J. Rowling - Harry Potter és a Főnix Rendje

— Dumbledore tudná, ha Hagriddal történt volna valami — jelentette ki szilárd meggyőződéssel Hermione. — Malfoy kezére játszol, ha elárulod, hogy aggódsz: abból kitalálhatja, hogy nem tudjuk, mi a helyzet. Nem szabad foglalkoznunk vele, miket beszél. Tessék, Harry, fogd meg egy percre a bólintért, hogy lerajzolhassam a fejét…

— Igen — hallatszott Malfoy undok hangja a közelben álló mardekáros csoport felől — apám pár napja beszélt a miniszterrel. A minisztérium most már tényleg színvonalas oktatást akar a Roxfortban. Úgyhogy ha vissza is jön az a nagydarab tahó, szerintem rögtön szedheti a sátorfáját.

— Aúú… !

Harry eldobta a bólintért: miután dühében túl erősen markolta a kis bestiát, az odakapott éles ujjaival, és két mély vágást ejtett a kezén. Crak és Monstro, akik eddig Malfoy szavain nevettek, egyenesen hahotázni kezdtek, mikor a különös lény pálcikalábain eliramodott a Tiltott Rengeteg felé, hogy aztán pillanatok alatt eltűnjön a gyökerek között.

Mikor felcsendült a távoli csengőszó, Harry zsebkendőbe csavart kezével összehajtotta vérfoltos bólintér-rajzát, és Malfoy gúnyos kacajának emlékétől kísérve elindult gyógynövénytanórára.

— Ha még egyszer tahónak meri nevezni Hagridot… — morogta dühösen.

— Ne keresd a bajt, Harry! Ne felejtsd el, hogy Malfoy prefektus, megnehezítheti az életedet…

— Hű, de kíváncsi vagyok, milyen a nehéz élet — dörmögte epésen Harry. Ron nevetett a megjegyzésen, Hermione viszont rosszallóan csóválta a fejét.

Közben libasorban átvágtak a veteményeskerten. A fejük fölött az ég szemlátomást még mindig nem tudta eldönteni, hogy zúdítson-e esőt a földre vagy sem.

— Csak azt szeretném, ha Hagrid végre megérkezne — mondta fojtott hangon Harry, mikor az üvegházakhoz értek. — És nehogy azt mondjátok, hogy ez a Suette-Pollts jobb tanár! — tette hozzá fenyegetően.

— Eszem ágában se volt azt mondani — felelte hűvös nyugalommal Hermione.

— Mert ha megfeszül, akkor se lesz olyan jó, mint Hagrid! — hőbörgött tovább Harry, akit a leginkább az dühített, hogy nagyon jól tudta: Suette-Pollts órája mintaszerű volt.

A legközelebbi üvegházból egy csapatnyi negyedéves vonult ki.

Ginny is közöttük volt.

— Sziasztok! — köszönt vidáman, mikor elhaladt Harryék mellett.

Néhány másodperccel később, társai mögött lemaradva megjelent Luna Lovegood. Haja kontyba volt tűzve a feje búbján, s orrán barna maszat éktelenkedett. Mikor meglátta Harryt, izgatottan kidüllesztette nagy szemét, és egyenesen felé indult. A negyedévesek közül többen kíváncsian odafordultak. Luna nagy levegőt vett, és mindenfajta bevezető udvariaskodást mellőzve elhadarta mondókáját:

— Én elhiszem, hogy Ő, Akit Nem Nevezünk Nevén visszatért. Elhiszem, hogy megvívtál vele, és megszöktél tőle.

— Öö… értem — motyogta zavartan Harry.

Luna két darab narancssárga, reteknek látszó valamit viselt fülbevaló gyanánt, s ezzel felhívta magára Parvati és Lavender figyelmét, akik most vihogva mutogattak a fülcimpájára.

— Nevessetek csak, ha akartok — vetette oda Luna, nyilván abban a hiszemben, hogy Parvati és Lavender a hitvallásán derülnek — de sokáig azt is tagadták az emberek, hogy létezik a Borzalgó Baldavér meg a Morzsás Szarvú Szipirtyó.

— Nem is tévedtek — szólt közbe bosszúsan Hermione. — Képzeld, tényleg nem létezik se a Borzalgó Baldavér, se a Morzsás Szarvú Szipirtyó.

Luna mindössze egy lesújtó pillantással válaszolt, aztán répáit vadul himbálva távozott. Most már nemcsak Parvati és Lavender rázkódott a nevetéstől.

— Ha megkérhetlek, ne sértegesd azokat, akik hisznek nekem! — fordult Hermionéhoz Harry, miután bementek az üvegházba.

