J. Rowling - Harry Potter és a Főnix Rendje

A hatás nem maradt el: a kaktusz összes dudorából sűrű, bűzös, sötétzöld váladék lövellt ki, bemocskolva a plafont, az ablakot és Luna Lovegood újságját. Ginny, aki az utolsó pillanatban lehajtotta a fejét, csupán úgy festett ezek után, mintha nyálkás, zöld sapkát viselne. de Harry, aki a kapálózó Trevorral bajlódott, jó adagot kapott az arcába az állott trágyát idéző szagú anyagból.

Neville, aki a derekáig zöld volt a váladéktól, megrázta fejét, hogy legalább a szemét ki tudja nyitni.

— Bo-bo-bocsánat… — hebegte. — Most próbáltam ki először… nem gondoltam, hogy ennyire… Nem kell félni, a butykornyál nem mérgező — tette hozzá gyorsan, miután Harry nagy csomó ragacsot köpött a padlóra.

A következő pillanatban kinyílt a fülke ajtaja.

— Ó… szia, Harry! — szólt egy meglepett hang. — Öhm… rosszkor jöttem?

Harry fél kezébe fogta Trevort, és letörölte a zöld ragacsot szemüvege lencséjéről. Az ajtóból egy hosszú, fekete hajú, nagyon csinos lány mosolygott rá: Cho Chang, a Hollóhát kviddicscsapatának fogója.

— Á… szia — nyögte ki Harry.

— Hát… csak gondoltam, beköszönök… — mondta pironkodva Cho, és már fordult is kifelé. — Sziasztok.

Azzal becsukta az ajtót, és elment. Harry nagyot nyögve roskadt hátra az ülésen. Ha megválaszthatta volna, milyen körülmények között találjon rá Cho, egy csapat híres ember gyűrűjében mutatkozott volna, akik épp az ő legújabb viccén nevetnek. Ehhez képest a lány Neville és Lüke Lovegood társaságában, egy varanggyal az ölében, butykornyáltól csöpögő fejjel látta őt.

— Semmi baj! — vigasztalta Ginny. — Egy pillanat, és tiszták leszünk. — Előhúzta varázspálcáját. — Suvickus!

A butykornyál eltűnt.

— Bocsánat… — ismételte megszeppenve Neville.

Ron és Hermione majdnem egy óráig elmaradtak, úgyhogy a mozgóbüfés boszorkányt is lekésték. Ginny és Neville már elpusztították az összes tökös derelyét, és javában cserélgették csokibékás kártyáikat, mikor végre nyílt az ajtó, és belépett a két prefektus Csámpás meg a rikoltva huhogó Pulipinty társaságában.

— Éhen halok — nyögte Ron, azzal felzsuppolta Pulipinty kalitkáját Hedvigé mellé, elmart egy csokibékát Harry készletéből, és ledobta magát az ülésre. Miután kicsomagolta az édességet, és leharapta a béka fejét, behunyt szemmel hátradőlt, mintha az utolsó csepp ereje is elhagyta volna.

— Idén is két prefektust jelöltek ki minden házból — kezdte beszámolóját Hermione, aki kimondottan rosszkedvűnek tűnt. — Egy fiút és egy lányt.

— Hármat találhattok, hogy ki lett a mardekáros prefektus — szólt Ron, még mindig behunyt szemmel.

— Malfoy — vágta rá Harry. Egyszerre biztos volt benne, hogy valóra vált ez a lidérces álma.

— Talált — bólintott Ron, és a szájába tömte a csokibéka maradékát.

— A társa meg az a liba, Pansy Parkinson — dohogott Hermione.

— Fel nem tudom fogni, hogy csinálhattak belőle prefektust, mikor olyan sötét, mint egy kupán vágott troll…

— Kik a hugrabugosok? — érdeklődött Harry.

— Ernie Macmillan és Hannah Abbott — felelte tele szájjal Ron.

— A Hollóhátból meg Anthony Goldsteint és Padma Patilt nevezték ki — egészítette ki a névsort Hermione.

— Padma Patillel mentél a karácsonyi bálba — csendült egy álmatag hang.

Valamennyien Luna Lovegood felé fordították a fejüket. A lány kinézett a Hírverő alsó széle fölött, és ezúttal Ront bámulta meredten.

Ron lenyelte a falatot.

— Igen, tudom, hogy vele mentem — felelte kissé meglepetten.

— Padma nem érezte túl jól magát — folytatta Luna. — Egy kicsit megsértődött rád, mert nem akartál táncolni vele… Engem nem zavart volna — tette hozzá merengve. — Nem szeretek táncolni.

