J. Rowling - Harry Potter és a Főnix Rendje

— Akkor pocsék humorotok van! — vágta rá dühösen Ron.

A fiáker kerekei közben nyikorogva mozgásba lendültek. Lunán nem látszott, hogy megbántotta volna a sértő megjegyzés. Egy ideig bámulta Ront, de csak úgy, ahogy egy nem túl érdekes tévéműsort néz az ember.

A zörgő, himbálózó fiákerek hosszú sora lusta kígyóként haladt a kastély felé vezető úton. Miután a szárnyas vadkanok szobrával díszített kapuoszlopok között begördültek az iskolai birtokra, Harry előredőlve kinézett az ablakon. A Tiltott Rengeteg felé pislogott, abban reménykedve, hogy talán fényt lát Hagrid erdőszéli kunyhójában — de a vadőrház, csakúgy mint az erdő, beleolvadt a sötét éjszakába. Magából a kastélyból se sok látszott; a száztornyú épületóriás koromfekete tömbjén csak itt-ott ütött lyukat egy-egy ablaknyi fényesség.

A fiákerek a főbejárathoz vezető kőlépcső közelében álltak meg.

Harry elsőként szállt ki a kocsiból. Megint fürkészni kezdte a Tiltott Rengeteg környékét, hátha mégis megpillant egy világos ablakot arrafelé, de Hagrid kunyhója semmi jelét nem adta annak, hogy lakott lenne. Harry megfordult hát, s a csontvázlovak felé pillantott, titkon remélve, hogy azok időközben eltűntek. De nem: a bizarr lények még mindig ott álltak a kocsik előtt, fehéren fénylő szemekkel, mozdulatlanul.

Egyszer már előfordult, hogy Harry látott valamit, amit Ron nem; de az csupán egy tükörben felsejlő kép volt — sokkal megfoghatatlanabb dolog, mint száz, kocsikat vontató bestia. Ha lehetett hinni Lunának, a rémlovak mindig is megvoltak, csak épp rejtve maradtak a többség szeme elől. De akkor most egyszerre miért látta őket ő, Harry, és más miért nem?

— Na mi van, nem jössz? — szólalt meg mellette Ron.

— De… megyek — felelte gyorsan Harry, és barátja oldalán elindult felfelé a tölgyfa ajtóhoz vezető lépcsőn.

A fáklyák fényében fürdő bejárati csarnok visszhangzott a kőpadlón vonuló diákok lépéseinek zajától. A tömeg a jobb oldalon nyíló kétszárnyú ajtó felé tódult, melyen túl az évnyitó lakoma helyszíne várta őket.

A nagyteremben lassan benépesült a négy hosszú asztal, melyek fölött az elvarázsolt mennyezet most csillagtalanul, feketén ásított, hűen utánozva a hosszú ablakokon át látható éjszakai eget. Az asztalok fölött lebegő gyertyák megvilágították az itt-ott elszórtan felbukkanó kísértetek ezüstös alakját és a diákokat, akik lelkesen mesélték egymásnak nyári élményeiket, kurjantva köszöntötték barátaikat, vagy épp szomszédjuk új frizuráját vagy talárját nézegették. Harry most is észrevette, hogy iskolatársai összesúgnak a háta mögött, de úgy tett, mintha hidegen hagyná a dolog.

Luna elkanyarodott a Hollóhát asztala felé, Ginnyt pedig magukhoz csábították negyedéves barátai, így a kis csapat négy főre fogyatkozott. Harry, Ron, Hermione és Neville a griffendéles asztal közepe táján találtak helyet maguknak, Félig Fej Nélküli Nick, a Griffendél házi kísértete és Parvati Patil meg Lavender Brown között. Az utóbbi két lány nagy hangon, színpadiasan köszöntötte Harryt, amiből ő rögtön megsejtette, hogy egy másodperce még róla beszélgettek. Pillanatnyilag azonban volt fontosabb gondja is annál, mint hogy ezen bosszankodjon; szomszédjai feje fölött a terem hátsó fala mentén álló tanári asztal felé nézett.