— Te jó ég, nehogy már megvédd Luna Lovegoodot! — fintorgott Hermione. — Ginny mesélt róla. Ez a lány csak olyan dolgokban hisz, amelyekre nincs bizonyíték. Mi mást vársz attól, akinek az apja a Hírverő főszerkesztője?

Harry a fiákereket húzó rémlovakra gondolt, meg arra, hogy Luna is látta őket. Lehetséges volna, hogy a lány hazudott? Mielőtt azonban tovább töprenghetett volna a problémán, odalépett hozzá Ernie Macmillan.

— Azt szeretném mondani, Potter — szólt jó hangosan — hogy nem csak flúgosak állnak melletted. Például én is száz százalékig hiszek neked. Az én családom mindig is Dumbledore-t támogatta.

— Öhm… köszönöm, Ernie — felelte Harry kissé meghökkenve, de azért örömmel. Bár Ernie gyakran tett hangzatos kijelentéseket, Harry pillanatnyilag hálás volt minden olyan ember támogatásáért, akinek nem lóg retek a fülében. Ernie szavai mindenesetre elvették Lavender Brown kedvét a vihogástól, s Harrynek az is feltűnt, hogy Seamus arcán a mogorva dacot a bizonytalanság kifejezése váltotta fel.

Immár senki nem lepődött meg rajta, hogy Bimba professzor az RBF fontosságának taglalásával kezdte az órát. Harrynek már kezdett elege lenni a témából. Ráadásul eszébe jutott róla, hogy mennyi leckét kell megírnia, ettől pedig fájdalmasan ficánkolni kezdett a gyomra. Ez a tünet csak rosszabbodott, mikor Bimba tanárnő is gazdagította a gyűjteményt egy írásbeli házi feladattal.

Másfél órával később a griffendélesek kimerülten és Bimba kedvenc trágyájától, a sárkánykomposzttól bűzölögve indultak vissza a kastélyba. Még beszélgetni se maradt erejük a hosszú, fárasztó nap után.

Harry farkaséhes volt, de nem feledhette el, hogy öt órakor büntetőmunkára kellett mennie Umbridge-hez. Mivel nem akart üres hassal szembenézni a további megpróbáltatásokkal, úgy döntött, kihagyja a kitérőt a Griffendél-torony felé, és egyenesen vacsorázni megy. Azonban alighogy belépett a nagyterem ajtaján, egy dühös hang rákiáltott:

— Hé, Potter!

— Mi van? — morogta fáradtan Harry, és szembefordult a hang gazdájával, aki nem volt más, mint a szikrázó szemű Angelina Johnson, a kviddicscsapat új főnöke.

— Megmondom, mi van! — harsogta a lány, és mutatóujjával jól mellbe bökte Harryt. — Az van, hogy pénteken délután öt órakor büntetőmunkára kell menned!

— Na és? — értetlenkedett Harry. — Ja tényleg… Az őrzőválogatás!

— Most jut eszébe! — dühöngött Angelina. — Nem megmondtam, hogy együtt akarom látni az egész csapatot, mert olyan embert kell választanunk, aki mindenkinek megfelel!? Külön ezért lefoglaltam a pályát! Erre te nem jössz el!

— Nem tehetek róla! — fortyant fel Harry. — Umbridge megbüntetett, csak mert a szemébe mondtam az igazságot Tudodkiről!

— Akkor most szépen elmész hozzá, és kikönyörgöd, hogy pénteken elengedjen — sziszegte Angelina. — Nem érdekel, mivel puhítod meg. Ha akarsz, esküdj meg neki, hogy Tudodki csak a mesében létezik, mit bánom én, de legyél ott pénteken!

Azzal sarkon fordult, és elviharzott.

— Van egy sanda gyanúm — fordult barátaihoz Harry, miután azok is megérkeztek a vacsoraasztalhoz. — Meg kéne érdeklődni a Porpicy SC-nél, hogy Angelina elődje, Oliver Wood nem szenvedett-e véletlenül halálos balesetet. Az az érzésem, hogy a szelleme megszállta Angelinát.

— Szerinted mekkora az esély rá, hogy Umbridge elengedi a pénteki büntetésedet? — kérdezte kétkedő fintorral Ron.

— Kisebb a nullánál — felelte Harry, és a szájába dugta az első falat báránysültet. — De azért meg kell próbálnom, nem? Majd felajánlom neki, hogy a jövő héten kétszer megyek el. — Lenyelte a falatot, és hozzátette: — Remélem, ma nem tart ott túl sokáig. Meg kell írnunk három dolgozatot, gyakorolnunk kell az eltüntető varázslatot McGalagonynak, ki kell dolgoznunk egy ellenbűbájt Flitwicknek, be kell fejeznünk a rajzot a bólintérről, és el kell kezdenünk azt a nyomorult álomnaplót.