J. Rowling - Harry Potter és a Főnix Rendje

— Attól, hogy ötödéves vagyok, miért szorulnék rá? — kérdezte Hermione.

— Mert az ötödév RBF-év.

— Na és?

— Na és szépen vizsgázni fogtok — vigyorgott Fred. — Addig pedig úgy meghajtanak titeket, hogy bokáig fog lógni a nyelvetek.

— Nálunk a fél osztály enyhébb ideg-összeroppanást kapott az RBF-ek előtt — mesélte George. — Bőgtek, hisztiztek… Patricia Stimpson naponta többször elájult…

— Kenneth Towlernek még kiütései is lettek, emlékszel? — nosztalgiázott Fred.

— Persze, mert beszórtad a pizsamáját Dagadox porral — nevetett George.

— Ja, tényleg… Már el is felejtettem.

— A lényeg az, hogy az ötödév kész rémálom — legyintett George. — Legalábbis ha az ember a jó jegyekre hajt. Mi Freddel azért túléltük valahogy.

— Hát igen… Hány RBF-et is tettetek le? — kérdezte Ron. — Hármat-hármat, nem?

— Aha — bólintott derűsen Fred. — De a mi terveinkben viszonylag kis hangsúlyt kap a tudományos fokozatok megszerzése.

— Arról is komoly vitát folytattunk, hogy egyáltalán elvégezzük-e a hetedik évet — tette hozzá George. — Most, hogy megvan a…

Harry egy szemvillanással elhallgattatta a fiút. Tudta ugyanis, hogy George a tőle kapott pénzt akarja említeni.

— …hogy megvannak az RBF-eink — vágta ki magát George — minek vacakolnánk a RAVASZ-okkal? De aztán arra gondoltunk, hogy anya szomorú lenne, ha nem járnánk ki a sulit. Főleg azután, hogy Percy megszerezte a világ legnagyobb fafeje címet.

— De azért addig se tétlenkedünk. — Fred kedvtelve végigjáratta tekintetét a reggeliző diákseregen. — Végzünk egy kis piackutatást. Felmérjük, milyen termékeket keres egy varázsviccboltban az átlagos roxforti diák, aztán kielemezzük a kutatási eredményeket, és összeállítjuk a keresletnek megfelelő termékskálát.

— De hát honnan lenne pénzetek egy bolt megnyitására? — kérdezte szkeptikusan Hermione. — Ahhoz rengeteg eszköz meg nyersanyag kell… és, gondolom, egy helyiség is…

Harry nem nézett az ikrekre. Érezte, hogy arca lángvörösre gyullad, ezért „véletlenül” leejtette a villáját, és gyorsan lehajolt érte. Közben hallotta Fred válaszát:

— Ne kérdezz, akkor nem hazudunk, Hermione. Gyere, George, ha sietünk, gyógynövénytan előtt még eladhatunk pár telefület.

Mire Harry felbukkant az asztal alól, az ikrek már el is indultak, kezükben egy-egy rakás pirítóssal.

— Ne kérdezz, akkor nem hazudunk… — ismételte tűnődve Hermione. — Mit jelentsen ez? Lehet, hogy már sikerült is kezdőtőkét szerezniük?

— Ez már nekem is megfordult a fejemben — bólintott szemöldökráncolva Ron. — Nyáron vettek nekem egy dísztalárt, és akkor sem értettem, honnan van ilyesmire pénzük…

Harry úgy vélte, ideje elkormányozni a beszélgetést a veszélyes témáról.

— Mit gondoltok, tényleg olyan nehéz év vár ránk? Mármint a vizsgák miatt?

— Hát, szerintem igen — felelte Ron. — Az RBF-ek nagyon fontosak. Eredményességüktől függ, hogy milyen állásokra jelentkezhet ember. Bill azt mondta, pályaválasztási tanácsot is fogunk kapni az idén, hogy el tudjuk dönteni, mely tárgyakból akarjuk letenni jövőre a RAVASZ-t.

— Ti már tudjátok, mihez akartok kezdeni a Roxfort után? — kérdezte pár perccel később Harry, miután kisétáltak a nagyteremből, és elindultak mágiatörténet-órára.

— Én nem nagyon — felelte lassan Ron, és lesütötte a szemét.

— Habár? — faggatta Harry.

— Hát, tök jó lenne aurornak menni — bökte ki Ron.

Harry lelkesen bólogatott.

— Csak hát az aurorok… az olyan elitcsapat — folytatta Ron. — Aurornak csak a legjobbak mehetnek. Na és te mi akarsz lenni, Hermione?

