J. Rowling - Harry Potter és a Főnix Rendje

Harry eleresztette a füle mellett a megjegyzést. Felnőttebbnek érezte magát, mint életben bármikor, és szinte el se tudta képzelni, hogy alig egy órája még a legfőbb gondja egy varázsviccbolt volt meg az, hogy ki viseli az iskolában a prefektusi jelvényt.

Harrynek nyugtalan éjszakája volt. Álmában újra meg újra feltűntek a szülei — integettek neki, de nem szóltak hozzá. Ron és Hermione koronával a fejükön álltak és nézték, hogyan zokog Mrs. Weasley Sipor holtteste fölött — aztán Harry megint egy zárt ajtóban végződő folyosón találta magát. Végül arra ébredt, hogy sajog a sebhelye, és hogy Ron, aki már felöltözött, beszél hozzá.

— …jó lesz, ha sietsz, mert anya már most a haját tépi, azt mondja, le fogjuk késni a vonatot…

A házban hatalmas felfordulás volt. Abból, amit Harry öltözködés közben hallott, annyit sikerül kihámoznia, hogy Fred és George nem akarták cipelni a ládáikat, ezért megbűvölték őket, hogy maguktól lerepüljenek a földszintre. Ennek az lett az eredménye, hogy a ládák elütötték Ginnyt, s a lány két emeletet gurult lefelé a lépcsőn.

Mrs. Black és Mrs. Weasley egymást túlharsogva ordítottak:

— …össze is törhette volna magát, ti agyalágyultak!

— …undok korcsok, bemocskoljátok atyáim házát…

Harry már a cipőjét húzta, amikor Hermione kipirult arccal berontott a szobába. A vállán Hedvig üldögélt, karján pedig ott fészkelődött Csámpás.

— Hedvig visszajött anyáéktól. — A bagoly jól nevelten átrepült kalitkája tetejére. — Készen vagy?

— Mindjárt. Ginny hogy van? — kérdezte Harry, miközben orrára biggyesztette a szemüvegét.

— Mrs. Weasley elsősegélyt nyújtott neki — felelte Hermione. — De most meg Rémszem kitalálta, hogy nem indulhatunk el, amíg Sturgis Podmore meg nem érkezik, mert így hiányos a testőrgárda.

— Testőrgárda? — csodálkozott Harry. — Testőrök kísérnek minket a King’s Crossra?

— Téged kísérnek testőrök — pontosított Hermione.

— De minek? — mérgelődött Harry. — Ha jól tudom, Voldemort lapít mostanában. Attól féltek, hogy egy kuka mögül rám veti magát?

Hermione szaporán pislogott az órájára.

— Nem tudom… — felelte szórakozottan. — Mordon mondta… De ha nem indulunk el perceken belül, biztos, hogy lekéssük a vonatot…

— Elképzelhető lenne, hogy lejöjjetek végre!? — zengett be az ajtón Mrs. Weasley hangja.

Hermione akkorát ugrott, mintha megcsípték volna, és kirohant a szobából. Harry megragadta Hedviget, szelídnek épp nem nevezhető mozdulattal bedugta a kalitkába, majd ládáját maga mögött vonszolva Hermione után indult.

Mrs. Black portréja tombolt a dühtől, de senki nem vette a fáradságot, hogy behúzza előtte a függönyt — a nagy zsivajtól úgyis megint felébredt volna.

— Harry, te velem jössz és Tonksszal! — kiabálta Mrs. Weasley, túlharsogva az ismétlődő Sárvérűek! Korcsok! Mocskos bitangok! — ordításokat. — Hagyd itt a ládát és a baglyot, Alastor majd gondoskodik a poggyászról… Az ég szerelmére, Sirius, Dumbledore megmondta, hogy ne csináld!

Miközben Harry az előszobában elszórtan álló ládákat kerülgetve Mrs. Weasley felé igyekezett, egyszerre egy medveszerű, fekete kutya szegődött mellé.

— Mit bánom én! — legyintett dühösen Mrs. Weasley. — Csinálj, amit akarsz, de én nem felelek érte!

Azzal kitárta a bejárati ajtót, és kilépett a bágyadt szeptemberi napfénybe. Harry és a kutya követték. Az ajtó becsukódott mögöttük, és Mrs. Black hangja abban a szempillantásban elnémult.

Miközben lefelé mentek a bejárati lépcsősoron, Harry körülnézett.

— Hol van Tonks? — kérdezte.

Abban a minutumban, ahogy leértek a járdára, a lépcső eltűnt a hátuk mögül.

