J. Rowling - Harry Potter és a Főnix Rendje

Hiába volt eddig is tisztában vele, hogy a Roxfortban minden második ember nagyotmondónak vagy féleszűnek tartja, hiába tudta, hogy a Reggeli Próféta hónapok óta csak rosszat ír róla, mégis csak most, Percy levelét olvasva fogta fel igazán a helyzetét.

Valami okból döbbenetes volt leírva látni, hogy Percy szerint Ronnak meg kellene szakítania vele a kapcsolatot, sőt be kellene árulnia őt Umbridge-nél. Az a Percy, akit négy éve ismer, akinek a családjánál hetekig vendégeskedett a nyári szünetekben, akivel egy sátorban lakott a Kviddics Világkupa döntőjekor, és akitől a legmagasabb pontszámot kapta a Trimágus Tusa második próbáján — az a Percy most kiszámíthatatlan, erőszakra hajlamos embernek tartja őt.

Hirtelen mély együttérzéssel gondolt keresztapjára, mint az egyetlen emberre, aki meg tudná érteni, amit most érez, mert ő is hasonló helyzetben van. Siriusnak tizennégy éve kell azzal a tudattal élnie, hogy a varázsvilágban szinte mindenki megátalkodott gyilkosnak és Voldemort hívének tartja…

Harry pislogni kezdett. Miközben a tűzbe meredt, egy szemvillanásnyi ideig látott a lángok között valamit, ami nem lehetett ott… Képtelenség, gondolta. A képzeletem játszik velem…

— Jól van, tisztázd le! — szólt Hermione, Ron felé nyújtva a kijavított dolgozatot. — Írtam hozzá egy összefoglalást.

— Hermione, te vagy a legjobb ember a világon! — hálálkodott fáradtan Ron. — Ha még egyszer csúnyán beszélek veled…

— Az jelzi majd, hogy újra normális vagy — nevetett Hermione. — Harry, a tied nagyjából rendben volt, csak ez nem stimmel itt a vége felé. Biztos rosszul értetted, amit Sinistra mondott: az Európa felszínét jégpáncél borítja, nem kék páclé… Harry…?

Harry időközben lecsúszott a karosszékéről, és a fakó, kiégett kandallószőnyegen térdepelve meredt a tűzbe.

— Öhm… Harry…? — szólította meg tétován Ron. — Mit csinálsz a földön?

— Sirius fejét láttam a tűzben — felelte Harry.

Hangjában nem volt döbbenet vagy izgalom. Elvégre Sirius feje az előző tanévben is feltűnt a kandallóban, még beszélgettek is. De azért nem volt biztos benne, hogy most is tényleg látta… olyan gyorsan eltűnt…

— Sirius fejét? — ismételte Hermione. — Mármint úgy, mint amikor beszélt veled a Trimágus Tusa alatt? Azt most biztos nem csinálná meg, ő is tudja, hogy túl… Sirius…!!!

Hermione elkerekedett szemmel meredt a tűzbe. Ron kezéből kiesett a penna. A táncoló lángok között jól kivehetően felbukkant Sirius fekete tincsekkel keretezett, vigyorgó arca.

— Attól féltem, lefeküdtök, mielőtt kiürül a terem — szólt a varázsló. — Óránként ellenőriztem, mi a helyzet.

— Minden órában megjelentél a tűzben? — kérdezte döbbenten Harry.

— Csak pár másodpercre, amíg körülnéztem.

— És mi lett volna, ha meglátnak? — aggodalmaskodott Hermione.

— Hát, azt hiszem, egy lány — olyan elsősforma — tényleg észrevett… de semmi vész — tette hozzá sietve Sirius, miután Hermione a szája elé kapta a kezét rémületében. — Eltűntem, mire másodszor is rám nézhetett volna, úgyhogy biztos azt hiszi, káprázott a szeme.

— De Sirius, ez nagyon kockázatos… — sopánkodott Hermione.

— Úgy beszélsz, mint Molly — vágott a szavába a varázsló.

— Mindenképp válaszolni akartam Harry levelére, és ez tűnt egyetlen használható megoldásnak. Persze rejtjeles levelet is írhattam volna, de a kódokat meg lehet fejteni.

A levél említésére Ron és Hermione Harryre meresztették a szemüket.

— Nem is tudtuk, hogy írtál Siriusnak — szólt szemrehányóan Hermione.

— Elfelejtettem mondani — felelte Harry, s nem is hazudott: a találkozás Chóval minden mást kitörölt az agyából. — Ne nézz így rám, Hermione! A levelemből semmilyen titkos információt nem lehetett kiolvasni. Ugye, Sirius?

