J. Rowling - Harry Potter és a Főnix Rendje

Felegyenesedett, és körülnézett — Hermione és Hedvig már nem voltak a szobában. Odament az ágyhoz, leroskadt rá, és a szekrény lábára meredt.

A nyár folyamán egyszer se gondolt rá, hogy az ötödévesek közül prefektusokat jelölnek ki. A kicsapatás veszélye elfeledtette vele, hogy bizonyos kiválasztottak az év elején jelvényt kapnak.

De ha gondol is rá… mire számított volna?

Nem erre, felelte egy őszinte kis hang a fejében.

Harry behunyta a szemét, és tenyerébe temette az arcát. Nem bírt hazudni magának. Ha gondolt volna rá, hogy jön egy prefektusi jelvény, arra számított volna, hogy az ő borítékjában lesz, nem pedig Ronéban. Ezek szerint ugyanolyan beképzelt lett, mint Draco Malfoy? Jobbnak tartja magát mindenki másnál? Tényleg jobbnak tartja magát Ronnál?

Nem, válaszolta dacosan a kis hang.

Igaz ez? Harry nyugtalanul vizsgálgatta saját érzéseit.

Kviddicsben jobb vagyok, mondta a kis hang. De semmi másban nem.

Ez mindenképp igaz, gondolta Harry. A tanulásban nem jobb Ronnál. No de nem csak tanulás van a világon. Ott vannak a kalandok, amelyeket elsőéves koruk óta átéltek Ronnal és Hermionéval. Azok során nemegyszer sokkal többet kockáztattak a kicsapatásnál.

Ron és Hermione legtöbbször ott voltak velem, jelentette ki a kis hang a fejében.

De nem mindig, szállt vitába saját magával Harry. Nem együtt küzdöttünk Mógus ellen. Nem segítettek legyőzni Denemet és a Baziliskust. Nem ők kergették el a dementorokat, mikor Sirius elmenekült. És nem voltak ott velem a temetőben, mikor Voldemort testet öltött…

A méltatlan mellőzöttség érzése, ami érkezése estéjén elárasztotta lelkét, most újra feléledt benne. Többször bizonyítottam, mint ők, gondolta. Több próbát álltam ki, mint ők ketten együttvéve!

De lehet, mutatott rá tárgyilagosan a kis hang, lehet, hogy Dumbledore nem azokat jelöli ki prefektusnak, akiknek a legtöbbször sikerült veszélyes helyzetbe keveredniük… Lehet, hogy más szempontok alapján dönt… Biztos van Ronban valami, ami benned nincs meg…

Harry kinyitotta a szemét, és az ujjai közti résen át a szekrény faragott lábára meredt. Fred szavai csengtek a fülében: „Épeszű ember nem nevezné ki Ront prefektusnak.” Harry horkantva felnevetett — de a következő pillanatban már undorodott magától.

Ron nem kérte, hogy prefektus lehessen. Nem tehet semmiről.

És ő, Harry, Ron legjobb barátja, duzzog amiatt, hogy nem ő kapta meg a jelvényt? A végén még együtt fog vihogni az ikrekkel Ron háta mögött? El akarja rontani Ron örömét most, hogy végre egyszer sikerült valamiben jobbnak bizonyulnia nála, Harrynél?

Ekkor újra felhangzott a lépcsőn Ron lépteinek zaja. Harry felült, megigazította a szemüvegét, és mosolyt erőltetett az arcára, úgy fogadta belépő barátját.

— Még épp elkaptam! — újságolta Ron. — Azt mondta, szerez egy Jólsep-R-t, ha tud.

— Tök jó! — felelte Harry. Megkönnyebbüléssel nyugtázta, hogy hangjából eltűnt az idegesítő szívélyesség. — Figyelj, Ron… gratulálok.

Ron arcáról lehervadt a mosoly.

— Eszembe se jutott, hogy engem választhatnak — szólt fejcsóválva. — Biztosra vettem, hogy te kapod meg a jelvényt.

— Á, én túl sok galibát okoztam — visszhangozta Fred megjegyzését Harry.

— Aha — bólintott bizonytalanul Ron. — Igen, lehet… na jó, essünk neki a pakolásnak.

Megdöbbentő volt tapasztalni, mennyire szétszóródtak a dolgaik érkezésük óta. A fél délutánjuk arra ment rá, hogy összegyűjtsék a ház különböző részeiből a könyveiket meg a többi holmijukat, és aztán még mindent be is kellett pakolni az iskolai ládába. Harry megfigyelte, hogy Ron ide-oda rakosgatja prefektusi jelvényét: először az éjjeliszekrényre tette, aztán a farmerja zsebébe dugta, majd megint elővette és rárakta összehajtott talárjaira, mintha azt vizsgálná, hogyan mutat a piros a feketén. A jelvény csak akkor került végső helyére — egy barna zokniba csavarva a ládába — mikor Fred és George megjelentek, és felajánlották Ronnak, hogy Eternifix ragasztóbűbájjal a homlokára erősítik.