Azzal megint eltűnt a Hírverő mögött. Ron néhány másodpercig tátva maradt szájjal meredt a magazin borítólapjára. Aztán kérdő tekintettel Ginnyre nézett, de húga csak tömködte a szájába az öklét, hogy visszafojtsa nevetését. Ron pislogva megcsóválta a fejét, és az órájára nézett.

— Bizonyos időközönként ellenőrző őrjáratot kell tartanunk a folyosón — magyarázta Harrynek és Neville-nek. — A rendetlenkedőket meg is büntethetjük. Alig várom, hogy rajtakapjam valamin Crakot és Monstrót…

— Nem azért vagy prefektus, hogy visszaélj a hatalmaddal! — szólt rá szemrehányóan Hermione.

— Persze, és Malfoy se fog visszaélni vele, mi? — vágott vissza epésen Ron.

— Le akarsz süllyedni az ő szintjére?

— Nem, csak előbb akarom elkapni a barátait, mint ő az enyémeket.

— Az ég szerelmére, Ron…!

— Monstrót íratni fogom — álmodozott Ron. — Bele fog pusztulni, mert utál írni. — Fájdalmasan elfintorodott, úgy tett, mintha a levegőbe írna, és utánozta Monstro mély, morgó hangját: — Olyan… vagyok… elölről… mint a… pávián… hátulról…

Mindenki nevetett a viccen, s leghangosabban épp Luna Lovegood. Visító kacagásával felriasztotta Hedviget, aki mérges szárnycsapkodásba kezdett, Csámpás pedig ijedtében felugrott a poggyásztartóra, és onnan sziszegett a lányra. Lunát úgy rázta a nevetés, hogy újságja kicsúszott a kezéből, leszánkázott a lábán, és a padlóra esett.

— Ez vicces volt!

Luna tátott szájjal kapkodott levegő után, s dülledt szeme könnyben úszott, úgy meredt Ronra. A fiú döbbenten nézett körül, a többiek pedig most már az ő arckifejezésén nevettek, no meg azon, ahogy Luna Lovegood a hasára szorított kézzel, előre-hátra hajladozva, véget nem érően kacagott.

— Engem nevetsz ki? — kérdezte gyanakodva Ron.

— A pávián… hátulról! — kacagta Luna, szúró oldalát markolászva.

Amíg a többiek Lunát nézték, Harry tekintete az újságra siklott, és meglátott valamit, ami felkeltette az érdeklődését. Fejjel lefelé nemigen tudta kivenni, mit ábrázol a címlapkép, de most már látta, hogy az egy karikatúra Cornelius Caramelről. Meglehetősen gyatra rajz volt — Harry csak a halványzöld keménykalapról ismert rá a miniszterre. A rajzolt Caramel egyik kezével egy zsák aranyat markolt, a másikkal egy koboldot fojtogatott. A kép fölé az alábbi szalagcímet nyomtatták: Harc a Gringottsért — meddig megy el a miniszter?

A kép alatt a magazin néhány másik cikkének címe állt:

KORRUPCIÓ A KVIDDICSLIGÁBAN: VIHAR A TORNÁDÓK KÖRÜL;

AZ ŐSI RÚNÁK FELTÁRT TITKAI;

SIRIUS BLACK: BŰNÖS VAGY ÁLDOZAT?

— Megnézhetem az újságodat? — kérdezte izgatottan Harry.

Luna nem vette le a szemét Ronról, és a nevetést se hagyta abba, de azért bólintott.

Harry felkapta a padlóról a lapot, és kinyitotta a tartalomjegyzéknél. Most jutott csak eszébe a magazin, amit Kingsley Siriusnak küldött — sejtette, hogy az a Hírverő nek ugyanez a száma lehetett.

Kikereste a tartalomjegyzékben a cikket, és a megadott oldalra lapozott.

Az írást egy másik csapnivaló karikatúrával illusztrálták — ha nincs fölötte a cím, Harry nem is jött volna rá, hogy a rajz a keresztapját próbálja ábrázolni. Sirius egy rakás emberi csonton állt, pálcával a kezében. A cikk az alábbi címet viselte:

SIRIUS BLACK: MILYEN SÖTÉT A FEKETE EMBER MÚLTJA?

Megátalkodott tömeggyilkos vagy jámbor popénekes?

Harry többször is elolvasta az alcímet, mert nem akart hinni a szemének. Mióta jámbor popénekes Sirius?