— Nem, nagyon jó levél volt — erősítette meg mosolyogva a varázsló. — De térjünk gyorsan a tárgyra, mert bármikor megzavarhatnak minket. Ami a sebhelyedet illeti…

— Miért, mi van a… — kotyogott közbe Ron, de Hermione leintette.

— Majd utána elmondjuk. Folytasd, Sirius!

— Tudom, hogy nem túl jó érzés, mikor fáj a sebhelyed, de gondoljuk, nem kell túl nagyjelentőséget tulajdonítani a dolognak. Tavaly is sokat fájt, nem?

— Igen, és Dumbledore azt mondta, olyankor jön rám, ha Voldemorton valamilyen erős érzelem lesz úrrá — felelte Harry, nem törődve Ron és Hermione ijedt nyögésével. — Lehet, hogy csak… nem tudom… talán épp nagyon dühös volt aznap este, mikor büntetőmunkán voltam.

— Most, hogy visszatért, nem csoda, ha gyakrabban jön a fájdalom — mutatott rá Sirius.

— Szóval szerinted csak véletlen egybeesés, hogy akkor fájdul meg, mikor Umbridge hozzám ért?

— Igen — bólintott Sirius feje. — Hallottam hírét annak a nőnek. Biztos vagyok benne, hogy nem halálfaló.

— Pedig elég gonosz hozzá — dörmögte sötéten Harry. Barátai hevesen bólogattak.

— Az lehet, de a világ nem csak jó emberekből meg halálfalókból áll — mondta fanyar mosollyal Sirius. — Tudom, hogy undok szipirtyó — Remus tudna mesélni róla.

— Lupin ismeri? — kérdezte Harry. Emlékezett még Umbridge megjegyzésére arról a bizonyos „rendkívül veszélyes félvérről”.

— Nem — rázta a fejét Sirius — viszont két éve Umbridge fogalmazta meg azt a vérfarkasellenes törvényt, ami miatt Remus sehol nem kap munkát.

Harrynek eszébe jutott Lupin folt hátán folt talárja, és ettől fogva még jobban utálta Umbridge-et.

— Mi baja a vérfarkasokkal? — fortyant fel Hermione.

— Gondolom, fél tőlük — felelte Sirius, megmosolyogva a lány ingerültségét. — De úgy tűnik, minden félember ellenszenves neki. Tavaly azt találta ki, hogy fogják be és gyűrűzzék meg a sellőket. Pedig micsoda időpazarlás sellőket hajkurászni, amíg olyan kis mocsok, mint Sipor, szabadon garázdálkodnak.

Ron jót nevetett, Hermione viszont szörnyülködve nézett.

— De Sirius! — szólt szemrehányóan. — Biztos vagyok benne, hogy Sipor megszelídülne, ha foglalkoznál vele egy kicsit. Te vagy a család utolsó sarja, és Dumbledore professzor azt mondta…

— Na és milyen órákat tart Umbridge? — vágott a szavába Sirius. — Megtanuljátok nála, hogyan kell kinyírni a félvéreket?

— Nem — felelte Harry, ügyet sem vetve Hermionéra, akit szemlátomást szíven ütött, hogy nem mondhatta végig védőbeszédét. — Egyáltalán nem enged minket varázsolni.

— Egész órán egy unalmas tankönyvet olvasunk — tette hozzá.

— Ez beleillik a képbe — bólintott Sirius. — Minisztériumi forrásaink szerint Caramel nem akarja, hogy harci kiképzést kapjatok.

— Harci kiképzést? — hüledezett Harry. — Miért, mit képzel? Egy varázslóhadsereget szervezünk az iskolában?

— Eltaláltad — felelte Sirius. — Pontosabban attól tart, hogy Dumbledore szervez magánhadsereget, amivel aztán megtámadhatja a minisztériumot.

Eltartott egy darabig, amíg Harryék megemésztették ezeket a szavakat. Végül Ron szólalt meg először:

— Ekkora sületlenséget még Luna Lovegoodtól se hallottam.

— Caramel azért nem enged minket sötét varázslatok kivédését tanulni, mert attól fél, hogy a minisztérium ellen fordítjuk az átkokat? — hitetlenkedett Hermione.

— Bizony — bólintott Sirius. — Caramel szerint Dumbledore bármi áron meg akarja szerezni a hatalmat. Napról napra súlyosabb a miniszter üldözési mániája. Előbb-utóbb elő fog rukkolni valami mondvacsinált váddal, és letartóztatja Dumbledore-t.