J. Rowling - Harry Potter és a Főnix Rendje

— Nem így volt! — fakadt ki Hermione. — Csak azért…

— Nem látom a kezedet!

Hermione feltette a kezét, Umbridge pedig elfordult.

— Úgy tudom, hogy az elődöm nemcsak hogy megismertetett benneteket egyes tiltott átkokkal, de egyenesen rajtatok mutatta be őket.

— De róla kiderült, hogy őrült — mutatott rá Dean. — Egyébként pedig nagyon sokat tanultunk tőle.

— Előbb jelentkezünk, aztán beszélünk, Dean! — énekelte Umbridge. — A minisztérium álláspontja szerint alapos elméleti tudás birtokában le tudjátok tenni a vizsgátokat, s ezzel oktatásotok eléri célját… Mutatkozz be, kérlek — tette hozzá a jelentkező Parvatira nézve.

— Parvati Patil vagyok, és azt szeretném kérdezni, hogy nem lesz-e az RBF-vizsgának gyakorlati része is. Úgy tudom, meg kell majd mutatnunk, hogy tényleg végre tudjuk-e hajtani az ellenátkokat.

Umbridge készen állt a válasszal.

— Ha elsajátítjátok az elméletet, természetesen képesek lesztek elvégezni a varázslatokat a vizsgán biztosított speciális körülmények között.

— Anélkül, hogy előtte gyakoroltunk volna? — hitetlenkedet Parvati.

— Ismétlem, ha elsajátítjátok. az elméletet…

Harry felemelte a kezét, de nem várta meg, hogy szólítsák.

— De hát az iskolán kívül mire megyünk az elmélettel?

Umbridge felszegte a fejét.

— Egyelőre iskolában vagy, Potter — felelte higgadtan.

— Akkor nem is kell felkészülnünk arra, ami odakint vár ránk?

— Semmi nem vár rátok odakint.

— Semmi? — ismételte Harry. Az indulat, ami egész nap feszítette, kitörni készült belőle.

— Véleményed szerint kinek állna szándékában gyerekeket megtámadni? — kérdezte Umbridge hátborzongatóan mézesmázos hangon.

— Kinek is, lássuk csak… — dörmögte töprengő fintorral Harry. — mondjuk… Voldemort nagyúrnak!

Ronnak elakadt a lélegzete; Lavender Brown sikkantott egyet; Neville leesett a székről — Umbridge professzor ellenben meg se rezzent, sőt gonosz elégedettség ült ki az arcára.

— Tíz pont a Griffendéltől, Potter.

A teremben néma csönd lett. Mindenki vagy Umbridge-re vagy Harryre nézett.

— És most szeretnék tisztázni néhány dolgot.

Umbridge felállt, és tömzsi ujjait az asztal lapjára támasztotta.

— Azt mondták nektek, hogy egy bizonyos sötét varázsló feltámadt halottaiból…

— Nem volt halott — javította ki mérgesen Harry.

— De igenis — A viselkedésed máris tíz pontjába került a házadnak, ne feszítsd tovább a húrt! — darálta Umbridge, rá se nézve Harryre. — mint mondtam, úgy informáltak benneteket, hogy egy bizonyos sötét varázsló ismét közöttünk garázdálkodik. Ez az állítás hazug…

— Nem hazugság! — csattant fel Harry. — Láttam őt, megküzdöttem vele!

— Büntetőfeladat, Potter! — vágta rá diadalmasan Umbridge. — holnap délután öt órakor várlak a szobámban. Ismétlem: az állítás hazugság. A Mágiaügyi Minisztérium biztosít benneteket róla, hogy nem kell tartanotok semmilyen sötét varázslótól. Aki mégis nyugtalankodik, az keressen fel engem bizalommal tanítási időn kívül. Ha bárki bármilyen feltámadt sötét varázsló rémképével ijesztget benneteket, csak szóljatok nekem. Azért jöttem, hogy segítsek. A barátotok vagyok. És most, legyetek szívesek folytatni az olvasást. Ötödik oldal, „Az alapokról kezdőknek”.

Azzal visszaült az asztala mögé — Harry viszont felállt. Egyszerre minden szem rászegeződött. Seamus félelemmel vegyes ámulattal nézett rá.

