J. Rowling - Harry Potter és a Főnix Rendje

Az állat fekete szárnyát szélesre tárva leírt egy nagy kört a fák fölött, aztán a mélybe bukott, és eltűnt. Az egész olyan hirtelen, oly gyorsan történt, akár egy felvillanó látomás.

Ajtónyikorgás hangzott fel. Harry összerezzent, és gyorsan hátrafordult. Cho Chang lépett be a bagolyházba, egy levéllel és egy csomaggal a kezében.

— Szia — köszönt Harry.

— Ó… szia — zihálta a lány. — Nem gondoltam, hogy ilyen korán itt találok valakit… Öt perce jutott eszembe, hogy ma van édesanyám születésnapja.

Azzal felmutatta a csomagot.

— Aha… — motyogta sután Harry. Szeretett volna valami érdekeset vagy vicceset mondani, de még nem tért egészen magához a szárnyas rémló okozta megdöbbenéséből.

— Szép idő van… — szólt az ablak felé mutatva, de mikor tudatosult benne, hogy az időjárásról kezdett el beszélni, azt kívánta, bár inkább meg se szólalt volna.

— Igen — hagyta rá Cho, s körülnézett egy alkalmas bagoly után. — Ilyenkor jó kviddicsezni. Én a héten egyszer se voltam kint. És te?

— Én sem.

Cho kiválasztotta és magához szólította az egyik iskolai gyöngybaglyot. A madár a karjára röppent, majd szolgálatkészen felemelte fél lábát, hogy Cho ráköthesse a küldeményt.

— Tényleg, van már a Griffendélnek új őrzője? — kérdezte a lány.

— Igen — válaszolt Harry. — A barátomat, Ron Weasleyt választották. Ismered?

— Ő az, aki utálja a Tornádókat, nem?… Jó játékos?

— Aha — bólintott Harry. — Asszem, igen. Nem láttam, amikor kipróbálták, mert büntetőmunkán voltam.

Cho abbahagyta a kötözést, és Harryre nézett.

— Undorító egy nő az az Umbridge — mondta, halkabbra fogva hangját. — Büntetőfeladatot adni, csak mert megmondtad, hogy… hogy hogyan halt meg Cedric. Az egész suli erről beszélt. Nagyon szép és bátor dolog volt, hogy kiálltál az igazság mellett.

Harry önkéntelenül kihúzta magát; úgy érezte, mintha a talpa a bagolypotyadékkal megszórt padló fölött lebegne. Kit érdekel egy vacak repülő ló… Cho szerint szép és bátor dolog volt, amit tett!

Átfutott a fején, hogy segít a lánynak felkötni a csomagot, és közben csak úgy véletlenül megmutatja neki sebes kezét… de tervét nem valósíthatta meg, mert ekkor újra kinyílt a bagolyház ajtaja, és átrontott rajta Frics úr.

A gondnok nyilván futva tette meg az utat a bagolyházig, mert zihált, ritkás haja az égnek meredt, beesett, kékeres arcán két piros folt égett. A nyomában Mrs Norris is besétált; éhes nyávogással bámulni kezdte a baglyokat, akik fészkelődve néztek vissza rá.

Egy nagy barna példány fenyegetően csattintott a csőrével.

— Megvagy! — sziszegte a dühtől és a kifulladástól remegő állal Frics, s egy döngő lépést tett Harry felé. — Tudok róla, hogy egy szállítmány trágyagránátot akarsz rendelni!

Harry karba fonta a kezét, és a gondnok szemébe nézett.

— Ezt meg ki mondta magának?

Cho lesajnálóan nézett Fricsre; a gyöngybagoly huhogott egyet, éreztetve, hogy belefáradt a fél lábon állásba, de a lány nem törődött vele.

— Megbízható forrásból tudom — felelte gonosz önelégültséggel Frics. — Na gyerünk, add ide, amit el akartál küldeni!

Harry némán gratulált magának, amiért nem halogatta Hedvig útnak indítását.

— Nem tudom odaadni, már elküldtem.

Frics arca eltorzult a dühtől.

— Elküldted?

— Elküldtem.

Frics néhány másodpercig csak tátogott, aztán pillantása Harry talárjára tévedt.

— Honnan tudjam, hogy nincs a zsebedben?

— Onnan, hogy…

— Láttam, mikor elküldte — szólt közbe Cho.

Frics a lányra pillantott.

— Láttad…?

— Igen, láttam — ismételte higgadtan Cho.

