J. Rowling - Harry Potter és a Főnix Rendje

Végigsétáltak a főutcán; elhagyták Zonko Csodabazárát, ahol — cseppet sem meglepő módon — megpillantották Fredet, George-ot és Lee Jordant, elhaladtak a postahivatal mellett, ahonnan szabályos időközönként baglyok röppentek ki. Végül befordultak egy kis zsákutcába, s hamarosan megérkeztek a keresett fogadó elé.

A kocsma ajtaja fölött rozsdás vasrúd állt ki a falból; azon viharvert facégér lógott, egy elejtett szárnyas vadkan képével. A disznó sebéből szivárgott a vér. A három jó barát habozva megállt az ajtó előtt.

— Hát akkor… menjünk be — szólt kissé megszeppenve Hermione.

Harry kinyitotta az ajtót, és belépett rajta.

A kocsma a legkevésbé sem hasonlított a tágas, csillogóan tiszta és hívogatóan világos Három Seprűhöz. A Szárnyas Vadkant egyetlen szűk, barátságtalan és rémesen piszkos helyiség alkotta, amiben ráadásul átható kecskeszag terjengett. Az ablakok olyan koszosak voltak, hogy csak halvány derengés hatolt be rajtuk.

A kocsmát így elsősorban a durva faasztalokon égő gyertyacsonkok világították meg. A padló ránézésre egyszerű döngölt földnek tűnt, de belépve Harry érezte, hogy kőlapokon jár — pontosabban a követ borító, évszázadosnak tűnő koszrétegen.

Harry emlékezett rá elsős korából, hogy Hagrid említette neki ezt a helyet. „Sok fura figura fordul meg a Szárnyas Vadkanban” — mondta a vadőr, mikor arról mesélt, hogyan nyert itt egy sárkánytojást egy kámzsás idegentől. Harry annak idején nem értette, miért nem furcsállta Hagrid, hogy az idegen egész idő alatt nem mutatta meg neki az arcát. Most viszont látta, hogy a Szárnyas Vadkanban divat az arc elrejtése. Az italmérő pultnál állt egy férfi, akinek az egész feje piszkos, szürke pólyába volt csavarva — igaz, a szája előtt volt egy rés, s azon át megszámlálhatatlan pohárnyit töltött magába valamilyen füstölgő, tüzes folyadékból. Az egyik ablakfülkében álló asztalnál két csuklyás alak gubbasztott; Harry dementoroknak vélte volna őket, ha nem hallja erős yorkshire-i tájszólásukat. Egy női vendég pedig, aki a kandalló melletti sötét sarokban ült, földig érő, vastag, fekete fátylat viselt. Csak az orra hegye látszott, s az is csak azért, mert ott kissé kidudorodott a fátyol.

— Hát, nem tudom, Hermione… — dörmögte Harry, miközben átvágtak a helyiségen. A sok furcsa alak közül neki a lefátyolozott boszorkány volt a leggyanúsabb. — Nem gondolod, hogy az alatt akár Umbridge is rejtőzhet?

Hermione szemügyre vette a boszorkányt.

— Umbridge alacsonyabb, mint az a nő — felelte halkan. — De még ha ő lenne is az, akkor se tehetne semmit. Többször elolvastam az iskola házirendjét. Egy: nem vagyunk területen kívül. Kettő: direkt megkérdeztem Flitwick professzort, hogy diákok látogathatják-e a Szárnyas Vadkant. Azt mondta, nyugodtan, csak vigyünk saját poharat. Három: utánanéztem, hogy szabad-e tanulókört alakítani meg közösen dolgozni a házi feladaton, és egyértelműen szabad. Épp csak úgy gondolom, hogy nem kell nagydobra verni, mit csinálunk.

— Nem — felelte szárazon Harry — főleg mivel nem leckeírásra készülünk.

A kocsmáros kioldalazott egy hátsó szobából, és a pult mögött feléjük indult. Magas, sovány, mogorva képű öregember volt, hosszú szürke hajjal és szakállal. Harrynek az volt az érzése, hogy találkozott már vele valahol.

— No…? — morogta az öreg.

— Három vajsört kérünk — rendelt Hermione.

A kocsmáros benyúlt a söntés alá, kiemelt három nagyon poros és koszos palackot, és lecsapta őket Harryék elé.

— Hat sarló — vetette oda.

— Én fizetek — mondta gyorsan Harry, és leszámolta az ezüstöket.

