J. Rowling - Harry Potter és a Főnix Rendje

— Igazságtalan volt, amit Piton tett — szólt együtt érzőn Hermione, miután leült Harry mellé, és szedett magának a krumplis vagdaltból. — Monstro főzete sokkal rosszabb lett, mint a tiéd: mikor áttöltötte, felrobbant az üveg, és meggyulladt tőle a talárja.

— Miért csodálkozol? — morogta Harry. — Mikor volt Piton igazságos velem?

Erre aztán nehéz volt mit felelni, hiszen a vak is láthatta, hogy Piton az első év első órájától utazik Harryre.

— Reméltem, hogy az idén egy kicsit normálisabb lesz — csóválta a fejét Hermione. — Mivel hogy… — Lopva körülnézett; mellettük kétoldalt hat-hat hely üres volt, és épp senki nem haladt el az asztal mellett. — Mivel hogy benne van a Rendben, meg minden.

— Sárkányból nem lesz golymók — bölcselkedett Ron. — Nekem különben is mindig az volt a véleményem, hogy Dumbledore-nak nem kéne megbíznia Pitonban. Mi bizonyítja, hogy tényleg nem Tudjátokkinek dolgozik?

— Arra még nem gondoltál — szólt bosszúsan Hermione — hogy Dumbledore esetleg több bizonyítékot is tud, csak nem osztja meg veled?

Ronnak már a nyelve hegyén volt a válasz, de Harry megelőzte.

— Hagyjátok már abba, jó? — csattant fel. (Két barátja megütközve nézett rá.) — Öt percig se bírjátok ki veszekedés nélkül. Megőrülök tőletek!

Azzal felpattant félig teli tányérja mellől, vállára vetette táskáját, és faképnél hagyta barátait.

A márványlépcsőn kettesével szedte a fokokat, a lefelé igyekvő diákokat kerülgetve. Hirtelen támadt dühe még mindig nem párolgott el, s ahogy felidézte Ron és Hermione döbbent tekintetét, bosszús elégtételt érzett. Megérdemlik, gondolta. Miért nem tudnak békében maradni? Folyton piszkálják egymást… A falra mászik tőlük az ember!

Az egyik lépcsőfordulóban elhaladt Sir Cadogan portréja mellett. A lovag fenyegetően rázta felé kardját.

— Gyere ide, nyúlszívű pór! — harsogta sisakrostélya mögül. — Küzdj meg velem!

Harry azonban ügyet se vetett rá. Sir Cadogan átszaladt a szomszéd képbe, hogy üldözőbe vegye. Ám annak lakója, egy dühös farkaskutya rövid úton visszakergette őt a saját keretei közé.

Harry az ebédszünet hátralevő részét magányosan töltötte az északi toronybeli csapóajtó alatt, s mikor becsöngettek, elsőként mászott fel az ezüstlétrán Sybill Trelawney tantermébe.

A jóslástant majdnem annyira utálta, mint a bájitaltant — nem utolsósorban azért, mert Trelawney professzor rendszeresen megjósolta az ő korai halálát. A tarka kendős, gyöngysorokkal teleaggatott nyakú, sovány tanárnő szemüvege mögött a szeme hatalmasnak tűnt, s ettől úgy festett, mint egy óriási rovar. Mikor Harry belépett a terembe, Trelawney az elszórtan álló asztalkák között sétált, karján egy rakás kopott, bőrkötéses könyvvel, s minden asztalra letett egy kötetet. A kendővel letakart lámpák és az illatosítóval meghintett, pislákoló kandallótűz derengő fényében Harrynek sikerült észrevétlenül leülnie az egyik asztalhoz, így köszönnie se kellett. A következő öt percben a csoport többi tagja is befutott.

Ron bedugta a fejét a csapóajtón, megkereste tekintetével Harryt, majd egyenesen felé indult — pontosabban szlalomozni kezdett az asztalok, székek és keményre tömött puffok között.

— Már nem veszekszünk Hermionéval — jelentette.

— Örülök… — motyogta Harry.

— De Hermione azt mondja, jó lenne, ha te se mindig rajtunk töltenéd ki a dühödet — folytatta Ron.

— Nem igaz, hogy… — kezdte ingerülten Harry.

— Én csak átadtam az üzenetet — szakította félbe Ron. — Egyébként egyetértek vele. Nem mi tehetünk róla, hogy Seamus meg Piton felbosszantott.

