J. Rowling - Harry Potter és a Főnix Rendje

— Megnyerted a Trimágust meg minden! — sopánkodott Fred.

— Biztos túl sok őrült dologban volt benne — fordult ikertestvéréhez George.

— Biztos… — bólintott elgondolkozva Fred. — Hát igen, túl sokat ugráltál, haver. De legalább van köztünk egy normális ember.

Odalépett Harryhez, és hátba veregette. Közben szúrós pillantást vetett Ronra.

— A kis prefektus… Roni, a Pici Prefi.

— Fú, anya be fog zsongani! — fintorodott el George, és gyorsan Ron kezébe nyomta a jelvényt, mintha attól félné, hogy fertőz.

Ron továbbra sem szólt egy szót se; egy hosszú pillanatig meredten nézte a kis fémlapot, majd Harry felé nyújtotta, mintha tőle várna megerősítést, hogy a jelvény valódi. Harry átvette a kitűzőt, melyen egy nagy P betű díszelgett, a Griffendél oroszlánjára festve. Percy talárján látott először ilyet, aznap, amikor első alkalommal indult a Roxfortba.

Kicsapódott az ajtó, és Hermione viharzott be rajta kipirult arccal, lobogó hajjal. Kezében borítékot szorongatott.

— Megkaptátok…?

Mikor észrevette Harry kezében a jelvényt, felsikoltott.

— Tudtam! — lelkendezett, és meglobogtatta a levelét. — Én is, Harry, én is!

— Nem… — Harry megrázta a fejét, és gyorsan visszaadta Ronnak a jelvényt. — Ron az, nem én.

— Ron az? Mi?

— Ron lett prefektus, nem én.

Most Hermionén volt a szájtátás sora.

— Ron? De hát… Biztos? Vagyis…

Észbe kapott, és lángvörösre gyúlt az arca. Ron dacos-sértődött pillantással nézett rá.

— Az én nevem áll a levélben.

— Hát… nahát — hebegte tökéletesen megzavarodva Hermione. — Ez… Nahát! Gratulálok, Ron! Ez igazán…

— Meglepő — bólintott George.

— Nem — motyogta Hermione, és még jobban elpirult. — Nem, nem meglepő… Ron sokszor bizonyította, hogy… hogy nagyon…

A félig csukott ajtó kinyílt, és Mrs. Weasley hátrált be rajta, ölében egy nagy rakás frissen mosott ruhával.

— Ginny mondta, hogy végre megjöttek a könyvlisták — szólt a borítékokra pillantva. Lerakta terhét az ágyra, és hozzálátott a ruhák szétválogatásához. — Adjátok ide őket, akkor délután elugrom az Abszol útra, és amíg ti pakoltok, beszerzem a könyveket. Ron, neked új pizsamát is kell vennem, ez már csak a térdedig ér. Elképesztő, hogy milyen gyorsan nősz. Milyen színűt szeretnél?

— Vegyél neki piros-arany csíkosat, hogy passzoljon a jelvényéhez — kajánkodott George.

— Passzoljon a mijéhez? — kérdezte szórakozottan Mrs. Weasley, s egy pár barna zoknit dobott Ron ruhakupacára.

— A jelvényéhez! — ismételte Fred olyan hangon, mint aki gyorsan le akar tudni egy kellemetlen kötelességet. — A szép, új, prefektusi jelvényéhez.

Beletelt vagy két másodpercbe, mire az új információnak sikerült háttérbe szorítania a pizsamaproblémát Mrs. Weasley fejében.

— A… de hát… Ron, csak nem…?

Ron felmutatta a jelvényt.

Mrs. Weasley ugyanolyat sikoltott, mint Hermione.

— El se merem hinni! El se merem hinni! Ron, kis drágám, ez csodálatos! Prefektus leszel! Minden gyerekem az volt!

— Mi mik vagyunk Freddel, az unokáid? — méltatlankodott George, miután anyja félretolta, hogy átölelhesse legkisebb fiát.

— Hogy fog örülni apád! Istenem, mennyire büszke vagyok rád, Ron! Akár még iskolaelső is lehetsz, mint Bill és Percy! Ez az első lépés! Végre egy kis öröm a sok bajunk után! Annyira örülök, édes kisfiam! Jaj, Ronnie…

Fred és George hangosan öklendeztek anyjuk háta mögött, de Mrs. Weasley nem vette észre vagy nem akarta észrevenni. Karját Ron nyaka köré fonta, és csókokkal borította el fia arcát, ami pillanatnyilag a prefektusi jelvénynél is pirosabb volt.