— Ne csináld, Harry! — suttogta Hermione. Talárja ujjánál fogva próbálta visszahúzni Harryt a székre, de a fiú elrántotta a kezét, és remegő hangon így szólt:

— Szóval a tanárnő úgy gondolja, hogy Cedric Diggory magától halt meg?

A csoport minden tagjának elakadt a lélegzete. Ronon és Hermionén kívül Harry senkinek nem beszélt közülük róla, hogy pontosan mi történt Cedric halálának estéjén. A tekintetek Umbridge felé fordultak, aki viszont Harryt nézte — immár mosolytalan arccal.

— Cedric Diggory tragikus balesetben vesztette életét — jelentette ki hűvösen.

— Meggyilkolták — felelte Harry. Minden porcikája remegett a dühtől, mégis nehezére esett kimondani ezeket a szavakat harminc kíváncsian fülelő osztálytársa előtt. — Voldemort ölte meg, és ezt maga is tudja.

Umbridge professzor arca kifejezéstelen maradt. Harry arra számított, hogy a tanárnő ráordít, de nem így történt; Umbridge a legsziruposabb kislányhangját vette elő:

— Gyere ide hozzám, Harry drágám!

Harry hátrarúgta székét, megkerülte két barátját, és odacsörtetett a tanári asztalhoz. Érezte, hogy mindenki visszafojtott lélegzettel figyeli őt, de annyira dühös volt, hogy már ez se érdekelte.

Umbridge egy kis tekercs rózsaszín pergament vett elő a retiküljéből. Kiterítette az asztalra, megmártotta pennáját, és írni kezdett.

Egészen közel hajolt a laphoz, így Harry nem láthatta, mit ír. A teremben néma csend volt. Körülbelül egy perc múlva a tanárnő felegyenesedett, összecsavarta a pergament, majd pálcájával megérintette a tekercset. A pergamenlap hengerré zárult, mintha összehegesztették volna a széleit.

— Vidd el ezt McGalagony professzornak, kedvesem — szólt Umbridge, és Harry felé nyújtotta a levelet. Harry szó nélkül átvette, sarkon fordult, barátaira vissza se nézve kiment a teremből, és bevágta maga mögött az ajtót.

Sebes léptekkel indult el a folyosón, dühösen markolva a McGalagonynak szóló levelet. Az első sarkon aztán egyenesen belerohant Hóborcba, a kopogószellembe. A széles szájú emberke háton fekve lebegett a levegőben, és tintásüvegekkel zsonglőrködött.

— Nini! Icipici Pottiputyi! — kornyikálta, s közben elejtett két üveget. Azok összetörtek a kőpadlón, és tintával fröcskölték be a falat. Harry dühös kiáltással félreugrott.

— Hagyd abba, Hóborc!

— Hohó, dúl-fúl a kis bolondgomba! — harsogta a kopogószellem. Hátrálva repült a továbbsiető Harry előtt, s vigyorogva belebámult az arcába. — Mi bántja a lelkecskédet? Hangokat hallasz? Látomásaid vannak? Vagy megint furcsán forog… — itt csúfolódva fújt egyet — …a nyelved?

— Azt mondtam, hagyj békén! — kiabálta Harry, miközben futva szedte a lépcsőfokokat, de Hóborcot nem tudta lerázni. A szellem a hátára feküdt, leszánkázott mellette a lépcsőkorláton, és közben énekelt:

— Fogd be a szád! — ordította Harry.

A bal oldalon kitárult egy ajtó, és McGalagony lépett ki rajta mogorva s kissé zaklatott arccal.

— Mit ordibál itt, Potter? — dörrent rá Harryre. (Hóborc addigra kéjes kacagással elszelelt.) — Miért nincs órán?

Harry dacosan kihúzta magát.

— A tanárnőhöz küldtek — felelte.

— Mi az, hogy hozzám küldték? Ki küldte hozzám?

Harry átnyújtotta Umbridge levelét. McGalagony szemöldökráncolva elvette, egy pálcamozdulattal kinyitotta, és olvasni kezdte. Szeme sebesen mozgott szögletes szemüvege mögött, és egyre jobban összeszűkült.

— Jöjjön be, Potter!

Harry követte a tanárnőt a dolgozószobába. — Nos? — fordult hozzá McGalagony. — Igaz ez?

— Micsoda? — kérdezett vissza Harry, a kelleténél kicsit mogorvábban. — Mi, tanárnő? — váltott udvariasabb hangra.

— Igaz, hogy kiabált Umbridge professzorral?