— Nem mondtam, hogy…

— Köszöntelek benneteket, gyermekeim! — búgta a tőle megszokott, túlvilági stílusban Trelawney. Harry elhallgatott, lenyelve szégyennel keveredő ingerültségét. — Itt vagytok hát az idei első jóslástanórán. Természetesen a szünidőben is figyelemmel kísértem sorsotokat, s örömmel látom, hogy mind épen és egészségesen visszatértetek a Roxfortba — ahogy azt persze előre tudtam.

— Az asztalotokon fekvő könyv Inigo Imago műve, az Álom a jóslásban . Az álomfejtésről, mely a jövő kutatásának egyik legkézenfekvőbb módszere, nagy valószínűséggel az RBF-vizsgátokon is szó esik majd — nem mintha én a jóslás szent művészetének terén legcsekélyebb jelentőséget is tulajdonítanám bármiféle vizsgának. Aki a Látó Szem adományát élvezi, nem törődik bizonyítványokkal és érdemjegyekkel. Az igazgató úr azonban ragaszkodik a formaságokhoz, így hát… — harapta el Trelawney a mondatát fensőbbséges sajnálkozással — majd folytatta: — Kérlek, lapozzátok fel a bevezetést, és ismerkedjetek meg Imago álomfejtés-elméletével. Utána alkossatok párokat, és a könyv segítségével értelmezzétek egymás legutóbbi éji látomását.

Harrynek egyetlen dolog tetszett ebben az órában: hogy nem dupla volt. Mire a csoport végzett a könyv bevezetésének elolvasásával, már csak alig tíz perc maradt az álomfejtésre. A szomszéd asztalnál Neville részletesen beszámolt Deannek lidérces álmáról, amiben egy hatalmas olló a nagymamája legszebb kalapját viselte, Harry és Ron viszont csak bámultak egymásra.

— Mondj te egy álmot — szólt végül Ron. — Én mindig elfelejtem őket reggelre.

— Gondolkozz, egyre biztos emlékszel.

Harrynek esze ágában se volt elmesélni az álmait. Azt, hogy mit jelent rendszeresen visszatérő, temetős rémálma, magától is tudta — nem szorult rá, hogy Ron, Trelawney vagy egy ostoba álmoskönyv fejtse meg neki.

Ron homlokát ráncolva kutatott az emlékezetében.

— Na jó… egyik éjjel azt álmodtam, hogy kviddicsezem. Vajon ez mit jelent?

— Biztos valami olyasmit, hogy nemsokára felfal téged egy óriási gumicukor — dörmögte Harry, miközben unottan fellapozta az Álom a jóslásbant.

A legkevésbé se volt szórakoztató álommotívumokat kikeresgélni a könyvben, s az se vidította fel Harryt, hogy Trelawney álomnaptár vezetését adta fel nekik egy hónapra való házi feladat gyanánt. Kicsengetés után Ronnal elsőként másztak le a lépcsőn.

— Észrevetted, máris mennyi leckét kaptunk? — mérgelődött Ron. — Binns félméteres esszét kér az óriások háborúiról, Pitonnak negyven centit kell írnunk a holdkő használatáról, és erre most még álmokat is gyűjtsünk Trelawneynak! Igazuk volt Fredéknek: szörnyű ez az RBF-hiszti! Ha az az Umbridge is felad valamit, megőrülök…

Mikor beléptek a sötét varázslatok kivédése terembe, Umbridge professzor már a tanári asztal mögött ült. Ismerős, rózsaszínű kardigánját viselte, s ott volt a hajában a fekete bársonymasni, amit Harry most is egy hatalmas varangy fején ücsörgő légynek látott.

A csoport viszonylag fegyelmezetten vonult be a terembe. Nem ártott az óvatosság, hisz Umbridge még ismeretlen ellenfél volt.

— Jó napot kívánok mindenkinek! — szólalt meg a tanárnő, miután elfoglalták a helyüket.

Néhányan motyogva visszaköszöntek neki.

— Ajajaj… ! — csóválta a fejét Umbridge. — Ez bizony elég soványra sikerült. Hangosan és érthetően mondjátok: „Jó napot, Umbridge professzor!” Próbáljuk meg még egyszer, rendben? Jó napot mindenkinek!

— Jó napot, Umbridge professzor! — zengte a kórus.

— Így mindjárt más — bólintott negédes mosollyal Umbridge. — Nem is volt olyan nehéz, ugye? Most pedig pálcát a táskába, és pennát veszünk elő.