— Nem tudom — felelte a lány. — Mindenesetre valami értelmes munkát szeretnék végezni.

— Az aurorok értelmes munkát végeznek! — méltatlankodott Harry.

— Persze, de azért más is van a világon. Például ha befolyásos mozgalommá tudnám fejleszteni a MAJOM-ot…

Harry és Ron nagyon vigyáztak, nehogy találkozzon a tekintetűk…

A mágiatörténet a diákság egyöntetű véleménye szerint a varázstudományok legunalmasabbika volt. A tárgyért felelős néhai Binns professzor monoton előadásmódja hipnotizáló erővel bírt: tíz, melegben öt perc alatt garantáltan mindenki félálomba bódult tőle. A kísértettanár minden órája egyforma volt: felolvasta a mondókáját, a diákok pedig vagy jegyzeteltek vagy bambán meredtek a semmibe. Harry és Ron csak úgy tudták letenni addigi történelemvizsgáikat, hogy a felkészülési időben lemásolták Hermione jegyzeteit — ő ugyanis csodával határos módon ébren tudta végigülni Binns előadásait.

Ez alkalommal az óriások háborúinak ürügyén unatkoztak másfél órát. Harry az első tíz percben még felfogott valamit az elhangzottakból; utoljára még arra gondolt, hogy a téma más tanár előadásában akár érdekes is lehetne, aztán végérvényesen leállt az agya. A fennmaradó nyolcvan percben akasztófásat játszott Ronnal a pergamenje sarkán, amiért Hermione megrovó pillantásokkal illette mindkettőjüket.

— Mi lenne — kérdezte a lány, mikor már kifelé mentek a teremből (Binns professzor a táblán át távozott) — ha idén nem adnám oda nektek a jegyzeteimet?

— Akkor a te lelkeden száradna, hogy megbukunk az RBF-vizsgán — felelte Ron.

— Megérdemelnétek! — zsörtölődött Hermione. — Meg se próbáltatok odafigyelni!

— De megpróbáltunk — állította Ron. — Csak nincs annyi eszünk meg olyan memóriánk, mint neked, és nem tudunk olyan jól koncentrálni. Tudjuk, hogy sokkal okosabb vagy nálunk; minek kell még az orrunk alá is dörgölni?

— Jaj, nem kell ez a rossz duma! — legyintett Hermione, de azért szemlátomást hatott rá a hízelgés, mert nem zsörtölődött tovább.

A szünetet az udvaron kellett tölteniük. Odakint finom, ködszerű eső permetezett, úgyhogy az udvar széleinél csoportokban ácsorgó diákokból csak elmosódott körvonalak látszottak. Harry, Ron és Hermione beálltak egy félreeső sarokba, egy csöpögő erkély alá, felhajtották talárjuk gallérját. Épp arról kezdtek el beszélgetni, vajon mit tartogat számukra Piton az év első bájitaltanórájára, amikor észrevették, hogy valaki közeledik feléjük.

— Szia, Harry!

Cho Chang volt az; mi több, teljesen egyedül bukkant fel. Ez igen szokatlan volt nála, mert általában egész csapatnyi viháncoló lány vette körül. Harry jól emlékezett még rá, milyen nehéz volt négyszemközt beszélni vele, mikor negyedévben őt akarta párjának hívni a karácsonyi bálra. — Szia… — köszönt vissza, s érezte, forróság önti el az arcát. Most legalább nem folyik butykor a képemen, gondolta, s úgy tűnt, Chónak ugyanez jutott az eszébe.

— Látom, sikerült leszedni azt a valamit.

— Persze… — bólintott Harry. Igyekezett úgy vigyorogni, mintha találkozásukat a vonaton viccesnek találta volna, nem pedig megalázónak. — Öö… jól telt a nyarad?

Alighogy kimondta a kérdést, már meg is bánta. Cedric Cho barátja volt, úgyhogy a halála Cho nyarát bizonyára éppúgy tönkretette, mint az övét, Harryét.

— Aha… nem volt rossz… — felelte színtelenül Cho.

— Ez a Tornádók jelvénye, nem? — kérdezte Ron, és rámutatott a Cho talárján díszelgő dupla arany T betűs, égszínkék jelvényre. — Nekik drukkolsz?

— Igen — felelte Cho.

— Már régen, vagy csak mióta bajnokok lettek? — kérdezte Ron, olyan gúnyos felhanggal, amit Harry egyáltalán nem érzett helyénvalónak.