Frics és Cho egy darabig farkasszemet néztek; aztán a gondnok sarkon fordult, az ajtóhoz lépett, majd miután megfogta a kilincset, még egyszer visszanézett Harryre.

— Ha megérzem rajtad a trágyagránát szagát…

Azzal ledöcögött a lépcsőn. Mrs Norris még egy utolsó, sóvárgó pillantást vetett a baglyokra, majd követte.

Harry és Cho egymásra néztek.

— Kösz — mondta Harry.

— Nincs mit — felelte kissé elpirulva a lány, és gyorsan befejezte a csomag felkötését. — Nem rendeltél trágyagránátot, ugye?

— Nem.

— Akkor meg honnan vette Frics? — tette fel a kézenfekvő kérdést Cho, s közben az ablakhoz lépett a madárral.

Harry vállat vont. Nem tudta a választ, de e pillanatban nem is izgatta különösebben a probléma.

Együtt mentek ki a bagolyházból. A kastély nyugati szárnyába vezető folyosóhoz érve aztán Cho megtorpant.

— Én arra megyek… Majd találkozunk, Harry.

— Aha… szia.

Cho rámosolygott, és elment. Harry lelkét csendes derű árasztotta el. Túl van hát az első olyan beszélgetésén Chóval, ami után nem kell szégyellnie magát… Nagyon szép és bátor dolog volt, hogy kiálltál az igazság mellett… Cho bátornak nevezte őt… nem utálja, amiért életben van… Persze annak idején Cho Cedricet választotta… de talán csak mert Cedric előbb hívta meg őt a bálba… végül is úgy tűnt, Cho őszintén sajnálja, hogy nem fogadhatja el az ő meghívását…

— Jó reggelt! — köszönt vidáman Harry, mikor csatlakozott Ronhoz és Hermionéhoz a reggelizőasztalnál.

— Minek örülsz annyira? — csodálkozott Ron.

— A… a kviddicsedzésnek — felelte könnyeden Harry, és maga elé húzott egy nagy tál szalonnás tojást.

— Aha… — Ron letette a pirítósát, és nagyot kortyolt a töklevéből, mielőtt folytatta: — Figyelj… Nincs kedved kijönni velem egy kicsit korábban? Gondoltam, gyakorolhatnánk edzés előtt. Csak hogy… hogy… belejöjjek egy kicsit.

— Persze, szívesen — bólintott Harry.

— Szerintem ez nem túl jó ötlet — csóválta a fejét Hermione. — Mindketten le vagytok maradva a házi feladatokkal, és…

Nem folytatta, mert ekkor megérkezett a posta. A Reggeli Prófétá t kézbesítő kuvik, miután majdnem beleröpült a cukortartóba, Hermione felé nyújtotta lábát. A lány gyorsan beledugta a knútot az erszénybe, és átvette az újságot, s mire a bagoly tovaröppent, ő a címoldalt nézte.

— Írnak valami érdekeset? — érdeklődött Ron. Harry elmosolyodott: tudta, hogy Ron bármiről szívesebben beszél, mint a házi feladatról.

— Semmit — sóhajtott Hermione. — Azon csámcsognak, hogy házasodik a Walpurgis Lányainak a basszusgitárosa.

Azzal fellapozta az újságot, és beletemetkezett. Harry szedett még egy adag szalonnás tojást, Ron pedig a magas ablakokra meredve tűnődött valamin.

— Egy pillanat — szólalt meg hirtelen Hermione. — Te jó ég…Sirius!

— Mi történt? — Harry olyan erővel rántotta ki a Reggeli Prófétá t Hermione kezéből, hogy az újság kettészakadt.

— A Mágiaügyi Minisztérium megbízható forrásból azt az információt kapta, hogy Sirius Black, a megrögzött tömeggyilkos, bla-bla-bla, jelenleg Londonban rejtőzik! — olvasta fel fojtott hangon Hermione a saját félújságjából.

— Bármiben fogadok, hogy Lucius Malfoy az a forrás — suttogta dühösen Harry. — Felismerte Siriust a pályaudvaron!

— Micsoda? — horkant fel Ron. — Nem mondtad, hogy…

— Csss! — pisszegte le két barátja.

— A minisztérium közleményben figyelmeztette a varázslótársadalmat, hogy Black rendkívül veszélyes… megölt tizenhárom embert… megszökött az Azkabanból… a többi a szokásos szöveg — fejezte be a felolvasást Hermione. Letette a fél újságot, és aggodalmas arccal barátaira nézett. — Most aztán végképp nem jöhet ki a házból — suttogta. — Ez az eredménye annak, hogy nem hallgatott Dumbledore-ra.