— Mindjárt találkozunk vele — felelte mogorván Mrs. Weasley, és bosszús pillantást vetett a Harry mellett ügető kutyára.

A sarkon furcsa külsejű öregasszony lépett oda hozzájuk: apró csigákba göndörödő, ősz haja volt, s rajta olyan alakú piros kalapot viselt, mint egy torta, amire ráültek.

— Helló — köszönt, és rákacsintott Harryre. Aztán az órájára pillantott. — Sietnünk kell, Molly, késésben vagyunk.

— Tudom, tudom… — morogta Mrs. Weasley, és megnyújtotta lépteit. — Rémszem az oka, azt akarta, hogy várjuk meg Sturgist… Bárcsak Arthur az idén is tudott volna szerezni kocsikat a minisztériumtól… de Caramel mostanában egy üres tintásüveget se enged elhozni neki… Hogy képesek a muglik nap mint nap varázstalanul utazni?

A nagy fekete kutya azonban szemlátomást élvezte a sétát. Vidáman ugatva körbeszaladta őket, elzavart néhány galambot, majd kergetni kezdte a saját farkát. Harry nem állta meg nevetés nélkül, Mrs. Weasley viszont olyan dühös orr-ráncolást mutatott be, hogy az már szinte Petunia nénit idézte.

Húsz percet gyalogoltak a King’s Crossig, s ez alatt az idő alatt csak annyi említésre méltó történt, hogy Sirius Harry szórakoztatására megkergetett két macskát. A pályaudvarra érve azután odasétáltak a kilences és tízes vágányok peronját elválasztó falhoz, és kivárták, amíg senki nem figyel oda rájuk. Akkor egymás után nekidőltek a falnak, és könnyedén átléptek a kilenc és háromnegyedik vágányra, ahol a Roxfort expressz gőzmozdonyos szerelvénye várakozott indulásra készen. A peron zsúfolva volt a búcsúzó diákokkal és az őket kísérő szülőkkel. Amint Harry orrát megcsapta a mozdony füstjének jól ismert illata, megint felpezsdült lelkében az öröm… Tényleg visszamegy a Roxfortba!

— Remélem, a többiek is ideérnek — szólt Mrs. Weasley, aggódó pillantásokat vetve a peron végén emelkedő kovácsoltvas boltív felé, ahonnan az érkezőket várták.

— Szép kutyád van, Harry! — kiáltott rájuk egy magas, rasztahajú fiú.

— Kösz, Lee — bólintott vigyorogva Harry. Sirius vadul csóválta a farkát.

— Hála az égnek — sóhajtott fel Mrs. Weasley. — Megjött Alastor a csomagokkal. Nézzétek…

A boltív alatt megjelent egy ládákkal megrakott kuli, s mögötte egy bicegő hordár, aki mélyen a szemébe húzta sapkáját.

— Minden rendben — dörmögte oda Mordon Mrs. Weasleynek és Tonksnak. — Nem hiszem, hogy követtek minket…

Néhány másodperccel később Mr. Weasley, Ron és Hermione is felbukkantak a peronon, s mire levették ládáikat Mordon kulijáról, Fred, George és Ginny is megérkezett, Lupin kíséretében.

— Esemény? — kérdezte Mordon.

— Semmi — felelte Lupin.

— Sturgisról akkor is jelentést teszek Dumbledore-nak — morogta Rémszem. — Ezen a héten már másodszor maradt el. Kezd olyan megbízhatatlan lenni, mint Mundungus.

— Hát akkor… vigyázzatok magatokra! — mondta Lupin, és sorban mindenkivel kezet fogott. Harryt, aki az utolsó volt a sorban, vállon is veregette. — Te is légy óvatos, Harry!

— Úgy van: húzd be a nyakad, és tartsd nyitva a szemed! — bólintott Mordon, s ő is kezet rázott Harryvel. — Mindenkinek mondom: jól gondoljátok meg, hogy mit írtok le. Bizalmas információ még véletlenül se kerüljön levélbe.

— Örülök, hogy megismertelek benneteket — búcsúzott Tonks.

Átölelte Hermionét és Ginnyt. — Ha minden igaz, nemsokára viszontlátjuk egymást.

Felhangzott a figyelmeztető sípszó. Azok a diákok, akik még a peronon álltak, most a vonatajtókhoz tódultak.

— Gyorsan, gyorsan… — Mrs. Weasley átölelte azokat, akik épp a keze ügyébe kerültek — Harryt kétszer is a nagy kapkodásban. — Írjatok… Jók legyetek… Ha itthon felejtettetek valamit, majd utánatok küldjük… Szálljatok fel, gyorsan, siessetek…