A kocsmáros végigmérte őt — tekintete egy fél másodpercig elidőzött a villám alakú sebhelyen — aztán elfordult, és betette a pénzt egy ősrégi, fadobozos pénztárgépbe, aminek automatikusan kinyílt a fiókja. Harry, Ron és Hermione fogták a vajsörüket, leültek a söntéstől legtávolabb álló asztalhoz, és körülnéztek. A bepólyált fejű férfi a pultra koppintott, mire a kocsmáros lerakott elé egy újabb pohár füstölgő italt.

Ron izgatottan pislogott a söntés felé.

— Figyeljetek! — suttogta. — Itt azt rendelhetnénk, amit csak akarunk! Az öreg biztos kiszolgálna minket. Végre megkóstolhatnám a Lángnyelv whiskyt…

— Prefektus vagy, Ron! — pirított rá Hermione.

Ron csalódottan legyintett.

— Szóval kiket is várunk? — kérdezte Harry, miután eltávolította vajsörös palackja rozsdás kupakját, és megkóstolta az italt.

— Csak pár embert. — Hermione az órájára nézett, majd aggódó pillantásokat vetett az ajtó felé. — Mostanra beszéltük meg velük, és biztos, hogy mind tudják, hol van ez a hely… Na, ezek ők lesznek!

A kocsmaajtó kitárult. Egy másodpercig porral teli, széles napfénynyaláb szelte át a helyiséget — aztán a fény útját állta az ajtón betóduló csapatnyi ember.

Elsőként Neville lépett be, oldalán Deannel és Lavenderrel; őket Parvati és Padma Patil követte, valamint (Harry gyomra csinált egy hátraszaltót) Cho és az egyik vihogós barátnője. Aztán jöttek a többiek: Luna Lovegood (egyedül és olyan álmodozó arccal, mintha véletlenül vetődött volna oda), Katie Bell, Alicia Spinnet és Angelina Johnson, Colin és Dennis Creevey, Ernie Macmillan, Justin Finch-Fletchley, Hannah Abbott, egy hosszú, fonott copfos hugrabugos lány, három hollóhátas fiú, akiket Harry emlékezete szerint Anthony Goldsteinnek, Michael Cornernek és Terry Bootnak hívtak; utánuk Ginny lépett be, szorosan a sarkában egy magas, sovány, szőke hajú és pisze orrú fiúval, akiben Harry a Hugrabug kviddicscsapatának egyik tagját vélte felismerni. A sort Fred, George és Lee Jordan zárták — mindhárman csodabazárbeli árukkal megtömött, nagy papírtáskákkal érkeztek.

— Pár ember? — hüledezett Harry. — Ez neked pár ember!?

— Hát igen, elég nagy sikert aratott az ötlet — felelte elégedett mosollyal Hermione. — Hoznál még néhány széket, Ron?

A kocsmáros, aki épp egy poharat készült szárazra törölni egy évek óta mosásra váró ronggyal, félbehagyta a mozdulatot, és az újonnan érkezettekre bámult. Valószínűleg még sose látott egyszerre ennyi embert a kocsmájában.

— Jó napot! — köszönt neki Fred, aki elsőként ért a söntéshez.

Gyorsan megszámolta társait. — Huszonöt üveg vajsört kérnénk szépen.

A kocsmáros gyilkos pillantást vetett rá, aztán mérgesen eldobta a rongyot — mintha igen fontos munkában zavarták volna meg — és előbányászott a pult alól huszonöt poros palackot.

— Egészségetekre! — mondta Fred, miközben kiosztotta az italokat. — Adakozzatok, mert ennyi ezüstöm nincsen…

Az újonnan érkezettek cseverésztek, a sörüket bontogatták, és pénz után kotorásztak a zsebükben. Harry a döbbenettől némán meredt rájuk. El se tudta képzelni, minek jött ez a sok ember — aztán az a szörnyű gyanúja támadt, hogy valamiféle beszédet várnak tőle, és akkor gyorsan Hermionéhoz fordult.

— Mit mondtál nekik? — kérdezte fojtott hangon. — Mire számítanak?

— Mondtam már, a tapasztalataidra kíváncsiak — felelte Hermione, majd mikor Harry továbbra is mérgesen nézett rá, sietve hozzátette: — De egyelőre semmit nem kell csinálnod. Először én beszélek hozzájuk.

— Szia, Harry! — köszönt Neville, és leült Harryvel szemben.

Harry suta mosollyal válaszolt. Megszólalni sem tudott, annyira kiszáradt a szája. Cho ugyanis rámosolygott, mielőtt leült Ron mellé. A barátnője viszont, akinek vörösesszőke, göndör haja volt, mélységes bizalmatlansággal nézett Harryre, jelezve, hogy nem saját jószántából jött el.