J. Rowling - Harry Potter és a Főnix Rendje

Ron nyögött egyet, és valami okból felnézett a mennyezetre.

— Ráadásul esni fog.

— Mi köze annak a leckéinkhez? — vonta fel a szemöldökét Hermione.

— Semmi… — motyogta elvörösödve Ron.

Öt óra előtt öt perccel Harry búcsút vett barátaitól, és elindult Umbridge harmadik emeleti dolgozószobája felé. Mikor bekopogott az ajtón, egy mézesmázos hang beinvitálta, s ő félszegen belépett, majd körülnézett a szobában.

Ismerte a helyiséget, akkor is járt benne, mikor még Umbridge elődei használták. Gilderoy Lockhart idején a falakat a professzor arcképei borították; mikor Lupin tanította a tárgyat, a látogató mindig számíthatott rá, hogy egy ketrecet vagy akváriumot s benne valamilyen érdekes, sötét bestiát pillant meg; az ál-Mordon ténykedése idején pedig a szoba tele volt zsúfolva a legkülönfélébb bűnhazugság-leleplező eszközökkel, műszerekkel.

A helyiségre most rá se lehetett ismerni. Minden látható felületet csipketerítők és kendők borítottak. Itt is, ott is száraz virágokkal teli vázák álltak (mindegyik külön kis csipkés alátéten), az egyik falon pedig olyan dísztányérsorozat lógott, amelynek minden darabján más és más színű masnival ékesített kismacskaportré volt látható. Harry megbabonázva meredt a szörnyű giccsgyűjteményre, s csak akkor tért magához, mikor Umbridge megszólította:

— Jó estét, Potter!

Harry eddig észre se vette a tanárnőt, aki virágmintás talárjában egybeolvadt a mögötte álló íróasztallal, amit hasonlóan tarka terítő fedett.

— Jó estét, Umbridge professzor.

— Foglalj helyet! — mondta a tanárnő, s egy csipketerítős asztalka mellett álló székre mutatott. Az asztalkán üres pergamenlap feküdt — nyilván Harryre várva.

Harry egyelőre nem mozdult.

— Öhm… tanárnő, mielőtt elkezdjük, szeretnék… szeretnék kérni egy szívességet.

Umbridge dülledő szeme összeszűkült.

— Nocsak…

— Tudja, én… én… benne vagyok a Griffendél kviddicscsapatában. És pénteken öt órakor ott kellene lennem, amikor kiválasztjuk az új őrzőt, ezért… meg szeretném kérdezni, hogy nem tehetnénk-e át az aznapi büntetőmunkát máskorra.

Még be se fejezte a mondatot, máris tudta a választ.

— Ó nem, nem! — felelte a varangyarcú tanárnő olyan széles mosollyal, mintha épp lenyelt volna egy különösen szaftos legyet. — Szó se lehet róla. Büntetést kaptál, mert feltűnési vágyadban csúnya, valótlan meséket terjesztesz. A büntetéseket pedig nem szokás a bűnös igényeihez igazítani. Nem, nem… maradunk az eredeti tervnél: szépen eljössz ide holnap, holnapután és pénteken is. Egyenesen hasznosnak tartom, hogy lemaradsz valamiről, ami fontos neked. Így még nagyobb az esély rá, hogy a büntetés eléri célját.

Harrynek a fejébe szökött a vér, s úgy érezte, mintha valaki dobolni kezdett volna a fülében. Szóval csúnya, valótlan meséket terjeszt, mert feltűnési vágya van!

Umbridge kitartóan mosolygott, és érdeklődő arccal figyelte őt; mintha belelátna a fejébe, és kíváncsian várná, hogy megint dühöngeni kezd-e. Harry minden önfegyelmét latba vetve elfordította a fejét, ledobta a táskáját az egyenes támlájú szék mellé, és leült.

— No lám… — szólt negédesen Umbridge — máris fejlődött egy kicsit az önuralmunk. Most pedig írni fogsz nekem egy kicsit, kedves Harry Potter. Nem, nem a saját pennáddal — tette hozzá, mikor Harry a táskája után nyúlt. — Van egy különleges tollam erre a célra. Tessék!

Azzal átnyújtott Harrynek egy hosszú, vékony, szokatlanul hegyes, fekete pennát.

— Azt fogod leírni: Hazudni bűn.

— Hányszor írjam le? — kérdezte Harry, sikeresen eljátszva a készséges diákot.

