J. Rowling - Harry Potter és a Főnix Rendje

— De csak mert félsz tőle, mint a tűztől — jegyezte meg Ron.

Félig Fej Nélküli Nick mélységes megütközéssel nézett rá.

— Félek? Engem, Sir Nicholas Mimsy-Porpingtont soha életemben nem ért a gyávaság vádja. A nemes vér, mely ereimben csörgedezik…

— Milyen vér? — szakította félbe Ron. — Azt ne mondd, hogy még most is van…

— Átvitt értelemben mondtam! — csattant fel Nick. Feje az ingerültségtől vészesen inogni kezdett szinte teljesen kettévágott nyakán. — Engedtessék meg, hogy legalább a szavaimat szabadon megválaszthassam, ha már az étel s ital nyújtotta örömök megtagadtatnak tőlem! Mindazonáltal hozzászoktam már, hogy egyes diákok ízetlen tréfák tárgyává teszik halálomat!

— Ron nem nevetett ki téged, Nick — szólt békítően Hermione, és dühös pillantást vetett Ronra.

Sajnos Ron szája épp megint pukkadásig tele volt, s bár annyit sikerült kipréselnie magából, hogy „debagaadalag begzsédeni”, Nick ezt a jelek szerint nem volt hajlandó bocsánatkérésként értelmezni. Sértődötten a levegőbe emelkedett, megigazította tollas kalapját, majd elsuhant az asztal végére, s ott helyet foglalt a Creevey fivérek, Colin és Dennis között.

— Ezt jól megcsináltad — korholta Hermione Ront.

— Miért? — méltatlankodott a fiú, miután végre sikerült lenyelnie a falatot. — Már kérdezni se szabad?

— Szörnyű vagy! — zárta le a vitát Hermione, és a vacsora hátralevő részében nem szóltak egymáshoz Ronnal.

Harry már megszokta összezörrenéseiket, úgyhogy meg se próbált békítőként fellépni. Inkább befejezte a marhasültjét, s utána megevett egy teli tányérnyit kedvenc melaszos süteményéből.

Ahogy a diákok jóllaktak, és a zajszint újra emelkedni kezdett, Dumbledore ismét felállt. A teremben azonnal néma csend lett, és minden fej az igazgató felé fordult. Harry a jóllakottságtól kellemesen elálmosodott. Megnyugtató volt tudni, hogy valahol fent vár rá egy meleg, puha ágy…

— Most, hogy megérdemelt helyükre kerültek e csodás lakoma kellékei — fogott mondókájába Dumbledore — kérem, hallgassátok meg szokásos év eleji bejelentéseimet. Az iskola melletti erdő tanulóink számára tiltott terület — az elsőéveseket arra kérem, jegyezzék meg ezt, egyes idősebb diákjainkat pedig arra, hogy ne felejtsék el. (Harry, Ron és Hermione lopva összemosolyogtak.) — Frics úr, iskolánk gondnoka megkért rá — saját becslése szerint a négyszázhatvankettedik alkalommal — hogy emlékeztesselek benneteket: a tanórák közötti szünetben tilos a folyosókon varázsolni. Ezen kívül még jó néhány más dolog is tilos — a teljes lista immár megtekinthető Frics úr szobájának ajtaján.

— Ami a tanári kart illeti, két személyi változásról számolhatok be. Örömmel üdvözöljük újra körünkben Suette-Pollts professzort, aki a legendás lények gondozása órákat tartja majd, s hasonló örömmel mutatom be nektek Umbridge professzort, iskolánk új sötét varázslatok kivédése tanárát.

A diákok udvarias, de lelkesnek nem nevezhető tapsa közben Harry, Ron és Hermione riadt pillantást váltottak. Dumbledore nem szólt róla, meddig marad az iskolában Suette-Pollts.

Mikor újra csönd lett, az igazgató folytatta:

— A házak kviddicscsapatainak válogatásaira a…

Dumbledore váratlanul elhallgatott, és kérdő tekintettel Umbridge professzorra nézett. Mivel a boszorkány nem sokkal volt magasabb állva, mint ülve, az első pillanatban senki nem értette, mi történt. Aztán Umbridge megköszörülte torkát — ehhem, ehhem — világossá téve, hogy felállt és beszélni kíván.

Dumbledore arca csak egy szemvillanásnyi ideig tükrözött meglepetést. Aztán leült, és úgy nézett Umbridge professzorra, mintha leghőbb vágya lenne meghallgatni a boszorkány mondandóját.

