J. Rowling - Harry Potter és a Főnix Rendje

Közben már kezdtek visszaszállingózni az emberek a nagyteremből. Harry még véletlenül se nézett a portrélyuk felé, de érezte, hogy vonzza a többiek tekintetét.

— Melyikkel kezdjük? Pitonéval? — kérdezte Ron, és megmártotta a pennáját. — „A holdkő… tulajdonságai… és használata… a bájitalfőzésben” — motyogta, miközben leírta a címet. — Így ni! — s aláhúzta a mondatot, majd várakozva nézett Hermionéra.

— Na, melyek a holdkő tulajdonságai, és mire használják a bájitalfőzésben?

Hermione azonban nem figyelt rá; a helyiség egy távolabbi része felé sandított, ahol Fred, George és Lee Jordan ült egy csapatnyi, ártatlan tekintetű elsős társaságában. Utóbbiak mind rágtak valamit, ami kétségkívül a Fred csuklóján lógó nagy papírtáskából került elő.

— Sajnálom, de ez már több a soknál! — szólt kipirult arccal Hermione, és felállt. — Gyerünk, Ron!

— Mi?… Hova…? — Ron megpróbálta az értetlent játszani, de gyorsan belátta, hogy ezzel semmire se megy. — Hagyd, Hermione… Nem szúrhatjuk le őket azért, mert édességet osztanak.

— Nagyon jól tudod, hogy az nem édesség, hanem Orrvérzés Ostya vagy mit tudom én… Rókázó Rágcsa vagy…

— Vagy Tetszhalott Tabletta — tippelt csendesen Harry.

Az elsősök, mintha egy láthatatlan pöröllyel sorban leütötték volna őket, aléltan roskadtak össze a székükön. Volt, aki legurult a földre, mások a karfára dőltek. Volt, akinek még a nyelve is kilógott. Akik figyelték Fredék mesterkedését, többségükben nevettek a dolgon. Hermione ellenben kihúzta magát, és odacsörtetett Fredhez és George-hoz, akik most jegyzettömbbel a kezükben vizsgálgatták az ájult elsősöket.

Ron félig felemelkedett a székében, néhány másodpercig habozott, aztán odadörmögte Harrynek:

— Egyedül is el tudja intézni. — Azzal visszahuppant a karosszékbe és igyekezett minél mélyebbre csúszni benne.

— Elég ebből! — támadt rá Hermione az ikrekre.

Fred és George kissé meghökkenve néztek rá.

— Igen, igazad van — bólintott George. — Ennyi tényleg elég ebből a hatóanyagból.

— Már reggel is megmondtam, hogy nem kísérletezhettek diákokon!

— Rendesen megfizetjük őket! — méltatlankodott Fred.

— Nem érdekel! Veszélyes, amit csináltok!

— Fenét! — foglalta össze a véleményét Fred.

— Nyugi, Hermione, nincs semmi bajuk — szólt csitítóan Lee Jordan, aki feladata szerint egy-egy piros tablettát dugott az alélt lányok szájába.

— Nézd, már ébredeznek is! — mondta George.

Néhány elsős valóban mocorogni kezdett. Egyikük-másikuk döbbenten konstatálta, hogy a földön vagy épp a szék karfáján fekszik, s ebből Harry arra következtetett, hogy az ikrek nem tájékoztatták önkénteseiket a kísérlet mibenlétéről.

— Minden rendben? — kérdezte nyájas mosollyal George a lábánál heverő, fekete hajú kislánytól.

— Igen… azt hiszem… — felelte elhaló hangon a lány.

— Kitűnő! — bólintott elégedetten Fred, de a következő pillanatban Hermione kikapta a kezéből a jegyzettömböt és a Tetszhalott tablettákat tartalmazó táskát.

— Ez egyáltalán nem kitűnő!

— Dehogynem, hisz mind élnek! — vágott vissza Fred.

— És ha valamelyikük komolyan megbetegszik, akkor mi lesz!?

— Tuti, hogy nem lesz bajuk, mert ezeket már kipróbáltuk magunkon. Most csak azt teszteljük, hogy mindenki egyformán reagál-e.

— Ha nem hagyjátok ezt abba, akkor…

— Büntetőmunkára küldesz minket? — kérdezte Fred „na, arra kíváncsi vagyok” hangon.

— Leíratod velünk százszor, hogy jó kisfiúk leszünk? — tódította gúnyos vigyorral George.