Mrs. Weasley hat óra tájban érkezett vissza az Abszol útról.

Könyvek voltak nála meg egy vastag, barna papírral borított, hosszú csomag. Ez utóbbitól Ron egy szempillantás alatt megszabadította.

— Ne most csomagold ki! — szólt Mrs. Weasley. — Többen is érkeznek vacsorára, szeretném, ha mind lejönnétek.

Ron eleresztette a füle mellett a kérést. Amint az anyja hátat fordított, leszaggatta a papírt a seprűről, és hozzálátott, hogy tüzetesen megvizsgálja új szerzeménye minden négyzetcentiméterét.

A pincekonyhában Mrs. Weasley széles piros szalagot akasztott ki az ételektől roskadozó asztal fölé, a következő felirattal:

Harry az egész vakáció alatt egyszer se látta ilyen jókedvűnek Mrs. Weasleyt. Mikor ő, Ron, Hermione, Fred, George és Ginny beléptek a konyhába, a boszorkány e szavakkal fordult hozzájuk:

— Arra gondoltam, ma este ne ülve vacsorázzunk, hanem tartsunk egy kis ünnepséget. Apád és Bill már úton vannak, Ron. Mindkettőjüknek baglyot küldtem a hírrel. El vannak ragadtatva.

Fred fájdalmas képet vágott.

Sirius, Lupin, Tonks és Kingsley Shacklebolt már megérkeztek, és mire Harry töltött magának egy kupa vajsört, Rémszem Mordon is besántikált.

— Jaj, Alastor, de jó, hogy itt vagy! — csacsogta vidáman Mrs. Weasley, miközben Rémszem ledobta köpönyegét. — Már mióta meg akarunk kérni… Megtennéd, hogy belenézel a szalonban álló szekreterbe? Valami van benne, és nem akartuk addig kinyitni, amíg nem tudjuk, mi az.

— Nagyon szívesen, Molly…

Mordon acélkék szeme függőleges irányba fordult, mintha a mennyezetet fürkészné.

— Szalon… — dörmögte összeszűkülő pupillával a varázsló. — A sarokban álló szekreter? Igen, látom… Egy mumus van benne… Tegyem ártalmatlanná?

— Nem, ne fáradj, majd később elintézem — legyintett Mrs. Weasley. — Igyál egy pohárkával! Amint látod, ma este ünnepelünk… — Rámutatott a piros szalagra. — A negyedik prefektus a családban! — jelentette büszkén, és megborzolta Ron haját.

— Prefektus, heh? — morogta Mordon, természetes szemével Ronra nézve. A másik szem befordult a fejébe, s Harry, mivel az a kellemetlen érzése támadt, hogy őt vette célba, gyorsan odébb somfordált.

— Gratulálok — szólt Mordon, tekintetét továbbra is Ronra függesztve. — A hatalmi pozíció vonzza a bajt… Dumbledore bizonyára úgy gondolja, hogy ki tudod védeni a súlyosabb átkokat, különben nem választott volna téged…

Ron ijedt arca elárulta, hogy a dolognak erről az oldaláról még nem gondolkodott. Szerencsére nem kellett mélyebben belemennie a témába, mert ekkor belépett az ajtón apja és legidősebb bátyja — Mundungus kíséretében. Mrs. Weasley olyan jó hangulatban volt, hogy a vén gazember megjelenése se szegte kedvét. Mundungus hosszú köpönyeget viselt, ami itt-ott gyanúsan kidudorodott, és ettől a ruhadarabtól többszöri kérés ellenére se volt hajlandó megválni.

— Pohárköszöntő! — harsogta Mr. Weasley, mikor már mindenkinek volt kupa a kezében. — Igyunk Ronra és Hermionéra, a Griffendél új prefektusaira!

Ron és Hermione széles vigyorral köszönték meg az ünneplést.

— Én bizony nem voltam prefektus — szólt kuncogva Tonks, mikor a társaság az asztal felé indult. A boszorkánynak ezen az estén derékig érő, paradicsomszínű haja volt — ettől aztán úgy festett, mintha Ginny nővére lenne. — A házvezető tanáromnak az volt a véleménye, hogy hiányzik belőlem a szükséges tulajdonságok némelyike.