J. Rowling - Harry Potter és a Főnix Rendje

— Nem.

Ron együtt érzően mordult egyet.

Ez a nap se hozott sok örömöt Harrynek. Átváltoztatástanon pocsékul szerepelt, mivel egy percet se gyakorolta az eltüntető bűbájokat. Az ebédszünetet a bólintérportré befejezésével kellett töltenie, ráadásul McGalagonytól, Suette-Polltstól és Sininstrától újabb házi feladatokat kaptak. Remény se volt rá, hogy este meg tudja írni őket, hiszen megint büntetőmunkára kellett mennie. Mindennek a tetejébe a vacsoránál ismét megtalálta őt Angelina Johnson, aki Umbridge elutasító válaszáról értesülve kijelentette, hogy egyáltalán nem tetszik neki Harry hozzáállása. Azoktól, akik a csapat tagjai kívánnak maradni, mondta, elvárja, hogy a kviddicset egyéb kötelezettségeik elé helyezzék.

— Büntetésben vagyok! — kiáltott a lány után Harry. — Gondolhatod, hogy szívesebben kviddicseznék, mint hogy annak a vén varangynak a szobájában üldögéljek!

— Örülj, hogy legalább csak írnod kell — vigasztalta Hermione, miután Harry visszaroskadt a helyére, és étvágytalanul bámulni kezdte megkezdett marhasültjét. — Sokkal rosszabb büntetést is kitalálhatott volna…

Harry már nyitotta a száját, de aztán mégse szólalt meg. Igazából maga sem értette, miért titkolózik barátai előtt; csak annyit tudott, hogy nem akarja látni megrökönyödött arcukat, mert attól még szörnyűbbnek érezné a büntetést, következésképpen még nehezebb lenne elviselnie azt. Emellett valamiért úgy gondolta, hogy a dolog csak rá meg Umbridge-re tartozik, s ha kívülállóknak panaszkodna megkínzatásáról, azzal elismerné, hogy legyőzték.

— Elképesztő, hogy mennyi leckénk van! — kesergett Ron.

— Tegnap este miért nem írtál meg egyet se? — kérdezte szemrehányóan Hermione. — Nem is tudom, hogy hol voltál.

— Elmentem… sétálni egyet — felelte zavartan fészkelődve Ron.

Barátjára pillantva Harrynek az az érzése támadt, hogy hármuk közül nem ő az egyetlen, aki titkolózik.

A második büntetőmunka épp olyan fájdalmas volt, mint az első.

Harry kézfején már néhány perc után égővörösre gyúlt a megkínzott bőr, s Harry gyanította, hogy a seb már nem sokáig fog olyan tökéletesen begyógyulni: a bemetszés ott marad majd a bőrében, és akkor Umbridge talán végre elégedett lesz az eredménnyel. Mindazonáltal összeszorította fogát, és egy nyikkanással se árulta el fájdalmát; érkezése és éjfél utáni távozása között csupán kétszer szólalt meg: mikor köszönt és amikor elköszönt.

A házifeladat-helyzet azonban immár egyenesen válságossá vált; Harry, miután visszatért a Griffendél klubhelyiségébe, bár halálosan kimerült volt, nem ment el lefeküdni, hanem elővette könyveit, és elkezdte írni a holdköves dolgozatot. Ha nem akarta, hogy Piton is megbüntesse, be kellett adnia valamit. Fél kettő is elmúlt, mire végzett a munkával. A dolgozat nem sikerült valami fényesre, de a semminél jobb volt. Utána gyorsan megírta a válaszokat McGalagony kérdéseire, összecsapott valamit a bólintérokról Suette-Polltsnak, majd felvonszolta magát a hálóterembe, ruhástól ledőlt az ágyra, és nyomban el is aludt.

A csütörtöki napot Harry szinte bóbiskolva szenvedte végig, s feltűnt neki, hogy Ron is alig tudja nyitva tartani a szemét. A büntetőmunka harmadik felvonása ugyanúgy zajlott, mint az előző kettő, azzal a különbséggel, hogy két óra eltelte után a két szó nem tűnt el többé Harry kézfejéről, hanem nyílt, vérző sebként ott maradt.

Umbridge észrevette, hogy a fekete penna nem serceg már a pergamenen, és felpillantott munkájából.

— Nocsak! — szólt, azzal felállt, és a kis asztalhoz lépett, hogy szemügyre vegye Harry kezét. — Jól van. Reméljük, ez már emlékeztetőül fog szolgálni. Mára elég ennyi.

Harry kissé ügyetlenül emelte fel a táskáját, mivel a bal kezét kellett használnia.

— Azért még holnap is jönnöm kell? — kérdezte.

— De mennyire! — felelte negédesen Umbridge. — Dolgoznunk kell még rajta, hogy elég mélyen bevésődjön ez a fontos igazság.

Harryben addig soha még csak fel sem merült, hogy akadhat olyan tanára, akit jobban fog utálni Pitonnál, de ahogy a Griffendél-torony felé baktatott, érzelmeit vizsgálva el kellett ismernie, hogy a bájitaltantanár komoly vetélytársra talált Umbridge személyében. Gonosz szipirtyó, gondolta, miközben a hetedik emeletre vezető lépcsőket rótta, undok, szadista, őrült, vén…

— Ron?

A lépcsőn felérve jobbra fordult, és majdnem beleütközött Ronba, aki Langaléta Lachlan szobra mögött álldogált, új Jólsep-R 11-esével a kezében. Harry láttán összerezzent, és megpróbálta háta mögé rejteni a seprűt.

— Te meg mit csinálsz itt?

— Öö… semmit… És te…?

Harry összevonta a szemöldökét.

— Ugyan már, Ron, nekem elmondhatod. Ki elől bújtál el?

— Fred és George elől, ha annyira érdekel… — hadarta pislogva Ron. — Az előbb erre jöttek egy csomó elsőssel. Biztos megint kísérleteznek rajtuk. A klubhelyiségben már nem csinálhatják Hermione miatt.

— De minek van nálad seprű? — kérdezte Harry. — Csak nem repültél?

— Nem… Na jó, elmondom, de ne nevess ki! — felelte elvörösödve Ron. — Gondoltam, most, hogy van rendes seprűm… és kell egy őrző a csapatba… szóval, gondoltam, én is jelentkezem. Tessék. Nevethetsz.

— Mért nevetnék? — sietett megnyugtatni Harry. — Jó ötlet! Szuper lenne, ha bekerülnél a csapatba! Még sose láttalak védeni. Jó őrző vagy?

Ron szemlátomást megkönnyebbült.

— Nem túl rossz… — felelte vállat vonva. — Charlie, Fred és George mindig engem állítottak be védeni, ha otthon edzettek a szünetben.

— Szóval most este gyakoroltál?

— Meg tegnap és tegnapelőtt is… de csak úgy egyedül. Próbáltam megbűvölni a kvaffokat, hogy repüljenek felém, de elég nehéz volt, és nem tudom, mennyit ért az egész. — Ron arca megint elsötétült. — Fredék betegre fogják röhögni magukat, ha meglátnak a válogatáson. Úgyis folyton cikiznek, mióta prefektus lettem.

— Most már még jobban sajnálom, hogy nem lehetek ott — mondta fejcsóválva Harry, miután elindultak együtt a Griffendél-toronyba.

— Én is sajnálom… Hé, mi az ott a kezeden?

Harry most már bánta, hogy megvakarta az orrát. Igyekezett eldugni a kezét, de ez csak annyira sikerült neki, mint Ronnak a seprű elrejtése.

— Csak megvágtam… semmiség…

Ron azonban elkapta a csuklóját, és magához húzta, hogy jobban lássa. Néhány másodpercig döbbenten meredt a véres feliratra, aztán szörnyülködve megcsóválta a fejét.

— Azt mondtad, csak írnod kellett.

Harry habozott, de aztán arra gondolt, hogy Ron is őszinte volt vele. Vett hát egy nagy levegőt, és elmondta, mivel töltötte az időt Umbridge szobájában.

— Perverz vén banya! — suttogta felháborodva Ron, mikor megálltak a Kövér Dáma előtt, aki fejét a képkeretnek támasztva békésen szunyókált. — Nem normális! Jelentsd McGalagonynak, hogy mit művelt veled!

— Nem jelentem — rázta a fejét Harry. — Nem szerzem meg Umbridge-nek azt az örömet, hogy panaszkodom.

— De hát ezt nem úszhatja meg!

— Különben se tudom, mennyi beleszólása van az ilyesmibe McGalagonynak — mondta Harry.

— Akkor Dumbledore-nak szólj!

— Nem — felelte kurtán Harry.

— Mért nem?

— Mert neki van elég baja e nélkül is.

Harry azt nem tette hozzá, hogy azért sem akarja Dumbledore segítségét kérni, mert az igazgató június óta szóba se állt vele.