J. Rowling - Harry Potter és a Főnix Rendje

— Azért jöttünk, hogy tanuljunk tőle, erre most azt mondja, hogy nem is tud semmit — felelte.

— Nem azt mondta! — mordult rá Fred.

— Szeretnéd, ha kipucolnánk a füledet? — kérdezte George, és az egyik csodabazáros táskából előhúzott egy hosszú, vékony szerszámot.

— Ha kéred, máshova is szívesen bedugjuk, nekünk mindegy — tódította Fred.

— Haladjunk tovább! — szólt közbe gyorsan Hermione. — Először is: egyetértünk abban, hogy tanulni akarunk Harrytől?

A társaság igenlő morajjal felelt. Zacharias összefonta a karját, és konokul hallgatott, de talán csak mert túlzottan lekötötte a figyelmét a veszedelmesnek tűnő szerszám Fred kezében.

— Helyes — bólintott megkönnyebbülten Hermione. Szemlátomást örült, hogy végre valamiben sikerült megegyezniük. — A következő kérdés az, hogy milyen gyakran találkozzunk. Szerintem úgy van értelme, ha legalább heti egy közös gyakorlást tartunk.

— Egy pillanat! — szólt közbe Angelina. — Úgy kell intézni, hogy; ne ütközzön a kviddicsedzéseinkkel.

— Meg a miénkkel se — mondta Cho.

— A miénkkel se — tette hozzá Zacharias Smith.

— Biztosan találunk olyan estét, ami mindenkinek megfelel — mondta kissé türelmetlenül Hermione. — De szerintem kevés fontosabb dolog van, mint az, hogy megtanuljunk védekezni Voldemorttal meg a halálfalókkal szemben…

— Úgy van! — harsogta Ernie Macmillan, akinek Harry várakozása szerint már sokkal korábban meg kellett volna szólalnia. — Szerintem is nagyon fontos dolog, talán a legfontosabb minden idei feladatunk közül, az RBF-vizsgákat is beleértve!

Kihívóan körülnézett, de mivel senki nem szállt vitába vele, folytatta:

— A magam részéről érthetetlennek tartom, hogy a minisztérium ebben a válságos helyzetben ilyen lehetetlen tanárt ültetett a nyakunkra. Ők persze tagadják, hogy Tudjátokki visszatért, na de mégis, olyan tanárt küldeni nekünk, aki egyenesen meg akarja akadályozni, hogy védekező bűbájokat használjunk…

— Úgy tudjuk, Umbridge azért nem akarja, hogy önvédelmet tanuljunk — szólt Hermione — mert az a rögeszméje, hogy Dumbledore magánhadsereget szervez az iskola diákjaiból, vagyis mozgósítani akar minket a minisztérium ellen.

Ettől a hírtől mindenkinek elállt a szava — kivéve Luna Lovegoodot, aki cseppet sem lepődött meg.

— Hát igen, ez logikus. Végül is Cornelius Caramelnek is van magánhadserege.

— Mi? — nyögte Harry, akit teljesen letaglózott a váratlan információ.

— Van egy héliopátokból álló serege — jelentette ki ünnepélyes komolysággal Luna.

— Nincs — vágta rá Hermione.

— De van! — mondta Luna.

— Mik azok a héliopátok? — kérdezte pislogva Neville.

— Tűzszellemek — felelte Luna. Szeme a szokásosnál is jobban dülledt, s arcán a megszállottság egyértelmű jelei mutatkoztak. — Hatalmas, lángoló lények, amelyek mindent felégetnek maguk körül, amerre csak…

— Héliopátok nem léteznek, Neville — jelentette ki Hermione.

— De igenis léteznek! — méltatlankodott Luna.

— Hol a bizonyíték? — kérdezte ingerülten Hermione.

— Rengeteg szemtanú számol be róluk. Csak azért, mert te olyan szűkült vagy, hogy mindent az orrod alá kell dugni…

— Ehhem, ehhem. — Ginny olyan jól utánozta Umbridge professzort, hogy többen riadtan körülnéztek — aztán persze jót nevettek. — Nem azt akartuk megbeszélni, hogy milyen gyakran tartsunk…

— De igen! — kapott a szaván Hermione. — Igen, Ginny, teljesen igazad van.

— Hetente egyszer oké — mondta Lee Jordan.

— De csak ha… — kezdte Angelina.

— Igen, tudjuk, csak ha nem ütközik a kviddicsedzéssel — legyintett Hermione. — Akkor most azt döntsük el, hogy hol találkozunk.