Más tanárok nem titkolták ilyen ügyesen megütközésüket. Bimba professzor szemöldöke eltűnt borzas tincsei mögött, McGalagony pedig olyan pengevékony ajkakat produkált, mint még soha. Nem volt még rá példa, hogy egy új tanár belefojtotta volna a szót Dumbledore-ba. A diákok közül sokan somolyogtak az orruk alatt, mintha azt mondanák: ez a nő, úgy látszik, nem tudja, hogy mennek a dolgok a Roxfortban.

— Köszönöm kedves üdvözlő szavait, igazgató úr — szólt kincstári mosollyal Umbridge.

Vékony, magas hangon, kislányosan kényeskedve beszélt, szavai hallatán Harryt újra elfogta az a megmagyarázhatatlanul erős viszolygás, amit a tárgyalóteremben is érzett. A rémes hangjától a bolyhos rózsaszín kardigánjáig mindent utált ebben a nőben.

Umbridge újra megköszörülte a torkát (ehhem, ehhem), és folytatta:

— Csodálatos érzés visszatérni a Roxfortba. — Elmosolyodott, s ettől láthatóvá váltak meghökkentően hegyes fogai. — És még csodálatosabb látni ezt a sok csillogó szemet és mosolygó arcocskát.

Harry körülnézett a teremben. Egyetlen mosolygó arcot se látott, elkerekedett szemet viszont annál többet. Mindenkit megdöbbentett, hogy Umbridge úgy beszél hozzájuk, mintha ötévesek lennének.

— Alig várom, hogy külön-külön is megismerhesselek benneteket. Biztos vagyok benne, hogy nagyon jó barátok leszünk.

A diákok hitetlenkedve összenéztek, és sokan már nem is próbálták elfojtani vigyorukat.

— Leszek én a barátja, csak rám ne adja a kardigánját — súgta Parvati Lavendernek, és mindketten vihogni kezdtek.

Umbridge professzor megint megköszörülte a torkát (ehhem, ehhem), de mikor folytatta, egyszerre komolyabb hangot ütött meg, s beszéde monotonná vált, mintha betanult szöveget mondana fel.

— A Mágiaügyi Minisztérium mindig is kiemelkedő fontosságot tulajdonított az ifjú boszorkányok és varázslók képzésének. A veletek született értékes tehetség kárba vész, ha nem építünk rá, ha nem aknázzuk ki szakszerű oktatással. Nemzedékről nemzedékre tovább kell adnunk a varázslótársadalom ősi örökségét, a tudást, melyet máskülönben mindörökre elveszítenénk. Közös kincsünket, az elődök által felhalmozott mágiai ismereteket őrizniük és gyarapítaniuk kell azoknak, akik e nemes munkát, a tanítást választják hivatásul.

Umbridge professzor itt szünetet tartott, és biccentéssel tisztelgett a tanári kar többi tagja előtt. Egyetlen kollégája se biccentett vissza. McGalagony professzor annyira összehúzta sötét szemöldökét, hogy arca kimondottan sólyomszerű lett, és — Harry ezt tisztán látta — sokatmondó pillantást váltott Bimba professzorral.

Umbridge közben újra megköszörülte a torkát (ehhem, ehhem), és folytatta szónoklatát.

— A Roxfort minden igazgatója és igazgatónője bizonyos mértékig megváltoztatta, megújította e nagy múltú iskolát — s ez így is van rendjén, mert ahol nincs haladás, ott pangás és hanyatlás van. Az öncélú újításnak azonban nem engedhetünk teret, hiszen botorság elvetni az idő próbáját kiállt szokásokat. A régi és az új, az állandóság és a változás, a hagyományőrzés és a hagyományteremtés közötti egyensúly tehát…

Harry figyelme egyre inkább lankadt, s agya már csak foszlányokat fogott fel Umbridge mondataiból. A csend, ami Dumbledore beszédei alatt sosem tört meg, egyre tisztábban hallható alapzajnak adta át a helyét: a diákok összehajoltak, és sugdolózni, majd nevetgélni kezdtek. Odaát a Hollóhát asztalánál Cho Chang élénk társalgásba merült barátaival. Néhány székkel odébb Luna Lovegood elővette a Hírverő t, és olvasni kezdett. A hugrabugos Ernie Macmillan azon kevesek közé tartozott, akik még mindig Umbridge-re szögezték a szemüket, de az ő tekintete is merev és üres volt. Harry gyanította, hogy csupán azért színlel figyelmet, mert a mellén csillogó szép új prefektusi jelvény birtokában ezt kötelességének érzi.