— Addig írod, amíg el nem érjük a kívánt hatást — felelte Umbridge. — Kezdheted.

Azzal leült az asztalához, és maga elé húzott egy halom javításra váró dolgozatot. Harry felemelte a hegyes, fekete pennát, de ekkor rájött, hogy hiányzik valami.

— Nem kaptam tintát — szólt.

— Nem lesz szükséged tintára — felelte Umbridge. A hangjában nevetés bujkált.

Harry a pergamenhez érintette a pennát, és leírta: Hazudni bűn.

Felszisszent a fájdalomtól. A penna hegye élénkpiros betűket rajzolt a pergamenre, s egyidejűleg Harry jobb kézfején is megjelent a két szó — kanyargós, véres bemetszés formájában, melyet mintha szike ejtett volna a bőrén. Harry rámeredt a sebre; nem sokáig nézhette, mert az másodpercek alatt begyógyult, s csupán enyhe bőrpír maradt a helyén.

Harry rámeredt Umbridge-re. A nő békaszáját mosolyra húzva nézett vissza rá.

— Mondani akarsz valamit?

— Nem… — motyogta Harry.

Újra a pergamenre helyezte a pennát, és megint leírta: Hazudni bűn. Ezúttal is érezte az égő fájdalmat, a láthatatlan szike ismét a bőrébe metszette a két szót, és a seb most is gyorsan begyógyult.

Ez így ment tovább hosszú-hosszú ideig: Harry újra meg újra leírta a szavakat. Immár tudta, hogy a penna hegye nyomán megjelenő betűket nem tinta, hanem az ő vére színezi pirosra. A két szó mindig újra a kézfejébe metsződött, és a seb újra meg újra begyógyult.

Lassan alkonyi homály borult a dolgozószoba ablakaira. Harry nem kérdezte, meddig kell folytatnia az írást, még csak az óráját se nézte meg. Tudta, hogy Umbridge a gyengeség jeleit várja, s eltökélte, hogy nem szerzi meg ennek a nőnek ezt az örömöt, még akkor sem, ha egész éjjel metélnie kell a kezét ezzel az átkozott pennával…

— Gyere ide! — szólalt meg nagy sokára Umbridge.

Harry felállt. Szúró fájdalom kínozta jobb kezét, s mikor ránézett, látta, hogy azon az utolsó vágás is begyógyult ugyan, de a bőre lángvörös maradt.

— A kezedet!

Harry kinyújtotta jobbját. Umbridge a tenyerébe vette, hogy megvizsgálja. Harry megborzongott a giccses gyűrűkkel ékesített kurta, húsos ujjak érintésétől.

— Ejnye, ejnye… — csóválta a fejét a tanárnő. — Úgy látom, még nem sikerült maradandó nyomot hagynom. Nem baj, majd holnap folytatjuk. Most elmehetsz.

Harry köszönés nélkül ment ki a szobából. A folyosó néptelen volt. Biztosan éjfél is elmúlt már. Harry egy darabig ráérősen baktatott, de mikor úgy vélte, Umbridge már nem hallhatja lépteit, futásnak eredt.

Nem tudta gyakorolni az eltüntető bűbájokat, nem kezdte el az álomnaplót, nem fejezte be a rajzot a bólintérről, és nem írt meg egyetlen dolgozatot se. Másnap reggel kihagyta a reggelit, hogy összehozzon pár kitalált álmot jóslástanra, ami az első órájuk volt.

A klubhelyiségbe érve meglepődve konstatálta, hogy Ron ugyanezzel foglalatoskodik.

— Miért nem írtad meg este? — kérdezte barátját, aki kétségbeesetten pislogott körbe, ötleteket keresve az álomgyártáshoz.

Mikor Harry az éjjel felment a hálóterembe, Ron már mélyen aludt. Most csak annyit motyogott, hogy más dolga volt, aztán a pergamen fölé hajolt, és lefirkantott pár szót.

— Ennyi elég lesz — mondta, és becsukta a naplót. — Azt írtam, hogy álmomban vettem egy új cipőt. Ebből biztos nem tud semmi agylövött dolgot kihozni, ugye?

Nem sokkal később együtt rohantak el az északi toronyba.

— Milyen volt a büntetőmunka Umbridge-nél? Mit kellett csinálnod?

Harry egy pillanatig habozott, aztán csak ennyit felelt:

— Írnom kellett.

— Az nem olyan vészes.

— Nem.

— Most jut eszembe: elenged pénteken?