— Ne… anya, ne… hagyd már ezt… — motyogta Ron, és igyekezett kibújni az ölelésből.

Mrs. Weasley végül elengedte, és pihegve így szólt:

— Na és mit szeretnél? Percy egy baglyot kapott, de az neked már van.

— Mi-mit szeretnék? — hebegte Ron, olyan arccal, mint aki nem mer hinni a fülének.

— Ezért jutalomajándék jár! — nevetett rá az anyja. — Mit szólnál egy szép új dísztalárhoz?

— Azt mi már vettünk neki — morogta savanyú képpel Fred, szemlátomást megbánva nagylelkűségüket.

— Vagy kapsz egy új üstöt. A régi lassan kilyukad a rozsdától. De vehetek patkányt is, hiszen annyira szeretted Makeszt…

Ron szeme reménykedve megcsillant.

— Anya — szólalt meg — egy új seprűt is kérhetek?

Mrs. Weasley arcán árnyék suhant át; a seprű nagyon drága dolog volt.

— Nem kell márkásnak lennie! — tette hozzá gyorsan Ron. — Csak… csak új legyen.

Mrs. Weasley habozott, majd elmosolyodott.

— Hát persze, megkapod… Na, jobb lesz, ha indulok, ha még seprűt is kell vennem. Sietek vissza… A kis Ronnie prefektus lett! Ti meg pakoljatok… Prefektus… El vagyok ájulva!

Azzal még egy csókot nyomott Ron arcára, szipogott egy nagyot, és kicsörtetett a szobából.

Fred és George egymásra néztek.

— Nem baj, ha tőlünk nem kapsz puszit, Ron? — kérdezte megjátszott félénkséggel Fred.

— De szívesen pukedlizünk, ha akarod — tódította George.

— Hagyjátok már abba! — morogta mérgesen Ron.

— Különben mi lesz? — kérdezte Fred, és gonosz vigyor terült szét az arcán. — Büntetésbe küldesz minket?

— Imádnám, ha megpróbálná — vihogott George.

— Megteheti, ha nem vigyáztok magatokra! — pirított az ikrekre Hermione.

Fred és George harsány nevetésben törtek ki, Ron pedig odadörmögte Hermionénak:

— Hagyd őket…

— Hűha, George, most lesz nemulass! — óbégatott Fred. — Ha ezek ketten ránk szállnak…

— Hát igen, vége a szép időknek, a sok csibészkedésnek — csóválta a fejét George.

Azzal az ikrek hangos pukkanás kíséretében dehoppanáltak.

— Szörnyű alakok! — bosszankodott Hermione, és a mennyezetre nézett. Most ugyanis a fölöttük levő szobából szűrődött le Fred és George harsány hahotázása. — Ne foglalkozz velük, Ron, csak irigykednek!

— Nem hiszem, hogy irigykednének — rázta a fejét Ron. — Mindig azt hallottam tőlük, hogy csak a bénákból lesz prefektus… De nem baj — tette hozzá kissé derűsebben — nekik sose volt új seprűjük! Jó volna elmenni anyával, akkor választhatnék… Nimbuszra biztos nincs pénz, de kijött az új Jólsep-R modell, az szuper lenne… igen, megyek is, megmondom neki, hogy a Jólsep-R-nek örülnék… Csak hogy tudja…

Azzal kirohant a szobából. Harry és Hermione magukra maradtak.

Harrynek valami miatt nem akaródzott a lány szemébe nézni. Az ágyához lépett, felnyalábolta az odakészített ruhakupacot, és elindult vele a ládája felé.

— Harry? — szólította meg tétován Hermione.

— Gratulálok — vágta rá Harry. Olyan szívélyesen beszélt, hogy rá se ismert a saját hangjára. Közben továbbra is kerülte a lány pillantását. — Szuper. Prefektus lettél. Ez tényleg nagy dolog.

— Kösz — bólintott Hermione. — Harry… azt akartam kérdezni… Kölcsönadnád Hedviget, hogy írhassak a szüleimnek? Nagyon örülnek majd… Végül is azt ők is tudják, hogy mi az a prefektus.

— Persze, szívesen — felelte Harry, még mindig hátborzongatóan szívélyes hangon. — Vidd csak!

Ládája fölé hajolt, belerakta a talárkupacot, és úgy csinált, mintha még matatna ott valamit. Közben a háta mögött Hermione a szekrényhez lépett, és magához hívta Hedviget. Aztán kisvártatva csukódott az ajtó. Harry még mindig nem fordult meg. Tovább fülelt, de nem hallott mást, csak a falon lógó üres kép kuncogását és a papírkosár köhögését.