Ez már nehezebb kérdés volt. Mindenki néma töprengésbe merült.

— A könyvtár nem jó? — kérdezte nagy sokára Katie Bell.

— Madam Cvikker nem repesne az örömtől, ha rontásokat szórnánk egymásra a könyvtárban — felelte Harry.

— Használjunk egy üres tantermet — indítványozta Dean.

— Az jó ötlet — bólogatott Ron. — McGalagony biztos beenged a termébe. Harrynek is kölcsönadta, mikor a Trimágus Tusára edzett.

Harry azonban sejtette, hogy McGalagony ezúttal nem lenne olyan készséges. Hiába mondta Hermione, hogy szabad tanulókört meg leckeíró csoportot szervezni, Harry gyanította, hogy amire ők készülnek, azt senki nem sorolná ezekbe kategóriákba.

— Jól van, majd megpróbálunk termet szerezni — zárta le a témát Hermione. — Ha meglesz az első találkozónk helye és időpontja, mindenkit értesítünk.

Pergament és pennát kotort elő a táskájából, aztán egy pillanatig habozott, mintha kellemetlen bejelentést készülne tenni.

— Arra gondoltam, írja fel mindenki a nevét erre a lapra, hogy tudjuk, ki volt itt. És szerintem… — Itt nagy levegőt vett. — nem kéne szétkürtölni, hogy mit csinálunk. Úgyhogy aki feliratkozik, egyben megígéri, hogy nem szól a dologról se Umbridge-nek senkinek.

Fred magához ragadta a lapot, és vidáman ráfirkantotta a nevét. Az arcokat figyelve Harry észrevette, hogy nem mindenki lelkesedik az ötletért. Zacharias nem vette át George-tól a felé nyújtott lapot.

— Öhm… Ernie majd szól nekem, hogy mikor találkozunk.

Csakhogy szemlátomást Ernie-nek se akaródzott feliratkoznia:, Hermione szúrós pillantással nézett rá.

— Mi… mi prefektusok vagyunk — bökte ki Ernie. — És ha valaki megszerzi ezt a listát… szóval… Ti is mondtátok, hogy Umbridge-nek nem kéne megtudnia…

— Te meg azt mondtad, hogy ez a dolog a legfontosabb feladatunk — emlékeztette Harry.

— Persze, az is, csak…

— Ernie, komolyan azt hiszed, hogy kiadom a kezemből a listát? — méltatlankodott Hermione.

— Nem… dehogy. — Ernie összeszedte magát. — Aláírom.

Ezután már senki nem emelt kifogást, bár Harry elkapta a szemrehányó pillantást, amit a vihogós barátnő vetett Chóra, mikor aláírta az ívet. Miután az utolsó ember — Zacharias — neve is felkerült a listára, Hermione gondosan összecsavarta és a táskájába süllyesztette a pergament. A csoporton sajátos hangulat lett úrrá: valamennyien úgy érezték, hogy titkos szövetséget kötöttek.

— Ketyeg az óra — jegyezte meg Fred, és felállt. — George-dzsal meg Lee-vel még be kell szereznünk néhány kényesebb természetű cikket, úgyhogy mi most lelépünk.

A társaság kettes-hármas csoportokban szállingózni kezdett kifelé a kocsmából. Cho fekete hajának függönye mögé rejtette arcát, és hosszasan bíbelődött táskája csatjával. Mivel azonban barátnője megállt mellette, karba tette a kezét, és türelmetlenül ciccegett, Cho végül kénytelen volt elindulni vele. Az ajtóból azonban még visszafordult, és integetett Harrynek.

— Ez egészen jól ment — szólt elégedetten Hermione, mikor pár perc múltán két barátjával az oldalán kilépett a napsütötte utcára.

Harry és Ron a vajsörüket is magukkal vitték.

— Micsoda egy patkány az a Zacharias Smith! — füstölgött Ron, sötét pillantást küldve a távolodó fiú után.

— Nekem se túl szimpatikus — ismerte el Hermione — de ő is ott volt a hugrabugos asztalnál, mikor Ernie-vel és Hannah-val beszéltem, és nagyon érdekelte a dolog. Mit mondhattam volna neki? Végül is minél többen vagyunk, annál jobb… Michael Corner is csak azért jött el a barátaival együtt, mert Ginnyvel jár…

Ron, aki épp szájához emelte a palackot, hogy megigya utolsó korty vajsörét, most az egészet a talárjára köpte, a füle pedig a nyers marhahús színét öltötte.