— Nincs itt.

Ron és Hermione végigjáratták tekintetüket a tanári asztalon — teljesen feleslegesen, hiszen az óriási termetű Hagridot, ha ott van, első pillantásra észrevették volna.

— Nem mehetett el az iskolából… — dörmögte nyugtalanul Ron.

— Persze hogy nem ment el — jelentette ki Harry.

— Ugye, nem lehet, hogy… baja esett? — aggodalmaskodott Hermione.

— Nem — vágta rá Harry.

— De hát akkor hol van?

Harry suttogóra fogta hangját, hogy Neville, Parvati és Lavender ne hallják, amit mond.

— Lehet, hogy még nem ért vissza. Tudjátok, onnan, ahova Dumbledore küldte.

— Ja tényleg… igen, az lehet — bólintott Ron. Őt szemlátomást megnyugtatta a válasz, Hermione viszont az ajkába harapott, és tovább fürkészte a tanárokat, mintha remélné, hogy meglátja köztük Hagrid távollétének valódi okát.

— Az meg kicsoda? — kérdezte hirtelen.

Harry követte a lány tekintetét. Először Dumbledore professzoron akadt meg a pillantása. Az igazgató a hosszú asztal legközepén álló, magas háttámlájú, arany karosszékében ült. Ezüstcsillagokkal díszített, mélyvörös talár és hozzá illő süveg volt rajta. Fejét a mellette ülő boszorkány felé hajtotta, aki épp a fülébe súgott valamit.

A nő vénlánysorban maradt nagynénire emlékeztette Harryt: kövér volt, rövid, göndör, barna hajába harsány rózsaszínű masnis szalagot kötött, talárja fölött pedig szintén rózsaszínű, bolyhos kardigánt viselt. Mikor aztán kissé a diákok felé fordult, hogy igyon egy kortyot kupájából, Harry döbbenten ismert rá a fakó, békaszerű arcra s a dülledt, táskás szemekre.

— Ez Umbridge!

— Kicsoda? — nézett rá Hermione.

— Ott volt a tárgyalásomon. Caramelnek dolgozik!

— Jó kis kardigánja van — vigyorgott Ron.

— Caramelnek dolgozik! — ismételte homlokát ráncolva Hermione. — Akkor meg mi a manót keres itt?

— Nem tom…

Hermione összehúzott szemmel végignézett a tanári asztalon.

— Nem… — motyogta végül. — Nem, biztos nem…

Harry nem értette ugyan, miről beszél Hermione, de nem kérdezett rá, mert figyelmét Suette-Pollts professzor vonta magára. A tanárnő most tűnt csak fel a hosszú asztal mögött. Átsétált az asztal túlsó végére, és leült arra a helyre, ami egyébként Hagridot illette volna. Ez azt jelentette, hogy az elsősök átkeltek a tavon, és megérkeztek a kastélyba — s valóban, néhány másodperc múlva feltárult a bejárati csarnokba nyíló ajtó, és McGalagony professzor vezetésével bevonultak rajta a megszeppenten pislogó elsőévesek. A tanárnő egy támla nélküli kisszéket hozott be magával, s azon egy ősrégi, csupa folt varázslósüveget, amelyen a karima közelében széles szakadás éktelenkedett.

A nagyterem fokozatosan elcsendesedett. Az elsősök felsorakoztak a tanári asztal előtt, arccal a felsőbb évesek felé fordulva.

McGalagony professzor letette eléjük a kisszéket, aztán hátrahúzódott.

A gyertyafényben minden elsős sápadtnak tűnt. Egy alacsony fiúcska, aki a sor kellős közepén állt, még talán remegett is.

Harrynek eszébe jutott, hogy annak idején milyen rémülten állt ott ő maga is, várva a titokzatos megmérettetést, melynek során eldől, hogy ki melyik ház tagja lesz.

Az egész iskola visszafojtott lélegzettel várt. Aztán egyszer csak száj módjára kinyílt a vén fejfedő karimája melletti szakadás, és a Teszlek Süveg dalolni kezdett: