J. Rowling - Harry Potter és a Főnix Rendje

— Beveszi, amit a Reggeli Próféta ír? — emelte fel a hangját Harry. — Elhitte az újságnak, hogy hazudok, Dumbledore meg egy vén bolond?

Seamus most végre a szemébe nézett.

— Igen.

Harry nem szólt többet. Az éjjeliszekrényre dobta varázspálcáját, kibújt talárjából, dühösen a ládájába gyűrte, és pizsamát húzott.

Torkig volt az egésszel. Elege volt belőle, hogy megbámulják, és mindenki róla beszél. Ha tudnák, ha csak sejtenék, hogy milyen érzés átélni azt, amit ő átélt… de nem, sejtelmük sincs róla, Mrs Finnigan se tud semmit, és nem is próbálja használni az agyát az az ostoba nő, gondolta dühödten.

Lefeküdt az ágyra, és már nyúlt a függöny után, hogy behúzza, amikor Seamus megszólalt:

— Figyelj… most őszintén… mi történt aznap este, amikor… tudod, amikor… szóval Cedric Diggoryval?

Seamus hangjában szorongás és kíváncsiság keveredett. Dean, aki addig a ládájában kotorászott a papucsa után, most hirtelen mozdulatlanná dermedt — ő is érdeklődve várta a választ.

— Miért engem kérdezel? — felelt gorombán Harry. — Olvasd te is szorgalmasan a Reggeli Prófétá t! Vagy beszélgess az anyukáddal, ha olyan jól értesült!

— Anyámról szállj le, jó? — fortyant fel Seamus.

— Leszállok róla, ha nem fog hazugnak nevezni! — vágott vissza Harry.

— Hagyd abba, Potter!

— Majd abbahagyom, ha akarom! — Harry dühében felkapta az éjjeliszekrényről a pálcáját. — És ha nem tetszik, hogy egy szobában kell aludnod velem, szólj McGalagonynak, ő majd átköltöztet… hogy ne kelljen aggódnia az anyukádnak…

— Mondtam, hogy szállj le az anyámról!

— Mi van itt?

A kérdést Ron tette fel, aki ebben a pillanatban lépett be a szobába, s most elkerekedett szemmel állt az ajtóban. Először Harryt bámulta meg, aki az ágyán térdelt, és pálcáját Seamusra szegezte, aztán a dühtől remegő Seamusra nézett.

— Potter szidja az anyámat! — kiabálta a szőke fiú.

— Mi? — hitetlenkedett Ron. — De hisz ismerjük az édesanyádat… Nagyon kedves volt…

— Kedves volt addig, amíg nem a Reggeli Próféta hazugságait szajkózta! — mordult fel Harry.

— Jaa… — Ron lassan bólintott. — Értem.

— Igaza van — sziszegte Seamus, újabb gyilkos pillantást vetve Harryre. — Tényleg nem akarok egy szobában lakni vele, mert nem normális!

— Hagyd abba! — szólt rá Ron, s füle vészjóslóan vörösödni kezdett. — Megsérted a házirendet…

— Én sértem meg!? — ordított Seamus. — Te elhiszed a sok hülyeséget, amit Tudodkiről összehordott, mi? Szerinted az mind igaz, ugye!?

— Igen! — vágta rá dühösen Ron.

— Akkor te is őrült vagy! — acsargott Seamus.

— Igen? Csak az a baj, öreg, hogy prefektus is vagyok! — felelte Ron, és a mellkasán díszelgő jelvényre bökött. — Úgyhogy ha nem akarsz büntetőfeladatot, vigyázz a szádra!

Seamus arcán látszott, hogy a büntetést nem feltétlenül tartja túl nagy árnak azért, hogy kimondhassa, ami a nyelve hegyén van — de végül mégis beérte egy megvető mordulással. Ledobta magát az ágyára, és behúzta a függönyt — illetve behúzta volna, de a dühös rántástól a függöny leszakadt, és egy kupacban a padlón kötött ki.

Ron még egyszer rávillantotta szemét Seamusra, aztán Deanhez és Neville-hez fordult.

— Másnak is van gondja Harryvel? — kérdezte fenyegetően.

— Az én szüleim muglik, haver — vonta meg a vállát Dean. — Fogalmuk sincs róla, hogy valaki meghalt a Roxfortban, mert nem voltam olyan lökött, hogy elmondjam nekik.

— Te nem ismered anyámat! — fakadt ki Seamus. — Ő bárkiből bármit ki tud szedni! És a te szüleidnek nem jár a Reggeli Próféta! Azt se tudják, hogy az igazgatónkat kirúgták a Wizengamotból meg a Mágusok Nemzetközi Szövetségéből, mert már tök szenilis…

— A nagyanyám szerint ez marhaság — szólt közbe Neville. — Azt mondja, nem Dumbledore-nak szállt el az agya, hanem azoknak akik ilyeneket írnak róla az újságban. Le is mondta az előfizetésünket. Mi hiszünk Harrynek — tette hozzá nemes egyszerűséggel, majd bemászott az ágyába, állig betakarózott, fontoskodó pillantást vetve Seamusra, és így folytatta: — A nagymamám mindig is azt mondta, hogy fogunk még hallani Tudodkiről. Szerinte ha Dumbledore azt mondja, hogy visszatért, akkor úgy is van.

Harryt őszinte hálával töltötték el ezek a szavak. A vita ezzel véget is ért. Seamus elővette a pálcáját, visszavarázsolta a helyére a függönyt, majd el is tűnt mögötte. Dean bebújt az ágyába, rögtön az oldalára fordult, és nem szólt többet. Neville holdfényben fürdő kaktuszát nézegette — úgy tűnt, neki sincs több mondanivalója.

Ron csendesen matatott a holmijával, Harry pedig hanyatt dőlt, és a párnára hajtotta fejét. Felkavarta a veszekedés Seamusszal, akit mindig is rokonszenves fiúnak tartott. Hány ember fogja még a fejéhez vágni, hogy hazudik és nem normális?

Vajon Dumbledore is ilyen kínokat állt ki a nyáron, miután előbb a Wizengamotban, aztán a Mágusok Nemzetközi Szövetségében is ajtót mutatták neki? Talán dühös lett rá, Harryre, azért vette semmibe őt két hónapon át? Végül is együtt kerültek ebbe a kutyaszorítóba: Dumbledore hitt neki, lényegében az ő beszámolóját visszhangozta előbb a Roxfort diákjai, majd a szélesebb nyilvánosság előtt. Aki őt, Harryt hazugnak tartja, annak azt kell gondolnia Dumbledore-ról, hogy jó- vagy rosszhiszeműen, de rémhíreket terjeszt…

Ron is ágyba bújt, és elfújta az utolsó gyertyát a szobában.

Egy napon belátják majd, hogy igazunk volt, gondolta keserűen Harry. Csak azt nem tudta, hány hasonló támadást kell még elszenvednie, amíg felvirrad az a nap.

Seamus másnap reggel rekordgyorsasággal öltözött fel, s már becsukódott mögötte az ajtó, mikor Harry még csak a zokniját húzta.

— Fél, hogy megfertőzi az elmebajom, ha túl sokáig marad velem egy szobában? — szólt mogorván Harry.

— Ne törődj vele! — legyintett Dean, és vállára vetette a táskáját.

— Csak egy kicsit…

De nem tudta megmondani, hogy „csak egy kicsit” mi van Seamusszal. Elhallgatott, majd kínos szünet után kisomfordált a hálóteremből.

Neville és Ron amolyan „ne foglalkozz vele, az ő baja” pillantást vetettek Harryre, akit azonban ez nem igazán nyugtatott meg.

Meddig kell még eltűrnie ezt?

— Mi bajod? — kérdezte öt perccel később Hermione, mikor a klubhelyiségben utolérte a reggelizni induló Harryt és Ront. — Olyan képet vágsz, mintha… Te jó isten!

Hermione a hirdetőtáblára meredt. Azon egy nagy plakát lógott:

GALLEON GALLONSZÁMRA!

Zsebpénzed nem fedezi a kiadásaidat?

Szükséged lenne egy kis mellékes aranyra? Jelentkezz Fred és George Weasleynél a Griffendél klubhelyiségében! Mellékállásban is végezhető, egyszerű, szinte fájdalommentes munkát ajánlunk. (A kockázatokat a jelentkező viseli, a mellékhatásokért felelősséget nem vállalunk.)

— Mindennek van határa… — csóválta a fejét Hermione. Mérgesen letépte a plakátot, így újra láthatóvá vált az első roxmortsi hétvége időpontját közlő hirdetmény. — Beszélnünk kell a fejükkel, Ron!

Ron rémülten pislogott.

— Miért?

— Mert prefektusok vagyunk! — felelte szigorúan Hermione, miközben kimásztak a portrélyukon. — Az a dolgunk, hogy megakadályozzuk az ilyesmit!