A közelben állók harsányan nevettek. Hermione kihúzta magát; szeme összeszűkült, bozontos haja szinte szikrázott.

— Nem — felelte dühtől remegő hangon. — De megírom édesanyátoknak.

George hátrahőkölt.

— Azt nem tennéd meg… — nyögte.

— De megteszem! — nézett rá zordan Hermione. — Tömjétek csak magatokat az ostoba tablettáitokkal, ha jólesik, de azt nem engedem, hogy az elsősöket is mérgezzétek velük!

Az ikrek kővé dermedtek a döbbenettől. A fenyegetés szemlátomást mélyen övön alul érte őket. Hermione egy utolsó lesújtó pillantással odalökte Frednek a jegyzettömböt és a papírtáskát, aztán sarkon fordult, és visszament a kandallóhoz.

Ron olyan mélyre csúszott a székben, hogy az orra nagyjából egy magasságban volt a térdével.

— Kösz a segítséget, Ron! — vetette oda neki fagyosan Hermione.

— Úgy láttam, nélkülem is boldogulsz…

Hermione néhány másodpercig mozdulatlanul meredt üres pergamenjére, aztán megrázta a fejét.

— Nem megy, nem tudok koncentrálni — szólt, és kinyitotta a táskáját. — Megyek, lefekszem.

Harry azt hitte, Hermione a könyveit készül eltenni, de tévedett.

A lány két, gyapjúból kötött, alaktalan valamit húzott elő a táskából. Letette őket a kandalló előtt álló asztalra, rájuk rakott néhány gyűrött pergamenfecnit és egy törött pennát, aztán hátrált egy lépést, és megszemlélte művét.

— Szent szalamandra, mit művelsz? — kérdezte Ron olyan arccal, mintha erősen kételkedne Hermione épelméjűségében.

— Ezek házimanóknak való sapkák — világosította fel mogorván Hermione, miközben gyors mozdulatokkal a táskájába rámolta könyveit. — Nyáron kötöttem őket. Varázslat nélkül csak nagyon lassan tudok kötni, de itt az iskolában majd még csinálok egy csomót.

— Sapkát teszel ki a házimanóknak? — kérdezte Ron, minden egyes szót megnyomva. — És szeméttel takarod el?

— Igen — felelte dacosan Hermione, és a vállára vetette a táskáját.

— De hát ez átverés! — háborgott Ron. — Ezzel az alattomos trükkel ráveszed őket, hogy fogják meg a sapkát! Felszabadítod őket, miközben nem is akarnak szabadok lenni!

— Hogyne akarnának szabadok lenni! — vágta rá elpirulva Hermione. — Nehogy hozzá merj nyúlni a sapkákhoz!

Azzal faképnél hagyta a két fiút. Ron megvárta, amíg becsukódott mögötte a lányok hálói felé vezető ajtó, aztán lesöpörte a szemetet a sapkákról.

— Legalább lássák, hogy mihez nyúlnak hozzá — mondta. — Na jó… — Sóhajtva összetekerte a pergament, amire a Piton-féle dolgozat címét írta. — Ezzel nem érdemes most szenvedni, úgyse tudom megírni Hermione nélkül. Fogalmam sincs, hogy mire való a holdkő. Te tudod?

Harry megrázta a fejét, amitől nyomban felerősödött a lüktetés a jobb halántékában. Mikor aztán eszébe jutott az óriások háborúiról írandó esszé, a fájdalom még tovább fokozódott. Sóhajtott egyet, és elrakta könyveit, bár tudta, hogy reggelre megbánja ezt a döntését.

— Én is megyek lefeküdni.

A hálótermekhez vezető ajtó felé menet Harry elhaladt Seamus mellett, de nem nézett rá a fiúra. Volt egy olyan érzése, hogy Seamus meg akarja szólítani, ezért meg is szaporázta lépteit. A csigalépcsőre érve aztán fellélegzett: ott már nem kellett senkinek a fullánkos megjegyzéseitől tartania.

Másnap reggel még mindig ólomszürke volt az ég, továbbra is esett az eső, és a reggelinél megint hiába keresték Hagridot a tanárok között.

— Jó hír viszont, hogy ma nincs óránk Pitonnal — hangsúlyozta Ron.

Hermione nagyot ásított, és kávét töltött magának. Derűs hangulatban volt, s mikor Ron megkérdezte, minek örül annyira, így felelt: