. Umbridge szorosan Trelawney mellett állt és jegyzetelt. Közben a jóstanárnő kikérdezte Neville-t az álomnaplójáról.

— Melyik éjjel álmodtad ezt? — kérdezte nagy számolgatásba merülve Ron.

— Nem tom. Tegnap vagy amikor akarod — felelte szórakozottan Harry. Fülét hegyezve próbálta kihallgatni, mit mond Umbridge Trelawney professzornak. A két nő most a szomszédos asztalnál állt. Umbridge megint felírt valamit, Trelawney pedig felháborodott arcot vágott.

— Nos… — Umbridge felpillantott a tanárnőre. — Pontosan hány éve is tölti be ezt az állást?

Trelawney összevonta a szemöldökét, karba fonta a kezét, és még a vállát is összehúzta, mintha így próbálna védekezni a büszkeségét sértő kérdezősködéssel szemben. Néhány másodpercig hallgatott — ezalatt valószínűleg belátta, hogy a kérdés nem volt olyan vérlázítóan szemtelen, hogy el kelljen eresztenie a füle mellett — majd bosszúsan így felelt:

— Lassan tizenhat éve.

— Az hosszú idő — bólintott Umbridge, és megint feljegyzett valamit. — Dumbledore professzor szerződtette, igaz?

— Igen — felelte kurtán Trelawney.

Umbridge felírt valamit.

— És maga a híres látó, Cassandra Trelawney ükunokája?

— Úgy van — válaszolt Trelawney, kissé kihúzva magát.

Újabb feljegyzés.

— De úgy tudom — javítson ki, ha tévedek — hogy Cassandra óta maga az első a családban, aki rendelkezik a másik látás képességével.

— Gyakori, hogy ez a tehetség lappang öhm… három nemzedéken át.

Umbridge szája még szélesebbre húzódott.

— Hát persze — mondta, és megint felírt valamit. — Akkor hát hallhatnék egy jóslatot? — És várakozó mosollyal nézett Trelawneyre. A tanárnő döbbenten pislogott, és megmarkolta a nyaka alatt összehúzott kendőt.

— Nem értem a kérést — felelte.

— Azt szeretném, ha jósolna nekem valamit — ismételte hangosan érthetően Umbridge.

Már nemcsak Harry és Ron lestek a két nő felé a könyvük mögül. A diákok többsége várakozva meredt Trelawneyra, aki most gyöngysorait csörgetve kihúzta magát.

— A benső szemnek nem lehet megparancsolni, hogy lásson! — jelentette ki a mélységes felháborodás hangján.

Umbridge lassan bólintott.

— Értem — szólt szelíden, és felírt valamit a pergamentömbjébe.

— Ez… nem… de… Várjon! — hebegte Trelawney. Megpróbált titokzatos csengést adni szavainak, de a hatást nem kis mértékben rontotta, hogy hangja remegett a dühtől. — Azt hiszem, mégiscsak tudok valamit… Ez magáról szól… Valami közeleg… valami sötét dolog… halálos veszély…

Remegő kézzel Umbridge-re mutatott, aki szemöldökét felvonva, érdeklődő mosollyal nézett rá.

— Ó, fájdalom… szörnyű veszély fenyegeti magát! — fejezte be színpadiasan Trelawney.

A beálló csendben Umbridge egy hosszú pillanatig a jósnő arcát fürkészte.

— Értem — szólt végül, s megint lejegyzett valamit. — Nos, ha mindössze ennyit tud mondani…

Azzal elfordult, faképnél hagyva a megrökönyödött Trelawneyt.

Harry elkapta Ron pillantását, s rögtön tudta, hogy barátja ugyanazt gondolja, amit ő. Mindketten tisztában voltak vele, hogy Trelawney csaló, ugyanakkor annyira gyűlölték Umbridge-et; hogy most részvétet éreztek tanárnőjük iránt. Sajnálkozásuk azonban csak addig tartott, amíg Trelawney oda nem lépett hozzájuk.

— Na gyerünk! — ripakodott rájuk tőle szokatlan nyerseséggel a jósnő. — Hadd lássam azt az álomnaplót!

Trelawney ezután fennhangon értelmezte a Harry naplójában feljegyzett álálmokat (melyek mindegyike, még a zabkásaevés is a korai kínhalál ígéretét hordozta), s mire végzett, Harry már a legkevésbé sem sajnálta őt. Umbridge ezalatt szorgalmasan jegyzetelt, s mikor megszólalt a csengő, elsőként ereszkedett le az ezüstlétrán, hogy tíz perccel később már a saját termében fogadja a sötét varázslatok kivédése órára érkező ötödéveseket.

Dudorászva, csöndesen mosolyogva várta tanítványait. Harry és Ron, miközben előbányászták A defenzív mágia elméletét a táskájukból, gyorsan beszámoltak az előző órán történtekről Hermionénak, aki jóslástan helyett számmisztikára járt. Mielőtt azonban a lány rákérdezhetett volna a részletekre, Umbridge csöndet kért, és az osztály elnémult.

— Pálcát a táskába! — adta ki mosolyogva az utasítást a tanárnő, s azok, akik voltak olyan optimisták, hogy elővették varázspálcájukat, lelombozódva engedelmeskedtek. — A múlt órán az első fejezettel foglalkoztunk. Most lapozzatok a tizenkilencedik oldalra, és folytassátok az olvasást „A főbb defenzív elméletek és azok eredete” című fejezettel. Kérem, mellőzzétek a beszélgetést!

Ezután széles, önelégült mosollyal helyet foglalt a tanári asztal mögött. Az ötödévesek egy emberként sóhajtottak, és megadóan fellapozták a tizenkilencedik oldalt. Harry fásultan eltűnődött, vajon van-e elég fejezet a könyvben ahhoz, hogy Umbridge a tanév összes óráját végigolvastathassa velük. Épp készült megnézni a tartalomjegyzéket, mikor észrevette, hogy Hermione keze megint a magasban van.

Umbridge is látta, hogy Hermione jelentkezik, s úgy tűnt, időközben új stratégiát dolgozott ki az ilyen helyzetek kezelésére.

Nem próbált úgy tenni, mintha nem látná Hermionét, hanem felállt, odasétált a lány padjához, és suttogva így szólt:

— Tessék, Granger, hallgatlak.

— Már olvastam a második fejezetet — mondta Hermione.

— Helyes, akkor folytasd a harmadikkal.

— Azon is túl vagyok. Elolvastam az egész könyvet.

Umbridge pislogott néhányat, de gyorsan feltalálta magát.

— Nos, akkor bizonyára tudod, mit mond Fushel az ellenrontásokról a tizenötödik fejezetben.

Hermione kész volt a válasszal:

— Azt írja, hogy az ellenrontásokat nem így kellene nevezni. Szerinte csak azért hívnak az emberek egyes rontásokat ellenrontásnak, hogy jobb színben tüntessék fel őket.

Umbridge felvonta a szemöldökét, és majdhogynem elismerően nézett a lányra.

— De én nem értek egyet ezzel — tette hozzá Hermione.

Umbridge szemöldöke most még magasabbra szaladt, s az arca elkomorult.

— Nem értesz egyet ezzel? — ismételte hűvösen.

— Nem — rázta a fejét Hermione, aki Umbridge-dzsel ellentétben nem suttogott, hanem fennhangon beszélt, magára vonva az egész osztály figyelmét. — Mr. Fushel bizonyára nem szereti a rontásokat. Pedig azok szerintem nagyon hasznosak lehetnek, ha védekezésre használjuk őket.